Földessy Gyula: Ady, Babits, Kosztolányi (Bp., 1929. szept. 13.)

- Az Ady-vita mai állása –

1912-ben a Nyugat jún. 16. számában Szász Zoltán Petőfi revíziója címen különvéleményt terjesztett elő a XIX. század legismertebb, legszívesebben olvasott költőjéről. A különvélemény főbb pontjai a következők voltak: Petőfi „a világirodalom legízléstelenebb lírikusa”, „legtöbb verse tűrhetetlenül fűzfapoétikus jellegű” s költészete „egy-két tucat nagy versén kívül csupa olyan silányság, ami mintaképe a fülbántó fűzfapoézisnak”. Ilyen zseni-revíziókra a világirodalom történetében bőven van példa, azért semmi különösebb álmélkodásra valót nem találtam benne, amikor az elmúlt hetekben a Toll c. hetilapban Az írástudatlanok árulása címen Kosztolányi Adyt vette revízió alá s vele éppen olyanformán végez, mint Szász Zoltán Petőfivel. Nagy ügyest nem csináltam volna ebből a kuriózumból – hiszen a köztudat szerint Ady a magyar költészetben már elfoglalta a maga méltó helyét -, ha a jeles költő cikkéhez csatlakozó meglepő hozzászólások nem kényszerítettek volna rá, hogy én is megszólaljak. Babits pl. „örül”, hogy Kosztolányi „a tiszta irodalom szempontjait és a tiszta kritika hangját hallatja” s bár neki, Babitsnak, merőben más a véleménye Adyról, mégis „hasznos”-nak tartja ezt a Kosztolányi-féle kritikát, mert „kitűnő értő szájából jön”.

Bevezetőben egész röviden csak annyit kérdek: vezettetnek-e a „tiszta irodalom szempontjai és a tiszta kritika” olyan eredményhez, mely Babits szerint is elfogadhatatlan. Ha ez kritikai fejtegetés végső tételeiben összeomlik, nem arra kell-é gondolnunk, hogy a szempontokban, a kiindulásban, az egész kritikai eljárásban kellett valami megtévedésnek, elfogultságnak vagy önkénykedésnek lennie s ez a vizsgálódásnak olyan módjára vall, ami inkább tisztátalan, zavaros és nem „tiszta” forrásból fakad. Szeretnénk egy kicsit helytállóbb logikát, olyan írótól, mint Babits, aki után nemcsak az olvasó-, hanem az íróközönség jelentékeny része is szalad. De hát vegyük kezünkbe magát a Kosztolányi cikkét, lássuk, mi van benne.

*

Kosztolányi meglehetősen nagy feneket kerít az Ady revíziójának. Először az Ady-költészetnek és a kritikának egymáshoz való viszonyát igyekszik tisztázni. Helyzetrajza a következő:

1.         Ady gyönyörű indulása után egymásra ontotta vegyes értékű verseit, majd kezdett belezuhanni abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte. Az írástudók, a „jobbak”, átallottak kifogást emelni ellene, még magas művészi okokból is, mert nem akartak barbár támadóival cimborálni. Továbbá azért se lehetett józan bírálatot írni róla, mert ez Ady elvakult fullajtárjai miatt vált lehetetlenné. És Ady maga se bírta el a kritikát, a legenyhébbet se.

2.         Az Ady halála után, a háború utáni korszak mindenütt a világon a rajongó, türelmetlen, félművelt emberek Eldorádója volt. Egymás után tűntek föl Ady biblia magyarázói. Ezek a verseit részint fizikai, részint metafizikai szempontból osztályozták... belepapoltak tücsköt-bogarat, minden zenére süket fülükkel tagolgatták ütemeit.... Jóslatokat olvastak ki verseiből... (az Ady-matinékon, -délutánokon és –estéken) izgatott tömegek öklöztek jegyekért... míg a Petőfi-centenárium alkalmával hangversenytermeink kongtak az ürességtől... Az írástudók, a költők és írók, akik egyedül vannak hivatva ilyen pörökben dönteni, távol állottak a műkedvelők e szomorú játékától. Néha borzongva, néha mosolyogva szemlélték, hogy fonódik egy koszorú csupa félreértésből. Nem vettek részt a népünnepélyen. Egyre inkább növekedett azoknak a száma... akik a fékevesztett tömjénezők magasztalását gyermekesnek találták s úgy érezték, hogy Adyt mint költőt és művészt példátlanul igazságtalanul túlbecsülik... Mindezt szerették volna kikiabálni. Ellenben a divat háborgása megakadályozta szándékukat. Mi az igaz és helyes beállítása a tényeknek ezekkel a ferdítésekkel szemben?

Merőben valótlan, hogy az ún. jobbak bármi okból is ne írhattak volna szabad bírálatot Ady költészetéből. Elvégre azért, mert nem értettek egyet Ady igazi értékeinek elismerése mellett rátéríthették volna a szót Ady fogyatkozásaira is. Hogy Ady mennyire elbírta a kritikát, arra nem egy felvilágosító adattal szolgálhatunk. Ott vannak pl. a Hatvanyval váltott levelei: Hatvany Adyhoz írt leveleiben sokszor a kegyetlenségig élesen bírálta Ady későbbi költészetét s Ady válaszaiban szinte magából kilépve tud tárgyilagosan nyilatkozni magáról. Vagy ott a Horváth Jánosnak ugyancsak  kemény bírálata Adyról és íme, a radikális Ady, aki Kosztolányi szerint a „legenyhébb kritikát bírta el”, valósággal keresi a gyökeresen konzervatív, sok tévedésbe esett, de alapjában jóhiszemű kritikus barátságát, éppúgy évekkel azelőtt Schöpflinét, aki sok fenntartással s nem egy gánccsal bírálgatta Ady verseit. Való, hogy az Ady mellett szóló írások már Ady életében is legnagyobb részt feltétlenül dicséről és magasztalók voltak, de ennek egészen más okai vannak, mint a Kosztolányitól most felhozottak. Magától értetődő állásfoglalása volt ez az új nagy művésztől való elragadtatásnak és az Ady elleni sértő, csúfondároskodó, rosszhiszemű támadások ér értetlenkedések szükségképpeni ellenhatásának. S a zseniknek, a szellemi élet szuverénjeinek a megértők részéről különben is az elismerés hódolata szokott kijárni és nem kicsinyeskedő, aprólékoskodó bírálat. Ám bírálják a kisebb-nagyobb tehetségeket, de a zsenit, aki elemi erő és természeti megnyilatkozás és szuverén önvilág: megismerni és megérteni kell és nem emberi-művészi foltjai után kutatni. Mit fürkésszem hogy ebben vagy abban a beethoveni vagy rembrandti opuszban hol maradnak el ezek a mesterek maguk mögött? Minden zseni törvényhozó a Szellem világában, akitől tanulni illik s alázatosan és áhítatosan gyönyörködni az alkotásaiban. A zsenik alkotásainak vegetációjában még a gaznak és gyim-gyomnak is megvan a maga helye. Valamikor ilyenféleképp gondolkozott. Adyról az ifjú Kosztolányi is, aki a Vér és Arany-t ismertetve így áradozott:

Sokkal gyöngébb a lámpásom, semhogy be tudnék világítani abba az izzó konyhába, ahol ezek a keserű, lángoló új versek születnek... míg a fiatal franciák és olaszok kétségbeesetten majomkodnak, hogy megríkassák a világot egy pár Verlaine-utánzattal, addig a mi nábob-lelkű fajtánk egy erős, eredeti, új költőt szült meg. Csak a mi földünkön történhetik csoda, ezen a túlzó, Pazar, keleti magyar földön, ahol még a mocsarakba is csillagok hullnak... E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszívű nemes napember lép ki a könyvből... Ady Endre annyira lírikus, hogy róla csak lírát tudok írni... Egy embert látunk, aki új verseivel egész szeretetet és egész gyűlöletet kap kortársaitól. Szeretetet és gyűlöletet kérek én is a számára. Egész szívet és egész kardot!

Mi sem valótlanabb továbbá, mint hogy az igazi írástudók, a költők és írók Ady halála után visszavonultak volna Adytól. Ellenkezőleg a Nyugat körének minden valamirevaló írója: Móricz, Ignotus, Babits, Schöpflin, Hatvany, Fenyő, Tóth Árpád, Elek Artur, Gellért, Szép Ernő és mások Ady halála után is sok kisebb-nagyobb ismertetést, tanulmányt, visszaemlékezést írtak Adyról, közülök sokan és sokszor megjelentek és szerepeltek a Kosztolányitól népünnepélyeknek csúfolt Ady-matinékon és estéken s közöttük – mindjárt látni fogjuk – nem Kosztolányi buzgott a legkevésbé. S az Ady halála utáni Ady-kultusz nem a félművelt emberek eszeveszett rajongása volt, hanem a tömeglélek hódolata, ösztönös elégtételadás, igazságtevés az élő Adyt ért sok igazságtalanság után és mindenekelőtt nagyon természetesen a közönség értékesebb részének örök lelki szüksége a költészet szépségeire, örök felemelkedni vágyása a zseni magaslatai felé. Persze, hogy a nagypublikum zseni-kultuszába sok visszásság-groteszkség is vegyült, persze, hogy egy-két évig divattá is züllött az Ady-kultusz, amint divatossá lettek nálunk egyidőben a Shakespeare-előadások is, de ennek semmi köze se lehet az Ady értékéhez, még kevésbé az Ady megbírálásához. Még egyszer megismétlem: semmi jelét se látom, Ady halála óta sem, a legjobb „írástudók” Adytól való eltávolodásának, egy-két megrekedt embernek suttyomszerepéről tudok, de ne tessék a két-három írástudót és farizeust az írástudók összességévé kinevezni.

Arról is van tudomásom, hogy A Menekülő Élet óta a Nyugat köreiben szó esett róla, hogy Ady utolsó kötetei nem versenyezhettek a megelőzőkkel, de ezek a téves vélekedések annyira ingatagok és bizonytalanok voltak, hogy Ady értékelésének mértékét a legkevésbé sem érintették s Ady halála után ezeknek a kétségeskedéseknek hamarosan végett lett. Igen jellemzők erre nézve Hatvany vallomásai az Ady-Hatvany-levelezés előszavában.

Kosztolányi hírhedtté lett cikke bevezetésében Adyról tett „megnyilatkozás”-airól adva számot, annyi mindent elhallgat és annyi mindent el-elmásít, hogy az ember igazán zavarba jön, mit véljen róla, az emberről. Kosztolányi azt mondja, hogy Ady költészetéről eddig hallgatott, mindössze három „megnyilatkozására” emlékszik. Három megnyilatkozás ugyan nem nevezhető éppen hallgatásnak, de hát halljuk tovább a tárgyilagos vitaírót: „két bírálatot írtam róla, fiatalon és lelkesen, ... a halálakor egy cikkben számoltam be ifjúkori emlékeimről, ...” végül felemlíti ezeken kívül még a „harmadik”, „merőben sajátos föllépését” egy bizonyos állítólagos Ady-vers kérdésében. Ez ugyan eddig már négy „megnyilatkozás” volt, de ne kicsinyeskedjünk. Kosztolányi ún. második megnyilatkozását úgy tünteti fel, mintha az már valami megkezdése lett volna mostani Ady-elleni akciójának. Pedig ez az intenciójából kiforgatottan idézett cikk egészében és részleteiben minden fenntartás nélkül való dicsérete Ady Endrének: „Világszemlélete – írja Kosztolányi ebben a kegyeletes és szeretetes visszaemlékezésében – sokkal inkább, mint bármely más írónknál, művészetközponti... Ő mindent a művészetének áldozott... ő a született alkotó... a mai kor... szereti bizonyos sallangokkal körülvenni nagy alakját” (ezt a mondatát idézi Kosztolányi a Toll-cikkben, persze a „nagy alakját” nélkül s így aztán más megvilágítást kap az egész mondat.) Azután: Kosztolányi érthetetlenül rosszul emlékezik, mikor azt mondja, hogy mindössze „háromszor” nyilatkozott Adyról. Négy bevallott megnyilatkozásán kívül csak a Nyugat-ban még hétszer szólt Ady költészetéhez és egyéniségéhez, és pedig három Ady-cikkében, egy Adyt glorifikáló szonettjében és még három más tárgyú írásában, amelyekben szintén nagy elismeréssel tért ki Adyra. Az Adyról szóló cikkei dátumok szerint a következők:

Két Ady-könyv, Nyugat, 1921. febr. 16.

Szavak (Egy Ady-ünnepély előtt), Nyugat, 1922. jún. 1.

Legenda, vers, Nyugat, 1923. dec. 1.

Dal és halál (Megnyitó egy Ady-ünnepély előtt), Nyugat, 1924. febr. 1.

Ezek az elfelejtett, jóval a világháború és Ady halála után írt Adyról szóló Kosztolányi-cikkek nemcsak hogy semmi nyomát sem sejtetik Kosztolányi mai meggondolásainak, úgyis mondhatnám: árulásának, hanem kivétel nélkül érzelmes, patetikus hangon adják tudtunkra Kosztolányi elragadtatását Ady költészetétől. Íme egy pár sor ezekből az írástudó-megnyilatkozásokból:

... az a költő, kit ma ünnepelünk, - tehát egy Kosztolányitól lefitymált népünnepélyen fellengett el ez a dikció is – már életében közöttünk járva is legendás volt és... olyan varázst árasztott magából, a közvetlen érintkezésben is, hogy nem tudott neki ellenállni senki, se barát, se ellenség... Ő költő volt, mágus volt... Ő, a kálvinista, mindenekelőtt sorsában és eleve-elrendeltetésében hitt föltétlenül, az életét tekintette költői és művészi egésznek, mert tudta, nagyon tudta, hogy ez az élet több, mint élet, jelent valamit ezenkívül is, ősi és hősi példa, világító jelkép, melyet a halhatatlanságnak élt... (Majd beszéli Ady nagyságának meggyőző parancsáról, a csodáról, melyet olvasói lelkében végbevitt, a nagy jelekről, melyet olvasói életében cselekedett... (aztán így folytatja:) Alig van magyar költő, ki már életében ilyen egyetemes hatást gyakorolt mindenkire s nagy tehetsége révén népszerűbb és becsültebb lett volna. Hívei a legjobbak voltak, az igazi írók, neki nem akadt olyan ellenfele, mint például Berzsenyinek Kölcsey... nemcsak jelképes költő volt, hanem jelképes élő is, misztikus születő és misztikus meghaló, kinek élete és halála úgy összecsendült, mint két verssor... Az, aki szoborrá merevedett, itt járt, de nem tudjuk, meddig szobor és meddig ember, meddig legenda és meddig élet, meddig tüzes iram a földön és meddig eltűnő lebegés a végtelenben. Most itt van, mindennél valóbban, a megfoghatatlan, mindenkit izgatva, vigasztalva, könnyeztetve, nyugtalanítva, kezdete annak, aminek nem lesz soha vége. A csoda megtörtént. „Valaki az értől indul el s befut a nagy, szent Óceánba”.

Hogy lehetett Kosztolányinak erről a szép Ady-cikkéről s a többiekről is megfeledkezni, hiszen kettő közülök az élőszó pátoszával is elszavalódott s Ady-előadásról lévén szó, bizonyára zsúfolt hangversenyteremben, ezernél több ember zúgó tapsai között. Ilyenkor hol ide hajlik, hol oda hajlik a lelkes előadó, látja ezt az ismerőst, azt az ismerőst, lokális emlékképek tapadnak a memóriájába, tüzes szemek, kigyulladt arcok, amik nem enyésznek el olyan könnyen az agysejtekben... Kosztolányinak azonban rossz az emlékezőképessége, ő mindent elfelejt. Ezt elvégre még talán el lehetne neki nézni. De semmiképp sem bocsátható meg neki az, hogy ha ő már Ady életében szükségesnek érezte a félrevezetett közönség becsületes felvilágosítását Ady felől, ha már évek óta lesben állt az alkalomra, hogy az Ady „jogtalan, hazug és kártékony hírnevét” sokkal alacsonyabb szintre szállítsa: miért, ugyan miért állt be még 1924-ben is, egy újabb „népünnepélyen”, ennek azé érdemtelenül „mérhetetlen hírnevűvé dagasztott poétának” hangversenydobogói dicsőítői sorába. Hiszen már egy évvel azelőtt is, a Petőfi-centenárium idején megdöbbent szívvel kellett összehasonlítania a publikum Petőfi iránti közönyét az Adyért való vak rajongással. Miért tetézte folyton és folyton a mulasztás bűnét, Adyt halála után is előadásokban és cikkekben magasztalva, mikor olyan régóta tisztában volt az Ady-kultusz „balkáni ízű” túlzásaival.

A nagyon jól értesült Fenyő Miksa az 1929. aug. 1-i Nyugat-ban nagyon beszédes kulisszatitkoltat árul el Kosztolányiról. Meg akarja dicsérni Kosztolányit „imponáló” (bár kissé későn kifortyant) bátorságáért, de voltaképpen egy kegyetlen-irgalmatlan leleplezési művelettel a fogvacogtatásig meztelenre vetkőzteti, a következőket mondván róla: „Ez a mostani megnyilatkozása sem érdektelen. Több mint húsz esztendő óta hordja magán, tartja nyitva, nem engedi behegedni ezt a sebet és szenvedi forróhideg lázait. Több mint húsz esztendő óta állítja, eleinte csak súgva, titkos társakat keresve (azokat a bizonyos „jobbakat”), majd – különösen Ady halála óta – mind hangosabban és nyugtalanabbul, hogy az Ady-ügy revízióra szorul és ennek küldetése reá van bízva, bár Karinthynak is hajlandó juttatni belőle”.

Itt van hát az a bizonyos ok, igen, ez a seb az, a kibírhatatlanul folyton sajgó; a művelt, a kiváló, mégis kis fantáziájú poétának tőle magától is bevallott féltékenysége a zsenire. Micsoda kis kataklizmák földrengtek ebben a nagyambíciójú, de tömegeket soha megmozgatni nem tudott poétában húsz éven keresztül, mikor arra a szerencsés nagy varázslóra gondolt, micsoda visszás és lefojthatatlan zűrzavar tombolhatott a lelkében, mikor a nagy közönség előtt Ady dicséretét kellett eljátszania és szonettet szavalnia a Halhatatlanról, az Egyetlenről! Jaj, be kínos, jaj be keserves egy nagy kultúrájú, dicsőségáhító versfaragó számára egy évszázadokra szóló zseni kortársának lenni!

Ahol csak hozzányúl az ember ehhez a dicstelen pamfletthez, mindenütt csupa ferdítésre, csupa igazsággal ellenkező dologra bukkan. Kik vélekedtek olyanféleképp, hogy Ady korának legnagyobb lírikusa s a magyarságnak, sőt a világirodalomnak is egyik legnagyobb költője? Az ún. írástudatlanok-é? Nem, hanem egytől-egyig a Kosztolányi legírástudóbb írástudói: a Nyugat főszerkesztője, Ignotus, Kosztolányitól hálásan tisztelt Hatvany, kinek a latinon kívül még görög műveltsége is van, a meleg barátsággal körülrajongott Babits, a Kosztolányi egész őszinte tiszteletével bámult Schöpflin. Ki volt az, aki először mutatott rá Ady váteszségére, prófétaságára? Nem én, a ködös agyú írástudatlan, az Ady-biblia-magyarázó, hanem megint csak Schöpflin, aki még Ady életében így jellemezte a más sírja felé hajló nagy költőt:

Az eljövendők iránti csodaszerű jósérzékkel, mely az egész természetben csak a költő-genieknek s köztük is csak a legnagyobbaknak adatott, megérezte mindazt, ami most ránk következett... Ady költészetének nagysága a mai események világításában tűnik csak fel a maga teljességében: ő volt az egyetlen az egész magyarságból, aki meglátta, merre viszi a magyar sorsot a fátum fekete vitorláját dagasztó szél. Megjövendölte Magyarország összeomlását, golgotai szenvedését és megjövendölte forradalmi vajúdás közt végbemenő újjászületését... A költő betegen érte meg jövendölései beteljesedését...

Az a folyóirat, melyben Schöpflin-nek ezek a sorai napvilágot láttak, főszerkesztőül Hatvany Lajost, szerkesztőkül Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezsőt nevezi meg a címlapján s így Kosztolányinak a cikkről bizonyára tudomása volt.

Jóhiszemű eljárás-é a Kosztolányi részéről a valódi „írástudatlanok” félműveltségével visszaélve csúfondároskodni a „prófétaságon”, a „metafizikumon”, mikor ő nagyon is tisztában lehet vele, mit jelentenek ezek a minden nagy költőnél örökké aktuális fogalmak. Kosztolányi fitymáló iróniával tér ki az Ady-viták még ma is felvetődő faji-erkölcsi-vallási problémáira, pedig nem kellene magát túlságosan megerőltetni, hogy ezeknek a művészeten túli motívumoknak a művészettel való legszorosabb kapcsolatát belássa. Aki olyan gőggel utasítja ki az „írástudatlanokat” az „írástudók” szalonjából, mint Kosztolányi, annak írástudóul annyit legalább is illenék tudnia, hogy a művészet az életben gyökerezik, hogy a művészet nem csak talajnedveit, hanem napját, levegőjét, esőjét mind-mind a történelmi-faji-társadalmi élettől kapja és hogy az Ady magyarságának, erkölcsiségének, vallásosságának éppen olyan köze van a költőségéhez, mint ahogy minden költő ember is egyúttal: zoón politikon, ahogy a legelső poétika írója, Aristoteles mondta. Az elvtelen, l’art pour l’art-os poétáknál, persze nincs mit kutatni emberi meghatározottságuk után, de ezeken aztán a művészet is olyan idegenül lóg, mint a Rilke német-szlávsága a Kosztolányi Szegény kis gyermek panaszai-n.

Kosztolányi nem született gondolkozónak s így esztétikusnak is kissé gyarló. Assziciációi annyira rendetlenek és rendezetlenek, annyira telvék fogalmi zavarokkal és ellentmondásokkal, mintha ma kezdene először elmélkedni a művészetről. Ő, a merőben eklektikus és vallási vagy politikai elvre keveset adó író, nem restelli bevallani, pláne a maga fakó és kevés hasznát látta latin műveltségére hivatkozva, hogy az Ady optimista világfelfogása „annyira sérti értelmét”, hogy „érezni is képtelen vele”. Szerinte Ady „nem meri tudomásul venni a könyörtelen pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület, mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben”. Kosztolányi evvel a frázissal Ady ún. messzianizmusára céloz, azaz: Ady élethitére, az emberiség jövőjében, boldogulásában való hitére, amit Kosztolányi „felületes, könnyenhívő optimizmusának” bélyegez meg. Hát először is azt kérdem ettől a kérlelhetetlen írástudótól: vajon költőnél-művésznél szabad-e azt nézni, hogy az élet boldogító értelmében hisz-é, vagy az élet tragikumában? Azután nem tud-é róla, hogy az emberiség boldogabb jövőjében való hit éppúgy megvan Petőfinél, Goethénél vagy Victor Hugo-nál vagy Nietzschénél, mint Adynál és továbbá mért nem méltóztatott Adyt annyira megismerni, hogy meglássa Ady világnézetében a sötét tónusú tragikus aláfestést is. Aki meggyőződést hirdet, az igyekezzék előbb még meggyőződni. Ady sokkal egészebb ember és egészebb művész volt, mintsem kimerülhetett volna valami felszínes optimizmusban s ne lett volna gyökeres érzéke és élményes köze a tragikumhoz. Ez a tragikum ugyan feloldódik nála az ő földi életen-halálon áttörő nagylendületű transzcendentizmusában, de megvanni mégis megvan egész élethangulatában és pedig olyan bőségben, olyan dús színezetben és változatban, hogy a legtöbben ma is pesszimistának nézik. Olvassa el Kosztolányi az Ezaiás könyvének margójára írt prózás verseket, a Tovább a halóval címűt, A rabbiság sorsá-t, A koldus hivésnek átká-t, A Nincsen himnuszá-t és – akit egyáltalán nem ismer – az egész Adyt.

Lapozgatom ezt a kietlen emberségű irka-firkát, nem találok-e benne véletlenül egypár sort, ahonnan a meggyőződés őszinte és bátor, tiszta és nemes arca néz szembe a más véleményűekkel, de mindenütt és mindenütt csak irodalmiatlan, kritikátlan szempontokra, érteni-nem-is-tudásra, nem-is-akarásra akadok. A kizsákmányolható költői szólásoknál lesipuskásként örömmel csap le Adyra, piszkálgatván a versei közt, melyekhez felérnie nem adatott meg. Nem is csodálom, ha erre a rosszakaratú odalesésre torz grimaszt vágnak felé Ady élete versei s ő ezekből a grimaszokból állítja össze Ady költészetét. Anélkül, hogy a leghalványabb sejtelme volna Ady igazi világnézetéről, művészi stílusáról, ennek törvényszerűségeiről és változatairól, költői modoráról, vakon ugrik neki egy pár Ady-versnek s felháborító módon mer felháborodni ő, aki évek óta nem ült neki becsületes esztétikai szándékkal egy Ady-kötetnek sem, hogy annak értelme és szépségei kitárulhassanak előtte. A tőle kiszerkesztett Ady-versek természetesen mind megállanak magukért s én magam is helyt állok értük bármikor, de itt, idő híján, csak egy durván megcibált Ady-verset kívánok az olvasóhoz közelebb hozni. Kosztolányi Ady lantjának egy vers örvén való le-süketciterázása és utána így élvezteti tovább Ady fűzfapoétaságát:

Kötetei hemzsegnek az ilyesmikről:

„Jaj, be szép, hogy vagyok,

Jaj, be szép, hogy vagynak,

Jaj, be szép, hogy minden Való szép,

Jaj, be szép a Szép”.

Nem, tisztelt uraim, - így háborog ez a fölháborodott lantos – ez nem szép: ez rút és ostoba. E nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat.

Adynak ez a verse 1915. szept. 1-jén a Nyugat-ban s azok közül a versek közül való, amelyekben az emberirtó világháború minden igaz és keresztény emberségét megcsúfoló szörnyűségei szólaltatják meg Adyt, a nagy élethit és életszeretet prófétáját. Ady, akinél mélységesebben senki sem érezte meg korunkban az élet ellentéteit s akinek élethite olyan rendíthetetlen, mint a legnagyobb poétáké és filozófusoké: az emberiség legeszeveszettebb blaszfémiáinak idején ehhez az ő transzcendensen hatalmas hitéhez menekül. Megélnivaló és szép az Élet, szép minden valóság, szép a Szép, bíztatja magát Ady a látottak és tapasztaltak dacára, az ember gyönyörű, ha külön ember, ha hívője és szerelmese az Életnek s nem olyan, mint a maiak. Még a Csúf is, az Élet mai rútságai is azért adódtak, hogy megszépüljön, megnemesedjék az Élet. Ady, a legképdúsabb és legeredetibb magyar költői beszéd poétája, élete utolsó éveiben, a világháború idején, valami nemes és fölényes szándékoltsággal egyszerűsíti le dikcióját, csak mondanivalói mélyről-jöttségére bízva versei hatását. Ilyen ez a költeménye is, melyben minden mondat, minden szólás és minden szó a gondolat egész lelkével, egész értelmével telik meg. A második verssor furcsának tetsző utolsó szava: „vagynak” azért áll itt ebben a régies formájában, az első mondatnak „vagyok”-ja után, hogy a szavak azonos hangtestének megéreztetése révén a két gondolat összetartozása is erősebb legyen. Olvassa el bárki ezt a verset, akinek van szíve-lelke a Széphez és a Gondolathoz s lehetetlen, hogy ne érezze ezeknek a biblikusan egyszerű és nagyszerű soroknak mélységét, igazságát és szépségét.

*

Érdemes-e minden ponton végigcáfolni ezt a szerzőjétől vitairatnak nevezett paszkillust, amelyben a ferdítések, a valótlan tények, az összevisszaságok, szempontnélküliségek, egymás hegyén-hátán ülik az orgiát. Lehet-e olyan kritikusra adni valamit, aki nem jellemez, hanem karikíroz, állít és nem bizonyít, oda-odavet egy-egy lerántó kijelentést s aztán diadalmasan erősködik, íme, mennyire nem-művészi, nem egyszerű, mennyire felületes ihletű, menyire modoros ez a felfújt költői nagyság. Ady iránt meggyülemlett és megrögzött ellenszenvében képtelen az ítélkezésre szükséges gondolatelemeket  helyesen összekötni vagy szétválasztani; kritikája elemzésben, összetevésben ugyanazon a barbár színvonalon áll, mint Ady régi támadóinak gyűlölködései és ízetlenségei. Receptje Ady diszkreditálásában a zsenigyűlölő kritika ősi eljárása, mely hetet-havat összehord, másról beszél, mint amiről kellene, összekeveri az össze nem tartozó szempontokat, az írót, a költőt nem saját művészetének önkéntelenül adódó természetes elvei és motívumai szerint vizsgálja, hanem azzal a tárgyhamisító önkényességgel, amellyel az igazándi írástudatlanok előtt mindent ki lehet forgatnia a maga igaz valóságából és értelméből. Sikere csak a publikumnak ez előtt a szánalomra méltó része előtt lehet, melyet mindig félre lehetett vezetni, amely hallgatott a Homérosz kaján Zoilusára, amely elhitte Drydennek és Shaftesburynek, hogy Shakespeare értéktelen író, amely vihogott a Greguss Futár-ján s örömmel hallotta, hogy Petőfi pedig nem poéta. Ha valaki igazán revidiálni akar egy írót, akkor vegye becsületesen számba azokat a véleményeket, amelyek róla évtizedek folyamán alakultak ki, mutassa ki – ha csakugyan így volna – ezeknek téves voltát s ne tekintse az író művét egyes célzatosan kiszakított és szétszakított töredékeiben, hanem művészetének törvényes egészében. Ha pl. Schöpflin, a Nyugat körének legreprezentatívabb kritikusa, azt mondja, hogy Ady „nagyon sok fejlesztésre váró és fejlesztésre alkalmas elemet vitt be” a lírába, hogy „egy új magyar költői forma-nyelv alapjait vetette meg, hogy ... a látásnak és az érzésnek új árnyalatait mutatta meg, hogy ... a magyar líra legújabb fejlődése visszatarthatatlanul az Ady-megindította irányban halad, hogy Ady nyomában a tehetséges lírikusok egész kis serege jön stb.”, akkor tessék Kosztolányinak kicsit megalapozni az ezzel merőben szembefordított véleményeit s nemcsak úgy hetykén fitymálkodva odavágni, hogy Ady „iskolát nem teremtett, tanítványa, követője alig volt, ... az irodalmi matéria, melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, szavai nem váltak vérré” stb., stb.

Hozott-e Kosztolányi újat az Ady-problémák komplexumába, ha nem is valami megoldást, de valami újabb elmeébresztő gondolatot? Semmit az égvilágon. Hiába fordul egy szemrebbenés erejéig Ady régi barbár támadói ellen, ezek s Zulawskiék mindent elírtak előle. (S csak a politikai és szociológiai motívumok területét perhorreszkálja Ady megítélésében, egyebekben, megfelelő plattformot találva, nyugodtan megalakíthatná velök Ady ellenségeinek irodalmi szövegségét. Talán a Kosztolányi Ady ellen fordított „szent jásziság” ötlete lehetne alkalmas alap az összefogásra, a Kosztolányi „szent pogányságát” remélhetőleg megbocsátanák odaát.

Nem vetett fel említésre méltóbb újabb dokumentumot maga az egész Ady-ankét sem. Az ilyen ankétek inkább csak a nagyközönséget érdeklik, az írók maguk a legtávolabbról sem adják bele írói értékük javát az ilyen kényszerű hozzászólásokba. Felszólították őket a hozzászólásra, hát hozzászóltak, de túlságosan nem erőltették meg magukat s még az Adyhoz legközelebb állók is ki-kijöttek a kontextusukból, annyira nem feküdt a szívükön ez a mostani kánikulával súlyosbított Ady-ügy. Ignotus, kinek mindig voltak, most is vannak szép és megszívlelendő ötletei Adyról, a latin műveltségű terroristától megtévesztve bevallja, hogy igen is: Ady „tudása szakadozott, körülnézése vak – ebben alatta áll elődeinek, kiknek Zrínyin kezdve s Balassin át Kiss Józsefig, talán az egy Vajda Jánost kivéve, szépségük az értesültség” (a kronológiai értesültség egy kicsit zavaros). Nincs miért hadakoznom Ignotus tévedésével, mert ez nyilvánvalóan elírása a gyorskezű publicistának, hiszen valamikor ő maga írta Adyról, hogy „nemes, gazdag, nagy műveltséggel kipallérozott és nagy értelmességgel megvert lélek” s egy más alkalommal éppen az imént kétségbe vont „értesültségét” domborította ki, „barbár zseninek” nevezvén őt, aki „kultivált és sokról értesült ember”. (A Vér és Arany és a Ki látott engem? egykorú bírálataiban.) Zseninél nagyon mellékes, hogy ezer vagy kétezer könyvvel kevesebbet olvasott, mint kellett vagy lehetett volna; Ignotus maga is nem egyszer s ebben az utolsó Ady-írásban is szépen jellemzi Ady minden műveltségnél többet jelentő zseniségét, de ha ún. értesültségről van szó, nem tudom, volt-e kortársai s a Nyugat írói között, magát Ignotust se véve ki, bárki is, akinek a koráról, fajáról, az egész mai kulturális életről szélesebb körű, sokoldalúbb és válogatottabb tudomásai lettek volna. Hogy milyen úton jutottak el hozzá a mindenrendű értékes-szükséges tudnivalóságok: nem fontos, de Ady nagyon nyitott szemét és mindenre kiterjedt éles figyelmét semmi se kerülte el. Ady nagyon értett hozzá, hogy az emberekről és emberi ügyekről mit kell tudni s ha már alapos értesülések szerzőse céljából a szocializmus egész irodalmán végigrágta magát, vagy felfalta az egész Strindberget, - Adynak egy párizsi szocialista gyűlés végighallgatása és Strindberg egyetlen egy egyfelvonásosa is elegendő volt, hogy a szocializmus világnézetét és Strindberg egyéniségét a lényeges vonásokban megismerje. Ha egyszer valamikor Ady prózai munkáinak gyűjteménye is megjelenik, csodálkozni fognak majd Ady érdeklődéseinek és tudomásul vevéseinek lexikonjai bőségéről.

Zilahi szintén sajnálkozik Ady műveletlensége miatt, de viszont az „Ady-kérdés mélyén a magyarság létének vagy nemlétének legsúlyosabb gondolatait érzi”. Pár sorral alább már úgy rímel vissza erre a kijelentésére, hogy „Adyban nem az egész magyarság lelke szólal meg, hanem csak a pusztuló magyar kisnemesi osztályé”.

A felszólalók jó egynéhányan nem ismeri Adyt. Pl. Szász Zoltán azt vélekedi Adyról, hogy „talán legjobban utálja a parasztot”. Van-e értelme az ilyen tájékozottságú írástudók hozzájárulásának? Különben Szász Zoltántól azt is megtudjuk, hogy nem tartja Adyt „olyan nagynak, mint a szerinte különben némileg szintén túlzottan értékelt Petőfit”. Hallottuk, hogyan értékeli Szász Zoltán Petőfit. Mi marad szegény Adynak, ha még a Szász Zoltán Petőfijénél is alábbvaló? Hozzászólásának végén mégis azzal örvendezteti meg az olvasót, hogy Adyval „született megint egy igazi, rendkívüli tehetségű költő”. Komoly dolgok ezek?

Nem érdektelen a szelídebben kaján olvasók számára sem, micsoda áthidalhatatlan véleménykülönbségek vannak ezek között ankétisták között. Pl. Szász Z. Ady politikai verseit becsüli a legtöbbre, amelyeket a többiek értéktelennek mondanak. Ha az ember kissé indiszkrétebben szembesítené egymással ezeket a nyilatkozatokat, nemcsak zűrzavar, hanem szívderítően sok humor is kerülne ki belőle. Nagyon csodálkoznom kellett, hogy a legnagyobb Ady-tisztelők is, mint pl. Babits, belenyugodnak abba, hogy Adynak csak 30-40 nagy verse legyen. „Hány költőjéről a világirodalomnak lehet többet elmondani”, - kiált fel Babits kenetteljesen emelt hangon, - amelyből mintha valami örömrezgés is kipendülne, hogy a tőle kitüntetően „szegény halott barátjának” nevezett Adynak mégis van 30-40 időtálló költeménye. Egyszóval minden Ady-kötetre jut három biztos nagy vers s némi engedménnyel: négy. Matematikailag – íme – meg lehet könnyen oldani a 30-40 nagy vers kérdését, de szabad szerényen megkérdeznem: „Írástudó bácsik, vajon némi kis megerőltetéssel külön-külön a Vér és Arany-ban, a Szeretném, ha szeretnének-ben vagy akár A halottak élén-ben nem lehetne-é vagy 40-40 nagy verset összegereblyézni?”

Ha már itt, csak nagyjából is, rostálgattam az Ady-ankétra beküldött s az ezekhez fűződött egyéb nyilatkozatokat, nem hagyhatom említés nélkül Dutka Ákos Reinitz Bélának Ady-vers-üzenetét is, amely ebbe a sivár Ady-vita-tömkelegbe olyan aktuálisan világít bele, mintha maga Ady küldte volna le valami égi hazából: „Otthon bolondját járja a világ. Majmos, zavaros, perces hittelen, Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, Fenn zűrös, olcsó kis komédiák... Most perc-emberkék dáridója tart. De építésre készen a kövünk, Nagyot végezni mégis mi jövünk, Nagyot és szépet, emberit s magyart... Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig halottan avagy éberen Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltűnnek a mai figurák. Magyar leszek majd, hogyha akarom, Ha nem sutáké lesz itt a világ S fölcsap minden szent s igazi láng, Rejtekből avagy ravatalon”.

Egészében véve mégse volt felesleges és tanulság nélkül való ez az Ady-ankét. Mondtuk, hogy az Ady-probléma még megoldandó részleteihez semmivel sem járult hozzá, Ady figuráján egy fikarcnyit sem változtatott, de ki lehetett érezni még a Kosztolányi cikkéből s a Kosztolányi-féle hozzászólásokból is, mennyire eleven hatalom Ady a lelkekben. Azt, hogy milyen nagy egy művész, zseni-é, nem-é, úgyse döntheti el se egy, se két, se húsz írótárs vagy esztétikus. Ez az értékelés sohasem és egy zseninél sem az egyes ember dolga, hanem a közösségé, a köztudaté, amely bizonyos idő elteltével mindig biztos mértékű és egy-ítéletű eredője millió és millió egyesek bármiféle véleményének is. Ez a köztudat pedig már eddig is kimondta az utolsó szót Ady Endre költészetéről.

(Forrás: Széphalom 3. évf. 1929. 9-10. sz.)