(eredeti helyesírással!)
Szofoklesznek
azok tragédiái, melyeket a Nemzeti Színház igazgatósága ugyanegy este adatott
elő az Operaház színpadán: Oediupus
király, Oedipus Konosban és Antigone
nem alkotnak valóság trilógiát a szónak szokott értelmében. Egyik úgy, minta
másik, önálló egész; s hogy Szofoklesznek a drámai tárgy trilógikus
földolgozása semmi esetre se volt a szándékában, annyival kevésbé tagadható, mert
ismerete, hogy e darabok közül a középső: Oedipus
Kolonosban Szofoklesznek egyik legutolsó munkája volt és jóval később
keletkezett, mint Antigone, a drámai
hármasnak utolsó része. Mindamellett ezt a három darabot szorosan egymáshoz fűzi
az egységes mese, melynek egyes harmadai, majd Oedipus királynak,majd az Oedipus
Kolonosban című tragédiának,majd végre Antigone-nak
szolgálnak alaptémául. A mai néző előtt, aki kevésbé tájékozódik e tragédiák
mondavilágában, az első darab magyarázza a másodikat s a második magyarázza a
harmadikat. Ez egymagában igazolja a Nemzeti Színháznak azt a vállalkozását,
hogy a három darabot egymás után s egy lélekzetre adatta elő. Csak az a kár,
hogy a három darab egyfolytában hosszú, mint a szentiváni ének; merész
nyirbálások nélkül mind a hármat lehetetlen volt színre vinni, különösen,
minthogy Antigone előadását a
Mendelssohn szép muzsikája is lassítja. Nem maradt tehát más választás, mint
föláldozni a kolonosi Oedipus zenéjét
és másodszor: rövidíteni, húzni és kihagyni, a lehetőség legszélső határáig.
Ugy, hogy a megkurtított Oedipus király
s a hasonlóképpen járt Oedipus Kolonosban
voltaképpen csak úgy kerültek szinre, mint Antigone
prológusai, zenei cifrázat nélkül, sőt szóhoz is alig jutva. Ami
ékesenszóló bizonysága annak, hogy a Nemzeti Színháznál is olyanformán
vélekedtek, mint Szofoklesz
kortársai, akik a költőt Antigoneért
hadvezérré tették, míg Oedipus királyt,
az akkori Karácsonyi-díjtól elütötték, s mint a kommentátorok vélekednek, akik Antigonet jobban megbecsülik, mint a
kolonosi költő bármelyik munkáját.
Ez
a predilekciót kissé önkényesnek tartom és sajnálom, hogy Oedipus király a rövidebbet húzta. De ha így történt is, ám
örvendezzünk rajta, hogy megfogyva bár, elérkezett hozzánk.
Igyekezzünk
beletalálni magunkat a huszonhárom század előtti néző hangulatába. Képzeljük
el, hogy amott a tenger, hogy itt, az Isten szabad ege alatt, tízezer néző,
akik közül akárhány ott volt a salamisi csatában, aggódva, szorongva figyel a
színpadon mozgó roppant figurákra, kiknek sorsát az a rejtelmes hatalom intézi,
melyre ez a tízezer is remegve gondol… s íme, a szinpadon egy hatalmas alak
ragadja meg a figyelmünket, aki tehetetlenül vergődik, gyötrődik és átkozza
önmagát egy szörnyű végzet súlya alatt, hogy utoljára, kétségbeesésében,
kioltsa önmagának a szemevilágát…
De
nem, nem tudjuk beletalálni magunkat ebbe a hangulatba. A mai néző, akinek
fejében mindenféle reminiszcencia zsong, nem látja ezeket a klasszikus
remekeket a maguk eredetiségében, hanem olyanokként, aminőknek a kommentátorok
festették le előtte. Ezek a csodálatos munkák egészen megváltozottan kerültek
ki a magyarázók keze közül, eléktelenedve, bibirccsel tele, mint azok a
féregjárta szép gyümölcsök, melyek apró dudorodásain meglátszik a pákosztosok
nyoma.
S
azért hiába minden erőlködésünk, ebben a végzet-tragédiában is benne látjuk,
mert beleolvassuk, azt a mótort, amely nélkül az esztétikai hipokrizis nem tűr
meg drámai remeket. Keressük és megtaláljuk benne a tragikumot, nem az aristotelesi,
hanem a modern értelemben vett tragikumot; keressük és megtaláljuk benne az
embert, aki föltámad a világrend ellen, küzd és elbukik. Keressük és
megtaláljuk Szofokleszben – a shaksperei hőst.
Az
ember azt képzelné, hogy az aiszküloszi remekekkel szemben, de akár Oedipus királylyal szemben is,
tehetetlen ez az erőlködés. Azok az alakok, akiket ezeket a színdarabok
szerepeltetnek, a végzet játékszerei. Oedipus
királyról elvégeztetett, hogy megölje apját s nőül vegye anyját. Hiába fut
sorsától, sorsát el nem kerülheti. S ha betelik a végzet, Oedipus olyan
ártatlan benne, mint a ma született bárány. Bűnösnek mondja ugyan magát, de
minthogy a vétek az akarattól s nem a materiális aktustól függ, h a kínlódik,
ha kétségbe esik, mindez a végzet kegyetlensége. De a kommentátorok mégis erősködnek,
hogy az Oedipus kegyetlen sorsának kovácsa ő maga s hogy sorsa voltaképpen csak
a saját szívébe volt írva. S e végből rásütnek Oedipusra egy sereg rossz
tulajdonságot; bizalmatlanság, lobbanékonyság s még nem tudom mi, ezek az
Oedipus tragikus bűnei.
Ez
a tradició, mely sokkal többet tud az Oedipus szenvedélyeiről és bűneiről, mint
Szofoklesz maga, olyan erős, hogy alig tűr ellentmondást. – Csiky Gergely, aki
Szofoklesznek nemcsak kitűnő fordítója, hanem kitűnő magyarázója is, maga is
tesz annyi engedményt a konvenciónak, hogy a felelősséget megosztja a végzet és
a tragédia hőse közt, s úgy találja, hogy Oedipus szomorú sorsát nem egyedül a
végzet rendelésének, hanem önmagának is, saját indulatának, jellemének,
hibáinak tulajdoníthatja.
Pedig
Szofoklesz aligha gondolt az Oedipus tragikus hibáira, mert különben nem
felejtette volna el ezeket hangsúlyozni. A kérdéses indulatokat bele lehet
ugyan olvasni Oedipusba (ha az ember maga nem impeccabilis, mért legyen az egy
színpadi alak?), de kifejezetten nincsenek benne. Oedipus Szofoklesznél
egyszerű áldozata a végzetnek, amint hogy Szofoklesz, alakjaival és
közönségével egyetemben, hiszi is a Végzetet. Csiky Gergely, hogy szabadabbá
tegye a szofokleszi alakok egyéniségét, Szofoklesz fordításaihoz írt előszavában
azt mondja e tárgyról: „Szofoklesz nem zárja ki a végzetet, de mivel
személyeinek cselekvése, mely végül mindig a végzet jelölte célhoz vezet,
egyéniségöknek természetes kifejezése, sorsuk mégis saját szívökbe be van írva,
nem kívülök álló vak hatalom intézi.” Ez azonban már oly szubtilis magyarázat,
mely magamagában hordja cáfolatát. Azok az alakok, akiknek sorsa saját szívökbe
van írva, először Anaxagoras szkeptikus tanítványánál, a szomorú Euripidesnél
lépnek fel; Szofoklesz még hívő, s Oedipusa egy vak hatalom szerencsétlen
játékszere.
Hogy
a Végzetnek ez a szerencsétlen áldozata, akit csak a materiális aktusban
találunk bűnösnek, oly mélyen meg tudja indítani a mai nézőt is, az nem onnan
van, mintha a mieinkkel közös hibákat (tragikus indulatokat) fedeznénk fel
benne, hanem onnan, mert szenvedésében (s az egész darab csak szenvedéseiből
áll) tökéletesen olyan, mint mi, mint a huszonhárom század előtti, vagy mint a
mai ember. Oedipus a mind erősebb és erősebb szenvedések súlya alatt
ugyanazokat a jajhangokat hallatja, amelyeket az örök ember, aki (bármely
világban) mind mélyebbre és mélyebbre roskad az elementáris hatalmak csapásai
alatt.
Olyan
ember áll előttünk, aki szinte akarata ellenére s mind kétségbeesettebben
keresi, kutatja, fürkészi azt, ami őt olyan kimondhatatlanul boldogtalanná
fogja tenni. Olyan ember, aki fujja azt, ami még nem égeti; olyan, akit gyötör
a bizonytalanság, s aki inkább a borzasztó valót akarja tudni, mint tovább
szenvedni azt a sötét sejtelmet, mely boszorkány-nyomásként ül rajta. Olyan
szerencsétlen férge a Végzetnek, aki folyton ott kering a gyilkos gyertyaláng
körül; de morális lény, akinek lelke a miénkkel rokon, mert inkább választja a
legkegyetlenebb expiációt, minthogy a hitvány életet akként mentse meg,
amiképpen a strucc, amely bedugja a fejét a homokba, csakhogy ne lásson.
Oedipus látni, tudni akar. Ez a morális aggódás az, mellyel szívünket mindig
megragadja. S mily igaz, milyen nagyszerű pszichológiai találmány Oedipusnak a
morális nyugtalanságával szemben a Jokaste racionálizmusa! Míg Oedipus minden
áron szembe akar nézni a rémmel, hogy igyekszik e rémet elűzni Jokaste! Ahogy
Oedipust tévútra vezeti okoskodása, Jokaste rögtön kész a megnyugtatással:
Jokaste.
Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?
Oedipus.
Mondtad, de engem megzavart a félelem.
Jokaste.
Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.
- - - - - - - - -
Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
De a jövőben nem lát semmit biztosan?
Legjobb vaktában élni,
amint csak lehet.
Az
ellentét már itt nagyszerű s a titok kipattanásakor csakugyan magasztossá
fokozódik.
És
itt van az az egyéni vonás, mellyel Oedipus imponál; itt az a tulajdonsága,
mellyel szívünkhöz megtalálja az utat. A vétkei dajkamesék ránk nézve; de a
szenvedése teljesen olyan, mint a miénk.
Ismeretes,
hogy Oedipus király egész cselekvénye
csak e titok körül forog. Egy rejtélyről van szó benne, mint a mondavilág számos
meséiben, mint a Szép Meluzinában,
vagy a Kékszakállú hercegben. Egy
rejtélyről, melyet jobb nem tudni, de amelyet akarva, nem akarva, önkéntelenül
folyton kutatunk, éppen azért, mert emberek vagyunk. S éppen jobb részünk az,
mely nem engedi, hogy a rejtély rejtély maradjon… íme, itt találhatjuk meg Oedipus király tragikumát, ha már minden
áron tragikumot keresünk benne, s nem elégszünk meg az egyszerű szofokleszi
tanulsággal.
Mert
hisz Szofoklesz főcélja az volt, hogy tanulságokat vonjon le a Végzet
játékszereinek szomorú vergődéséből. És végső tanulsága az, amivel egy nagy
egyházi szónok kezdte meg híres gyászbeszédét: „Csak az Isten nagy!” Ime,
nézzétek ezt a nagy embert! Ez az, aki a Sphynx rejtélyét megoldotta! Aki
zsebében hordta a bölcsesség kövét! Nézzétek ezt a hatalmas lényt, aki előtt
porig hajolt mindenki! Nyomorultabb, mint az utolsó koldus, és kétségbeesésében
még meghalni sem tud! A Sphynx rejtélyeibe látó kivájt, üres szemgödrökkel
rohan a pusztaságba, mint egy kivert, veszett eb!
Nem
lelkesítő ez a megoldás, amint nem is vonzó. Amit Szofoklesz a mondából vett
át, ma már kissé zavarja a nézőt, aki ezt a mondát nem tekinti szentírásnak,
mint tekintette a görög néző. A mese kissé gyerekes; mert hisz Oedipusnak, hogy
sorsát kikerülje, csak kettőt kellett volna szem előtt tartania: először, hogy
ne öljön meg vén embereket; másodszor, hogy ne vegyen feleségül csak fiatal
leányt. De a megoldás erőtlensége, és ez a mese csak napfoltok.
Forrás: Ambrus Zoltán:
Szinházi esték – kiadta az „ÉLET” Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság. Bp.,
1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése