- A fa
névtelen gyökereinek ajánlom -
Kint a
szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka
kunyhónk előtt állott
öregapám
diófája.
Ha vihar
támadt - szőlőkötözéskor -
dörgött az
ég, csattant a villám,
füstölt az
úton a felpaskolt por,
ahogy
végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk
a kunyhóba. Onnan néztem,
miként
robognak a felhők az égen.
Nagyapám a
fát leste.
Vajon,
elbír-e a széllel?
Recsegett,
ropogott öreg teste,
a szél a
gallyakat csomósan tépte,
hullott a
zöld dió áldott termése,
mozgott a
föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte
a vihart öregapám konok,
törzsekopott
diófája.
Csak a
gyökér kitartson!...
Még ma is
hallom,
motyogott
nagyapám,
s nem lesz
baj, gyerek!
Dió
lehullhat,
új
tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a
letépett helyére,
de ha a
gyökér nem bírná tovább,
a
diófának, kisunokám, vége!
Most is
vihar, szél tépi, rázza,
de állja a
vihart Árpád vezér
ezeréves,
öreg diófája!
Kárpátoktól
az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a
földre, hogy termés legyen,
az örök
magyar szőlőhegyen,
hogy élni
tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj,
Uram, elég erőt a harcos diófának!
Lehull
ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet
száz ág, ezer nő helyére,
s ha
csupán a csonka törzs marad,
ha új
tavasz zsendül, kifakad!
uram, csak
te lássad,
hogy ezen
a véres, küzdelmes harcon
a gyökér
kitartson!
A gyökér
kitartson!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése