I.
Ady
szerelmi költészete
II.
a) Vízió a
lápon
b) Csolnak
a holt-tengeren
c) Az én
menyasszonyom
d) Léda a
hajón
e)
Héja-nász az avaron
f) Lédával
a bálban
g)
Elbocsátó, szép üzenet
III.
Összegzés
Adyt
nem lehet összehasonlítani az előző korok nagy alkotóival. Más a hangvétele,
felfogása, más a szemlélete is, és a költő képvilága sem hasonlít elődeiére.
Képeiből
szimbólumrendszert teremtett, s ezekkel a szuggesztív képekkel csodálatos módon
tudta kifejezni érzelmeit, gondolatait. Ady a valóságot elvonatkoztatva
jelenítette meg verseiben. Úgy teremtett egészen egyéni költői nyelvet, hogy
nem a közvetlen elődökét árnyalta, gazdagította tovább, hanem visszanyúlt a
kuruc költészetig, a régebbi korok hagyományaihoz, sőt a biblia ősi
fogalomtárához. Az is meghökkentően új ebben a költészetben, hogy önmagát állítja
a középpontba.
Ady
a nagy vallomástevők közé tartozik. Ő volt az első költő, aki benső énjét,
érzéseit ennyire leplezetlenül, őszintén megmutatta. Nincsen irodalmunknak még
egy alakja, akire annyi ellenség támadt, aki körül annyi vita folyt volna, mint
körülötte. Ő azonban felemelt fejjel állta a támadásokat, maga sem kímélve
ellenfeleit. Szembeszállt azzal az álszent hazugsággal, amelyet a nyárspolgári
ízlés és gondolkodás tett kötelezővé Magyarországon. Halálosan gyűlölte és
eltaszította magától azokat a köpönyegforgatókat, akik féltek a határozott
állásfoglalástól, és véleményüket inkább kélt- vagy többértelműséggel
leplezték. Ady valóban fontosnak tartotta az igazságot, bármiről is beszélt: az
elmaradott félfeudális Magyarországról, betegségéről vagy a szerelemről. A
legnagyobb felháborodást szerelmi költészete váltotta ki. Költeményeit az
erkölcstelenség vádja sújtotta elsősorban.
A
magyar szerelmi líra Adyig meglehetősen egyöntetű volt. Balassi, Csokonai,
Vörösmarty, Petőfi szerelmi költészete kevés eltéréstől eltekintve, a hatalmas
érzést idealizálva jeleníti meg. Költészetük hagyománya az ideális szerelem
dicsőítése. A magyar közönség irodalmi ízlése szinte megkövetelte ezt az
eszményített, szentimentális, tartózkodó szerelmi költészetet.
A
19. század végéig a szerelmi líra a magyar költők számára a Petőfi által
szentesített idillikus, tiszta érzések megéneklése volt. Ártatlan, erotikától
mentes szerelem; a szőke, kékszemű lány iránti érzelem megéneklése. Nyugaton
viszont a kékszemű kislány kultusza már lehanyatlott, s éppen egy ellentétes
nőtípus került az irodalmi érdeklődés középpontjába: a kiismerhetetlen nő. A
szerelem, amellyel a férfi efelé a nőtípus felé fordult, nem is lehetett más,
mint vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély, amiben ugyanannyi a gyűlölet,
mint a szeretet. Az érzés ambivalenssé vált, már nem egynemű, egyszerű volt,
hanem ellentétekből tevődött össze. Ez a „gyűlölök és szeretek” szerelmi
érzése. A gyengéd, felemelő szerelem helyett komor és végzetes lett az érzés. Ady
csatlakozott a nyugati költők nagy táborához, ő is végzetesnek érezte a
szerelmet. Annak a szerelemnek, amelyről ő ír, nincs beteljesedése a boldog és
tiszta életben.
Feltűnő
Ady korai szerelmi költészetében a versek komorsága. Hiányzik belőlük a másik nem
tisztelete, a nyájasság, a lágy érzések kinyilvánítása. Az Ady-versekben a
szerelmesek sohasem mosolyognak egymásra, sőt szerelmüket az örök harc
jellemzi.
Ady
sok verse tragikus szomorúságú, komor, jajgató, lázongó, megdöbbentő vers,
nincs bennük öröm, a mámor is halálos és keserű. Ő egy külön világban élt,
„tüzes seb”-ként, a szerelemben a kínt is meglátta, nemcsak a gyönyört, és aki
az asszonyból nem csupán a lelkét, hanem a testét is érezte. A szerelem és a
pusztulás gondolata Adynál egybefonódik. Szerelmi lírájának legnagyobb alakja,
Léda, a „könnyek asszonya’, egyben a rontás asszonya, gonosz, kegyetlen démon
is, akinek „gyilkos ujjai” bosszúállóan vájtak a költő szívébe. Léda egyszerre
volt üdvösség és kín, öröm és gyötrelem. Ady érzelmi forradalma
elválaszthatatlanul összefonódik vele. Az ő alakján, a hozzá írott verseken
követhető végig Ady szerelem-felfogásának újszerűsége.
Akkor
érkezett meg Léda, azaz Diósy Ödönné, Brüll Adél a költő életébe, mikor éppen
érkeznie kellett, mikor a lélek vágyódása már sürgette az igazi nagy szerelem,
az igazi asszony eljövetelét. Hűen tükrözi ezt a lázadó lelkiállapotot a
Lédával való találkozás előtt születő Vízió a lápon című verse, ami még
megismerkedésük előtt idézte a vágyott nő alakját. Kész volt a lelkében az
eljövő érzelem, a láp világát elvető vágy, kész volt a szenvedély, felkészült
már a szív a szerelem átható erejére, s fényt, ünnepet jelentett a költő
számára az első találkozás. Léda nem csupán ideális, kívánatos nő volt Ady
szemében, hiszen ilyen érzéki asszonyt találhatott volna másikat is a költő
Váradon.
Léda
Párizsból érkezett, s egy vágyott távoli világ üzenetét hozta magával. A „láp
világá”-nak ellenképe jelent meg vele, e szürke világ elől ígért változást,
megváltást, menekvést. A költő egyszerre látta Lédában a női eszményt és a
párizsi ragyogást. A „tiszta levegőre” való vágyakozással indult a
Léda-szerelem, s ez a jellege mindinkább érzéki forradalomba ment át. Egymásra
talált itt a vágy és az elvágyódás, a menekvés és a szerelem, összeforrott a
magánéleti és a közélet szándék. Így teremtődött meg a Léda-legenda, a mítosz
asszonya.
Diósy
Ödönné a hozzá eljutott lapokban már korán felfigyelt a tehetséges költő
írásaira, s csupán azzal a szándékkal érkezett Váradra, hogy kiszakítsa a
költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, és magával vigye Párizsba. Ez a
legenda. Az igazság viszont az, hogy Léda 1903 nyarán családi látogatásra jött
haza Nagyváradra, és csak teljesen véletlenül találkozott a költővel. Szerelem
lett már az első találkozásból, a mindent elsöprő, édesen gyötrő, valódi
szerelem. Léda, ez a határozott, büszke, kemény lélek – mit sem törődve a világ
véleményével – felvállalta ezt a szerelmet, mert ő bármikor, bárki előtt tudott
önmaga lenni. Örökös nyugtalanság vibrált benne, ami a nála öt évvel fiatalabb
Adyt még inkább bátorította.
Ady
lírájában van egy mélyen zengő, bánatos húr, amelyik arról énekel, hogy csak
önmagunkat lehet szeretni. Ez a „magunk szerelme” érzés fejeződik ki a Csolnak
a holt-tengeren című versében, melyet Lédához írt. Az asszony a tengerre
beevező nő, és Ady lelke mint szomorú, holt tenger jelenik meg. Léda élete ott
kezdődik, amikor „piros-fekete glóriával” beevez a lélek tavára, és halála ott
teljesedik ki, amikor elsüllyed, s a tenger lesz szent sírja. A nő egész élete
és halála itt, a költő lelkében foglaltatik, aki a csónakot nem engedi,
kapaszkodik belé, mint egy fuldokló, fogva tartja örökkön-örökké.
Míg
Petőfi szerelmi költészetében a másra irányuló, idealizált szerelem jelenik
meg, addig Adyéban az önmagára irányuló szenvedély.
Ady
azonban nemcsak verseiben, de személyes sorsában is lázadt. Választott szerelem
volt mindig az övé, nem puszta véletlen. Örökösen ott rejlett benne a
társadalmon kívüli, sajátos vonzódás. Nemcsak szeretett, lázadt is kapcsolataival.
Erről tanúskodik egyik legkiemelkedőbb verse,Az én menyasszonyom. Daccal
csattan fel már a vers elején a legfőbb gondolat: „Mit bánom én, ha utcasarkok
rongya, / De elkísérjen egész a síromba... Legyen kirugdalt, kitagadott, céda /
Csak a szívébe láthassak be néha.”
Tisztán
érződik már az első ellentétpárokban is, hogy eltér itt egymástól a világ
véleménye és az egyéné, hisz a költő életformájában, szerelmi ügyeiben is más
értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A költői én számára „angyalarccá”
nemesedik a kifestett arc. Ami kezdetben „utcasarkok rongyá”-nak látszott, az
utolsó sorokban a tisztaság szimbólumaként jelenik meg, a világ szennyessé
válik, a bűn pedig hófehérré.
Függetlenedni
akart itt az egyén, függetlenedni a körülötte lévő szokásoktól, társadalmi
konvencióktól.
A
test a magyar költészetben eddig jóformán néma volt: Adynál beszélni kezdett. Ő
nem szégyellt arról vallani, hogy szerelméhez hozzátartozik az érzékek mámora,
a testiség is. Petőfi Júliának még csak a kezét, a szemét, legfeljebb a keblét
vette észre. Ady költészeténél a művészet témájává vált a női test. Ady
pontosan tudta, hogy a szerelemnek, a szenvedélynek nemcsak az ő, de minden
ember életében központi helye van. A szerelemben az egyenrangú, szabad emberek
viszonyát akarta látni. Olyan kapcsolatot akart férfi és nő között, amely nem
függ érdektől, pénztől, ahol a kölcsönös, szabad vonzódás az összekötő szál.
A
Lédához való kapcsolatát is ez az újfajta, teljesebb, öntudatos viszony
jellemezte. Léda, Párizs „leánya”, akinek neve egyet jelentett Ady számára a
fények városával, a szépséget, az álmot hozta magával. Nem lenne helyes ennek a
szerelemnek a költőre tett hatását egyszerű férfi-nő kapcsolatra szűkíteni.
Léda ösztönözte Adyt arra, hogy Párizsba utazzék, ő egyengette útját a francia
életben, betegségében mellette állt, menedéke, támasza volt. Igazi társat,
megértő simogatást igényelt a költő, s Léda, amit egy nő adhat férfinak, azt
adta. A jóságot, a szeretetet, a megértést, a bátorítást, az igazi szerelmet.
Ady
lírájának legmélyebbről jövő ihlető forrása a szem-szimbólum. Ha a test, a
szavak nem is, a szem mindent elárul, ami mélyen bennünk zajlik, amit igazán
érzünk. Nem véletlenül mondják: „a szem a lélek tükre”. Ady költészetének egyik
fontos eleme ez a belső motívumrendszer. Léda is azért kell annyira Adynak,
mert pompásnak látja maga általa, mert „magam szeretem, ha szeretlek”. A költő
önszerelméről, szerelmi önzéséről is vall verseiben. Minden csodásat elmond
Léda asszonyi szépségéről, mert ez a szépség neki fénylett, őt emelte.
A
költő Lédához láncolódott, és mégis elkívánkozott mellőle. Elválások és örökös
egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. Léda is hazajött olykor
Párizsból, Ady is kiutazott hozzá, s a „megszépítő messzeség” csak erősítette,
táplálta szerelmüket. Ez a messzeség tette Lédát az álmok sejtelmes, izgató
asszonyává. Míg Petőfi szerelmi költészetét a hitves jelenléte, Adyét a szerető
távolléte ihlette. A Léda-versek sokasága mind ebből a távollétből született. A
költő nyíltan kimondja: őrjíti a csókos valóság, a jelen, a beteljesedés, mert
mindez az Érzés halála is. Ettől az érzéstől való félelem fejeződik ki a Léda a
hajón című versben. A távolból élő vágy az elérhetetlenért, az igazi
asszonyért, az édes kín és az édes szenvedés, ez ad tartalmat Adynak Lédához
kötődő szerelméhez, ez emeli ezt a szerelmet a hétköznapok fölé. Az első percek
felemelő érzése után azonban már ott van Adyban a megszokottság, a semmi új
érzése, ami új értelmet adna szerelmüknek. Ady szinte vágyik az önsanyargatás
kéjére, mert ezzel teszi Lédát azzá, ami. Így tudja és így akarja megtartani
őt. Szereti, mégis benne él a félelem a megszokottól. Nem akarta, hogy Léda
megszokottá váljon számára, szerette volna másnak, elérhetetlennek,
megismerhetetlennek, izgatónak látni őt. Jól tudta, ha ez az érzés eltűnik,
vele tűnik Léda is.
Mint
minden nagy lánggal fellobbanó szerelemben a kezdeti lángolás egy idő után
elcsitul, megszokottá, egyformává válnak a napok, az együtt töltött órák, s ez
már nem izgatta Adyt. Elmaradt a remegés, a bizsergés, a forró pillantás.
Elmaradt az izgatottan verő szív-, az összeszorult gyomor érzésének édes
érzete. Maradt a szürke egyszerűség, általánosság, a hétköznapok érzése. Ady
lelke már ismerte ezt az utat, küzdött is ellene, hogy kapcsolatuk erre a
sorsra ne jusson, hogy szerelmüket mindig fellobbantsa valami új. Mégis
menekült, hogy újra vágyhasson. Mert ez az, ami táplálja az érzelmeket: a vágy.
Így tudott ő hűtlenül is hű maradni a szerelemhez, szerelméhez, érzéseihez.
Ez
a szerelem azonban már eleve magában hordozta a végzetét is. Mindketten túl
sokat vártak ettől a kapcsolattól, és éppen ezért valami hiányérzet fészkelte
be magát szerelmükbe, aminek állandó kísérője lett a hiábavalóság és a
haláltudat. A vágy és a megvalósulás hiánya vibrál Ady költeményeiben. Ez a
feszültség hatja át a Héja-nász az avaron című verset is. Benne a képek nem
boldogságot, idillt sugallnak, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást,
fájdalmat és céltalanságot. A költő félredobta a szerelem hagyományos
jelképeit: a galamb, a gerle helyett vad ragadozók, héják válnak a szerelmesek
szimbólumává, a nász pedig dúló, csókos ütközetként jelenik meg. Nyersek,
durvák a mozdulatok. Egymás húsába tép itt a vágy, s mindezt kellemetlen
hanghatások kísérik: vijjogás, sírás, csattogás.
A
szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: boldogságból a boldogtalanságba,
ifjúságból az öregségbe. A gyorsuló rohanás vége a megállás, lehullás „az őszi
avaron”, vagyis a halál, a pusztulás.
Hiábavaló
minden. Ez a tehetetlenség hozzátartozik az emberi sorshoz, nem csupán egyéni
tragédia. Jelen van viszont az emberség, a gyöngéd jóság fájdalmat oldó érzése
is, hisz a madarak nem egymás ellenfeleként, hanem társként, egybeforrottan,
„szerelmesen” jelennek meg az örök szenvedésben.
Ez
már nem az a szerelem, amiről a régi költők énekelnek. Ez bonyolult, viharokkal
és ellentmondásokkal teli lelkiállapot, örök nyugtalanság, tűz, amelynek a
füstje sokszor több, mint a lángja. Olyan szerelem, amely nem boldogságot ad,
hanem izgalmat, nem a páros élet intim szépségével van asszociálva, hanem a
halállal. A két szerelmes közös sorsaként van jelen a vég. Már fájt Adynak a
szerelem. Nem a boldogság, hanem a testi kín és a lelki szenvedés miatt a halál
eljövetelét látta benne. Ez a baljós, szomorú hangulat uralkodik a Lédával a
bálban című versben is, ami szintén boldogtalanságot fejez ki.
(Forrás: Varga
Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 3. – A realizmus irodalmából 75-79. o. –
Szerkesztette Maczák Edit - ITEM
Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése