2019. okt. 27.

Szenczi Molnár Albert (1574-1634): Vágyódás isten után




Mint az szép hives patakra
Az szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád, én istenem,
Szomjuhozik én lelkem;
Vajjon szined eleiben
Mikor jutok, élő isten?

Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midőn azt kérdik éntőlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom,
És házadat ohajtom,
Hol az hivek seregében
Örvendek szép éneklésben.

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bizzál istenben s nem hagy el,
Kiben örvendek végre,
Midőn hozzám orczáját
Nyújtja, szabaditását.
Ó én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem!

Mert terólad emlékezem
Ez Jordánnak földéről;
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellől
Mélység kiált mélységet,
Midőn én fejem felett
Az sok sebes víz megindúl,
Mint egy erős hab megzúdúl.

Sebessége árvizednek
És az nagy zúgó habok
Énrajtam öszveütköznek,
Még is hozzád ohajtok;
Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vigassággal
Dicsireteket éneklek
Néked erős őrizömnek.

Mondván: Isten, én kőszálam!
Mire felejtesz igy el?
Ellenségim vannak rajtam,
Gyászban járok veszélylyel.
Mert az ő hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek.
Mert így boszontnak ellened:
Lássuk, hol vagyon istened?

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bizzál istenben, nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadúlást;
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én istenem.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 89. old. – Bp., 1903.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése