(Miles gloriosus.)
(eredeti helyesírással!)
(Plautus vígjátéka 5 felvonásban, fordította Csiky Gergely.
Első előadása a Nemzeti Színházban 1882. október 13.-án.)
A
Miles gloriosus kétségen kívül egyik legjellemzőbb kifejezése a plautusi
komédiának. Nem lehet ugyan állítani, hogy az umbriai kómikusnak legértékesebb
s legtökéletesebb alkotása volna. Ami az intrigua művészetét s a szerkezet
technikáját illeti, jóval alacsonyabb fejlődési fokot mutat, mint Amphitruo, a jellemzésben meg éppen
alatta áll az Aululariának;
cselekvénye nem olyan ügyes, mint az előbbié, alakjai közel sem járnak az
utóbbinak Eukliojához. De a kedv,
vidámság, elmésség dolgában nem enged egyiknek sem; a kómikai felfogást, a
dialógok élénkségét s az élcek bőségét tekintve pedig kiállja a versenyt
bármelyikkel az említettek közül. Az a nyers, durva, de csupa gondtalan
jókedvet lehelő, ellenállhatatlan kómikai erő, mely Maccius Plautus színműköltői
babérait a maga frissességében őrizte meg két ezredéven keresztül, egyik
legteljesebb s legtisztább kifejezését a Gloriosusban
találta meg. Azután meg a hetvenkedő
katona minden hibája mellett is talán legkevésbé trágár Plautus alakjai közt, s
azért több joggal kivánhat belépési engedélyt a modern színpadra, mint a többi
Plautus-darab. A comoedia tabernaria főzászlóvivőjén mindig érezhetni valamit a
szatir bűzéből; mégis legkevesebbet akkor, mikor Pyrgopolinices felsülését
érzékíti előttünk; az ügyes jelenetezésnek tehát legkönnyebben Gloriosusból sikerül kiirtani azt, ami
benne a faunra emlékeztet. De mindez előnyökön kívül még van e vígjátéknak egy
jó tulajdona, mely teljesen igazolja, ha rá esik a választás: az, hogy míg a
többi színre hozható plautusi komédia jobbára csak egy oldaláról jellemzi a
költőt, a Gloriosus a legtökéletesebb
képet adja róla. Teljesen megismerhetjük belőle a modern vígjáték ősapját,
akiről ma már nem lehet kétféle vélemény, mint az ókorban, mikor Horatius csak
Epikharmosz utánzóját látta benne, míg Varro (Quintilianus szerint) azt hitte,
hogy a múzsák az ő nyelvén szólalnának meg latinul. De egészen megismerhetni a Gloriosusból a fejlődésnek azt a fázisát
is, amelyet a római komédiában a Plautus neve fejez ki. Figyeljük meg először
az intriguát, azután a jellemzést.
Bizony
távol vagyunk attól az időtől, mikor Livius Andronicus, a római dráma Ádámja,
ez a görög eredetű szabados, maga recitálja darabjait fuvola-kiséret mellett,
hogy ne is említsük a csecsemőkort, mikor etruriai histriók minden drámai
beszélgetés nélkül való pantomimekkel engesztelik az istenek haragját, mely
dögvésszel sújtotta a várost. A naiv „ludi scenici”, a pajkos fescenai versek,
a megtisztult és már farce-szerű satura, az exodiumok műfajjá alakultak; a
görög befolyásból új életnedvet szítt comoedia motoria már teljes virágjában
van. Comoedia motoria, azaz rendes vígjáték cselekvénnyel és bonyodalommal. A
közép görög vígjáték hatása nélkül még messze volna e fejlődési fok. A római
szigorú állami viszonyok nem kedveztek a szép mesterségeknek; de nem maga a
népfaj jelleme sem. A görög filozófusokat, akik énekre és táncra is oktattak, a
szenátus elkergette, hogy az ifjuságot el ne vonják a hadi mesterségektől;
magának a népnek nem vált még életszükségletévé, hisz még századokkal később is
akárhányszor félbeszakította a közönség a színielőadásokat s követelte
gladiátorait. A kómikus költőket éppen nem becsülték meg, mint Görögországban,
ami szintén nem szolgált előnyére a komédia haladásának. A természetes fejlődést
azonban leginklább az akadályozta, hogy a latin nyelv híjával volt a görög
bájának, hajlékonyságának, nemességének s a római észjárás sajnosan nélkülözte
a görög leleményét, fordulatait, kellemét. Görög mesterektől tanulták el tehát
a drámának cselekvényben nyilvánul alakját, de még Menandrosz és Epiharmosz
hatása után is akadtak példái a puszta dialógokból álló, bonyodalom nélkül való
„comoedia stataria”-nak. De Plautusban ennek ellentéte, a haladottabb comoedia
motoria megtalálta a mesterét. Az intrigua nála sem mindig gazdag, de hogy
mennyi mozgalom, milyen élénkség van néha szegényes cselekvényében is, annak jó
példája a Gloriosus.
Az
intrigua két szálra bontható. az egyik abból áll, hogy Palaestrio, a ravasz
rabszolga mint szedi rá Periplectomenes segítségével az együgyű Sceledrust,
hogy elősegítse két szerető találkozását, kik közül az egyik, egy Philocomasium
nevű leány, a hetvenkedő rabszolgája, Sceledrus őrizetére van bízva. A
bambával, aki a leányt kedvesével ölelkezve látta Periplectomenes házában,
elhitetik, hogy Philocomasiumnak hozzá csodálatosan hasonló ikertestvére volt
az, akit ő megcsodált, s rábírják, hogy ne merje a dolgot gazdájának
elbeszélni. Látnivaló, hogy a cselekvény e részletében, mely a komédiának
mintegy felét foglalja el, a hetvenkedő éppen nem vesz részt. Aktiv szereplése
csak a cselekvény második felében kezdődik, mely az ő megszégyenítését
tartalmazza. Az itrigua e másik szála úgy bonyolódik le, hogy egy jókedvű leány
szerelmet színlel, aki Philocomasiumot, hogy új szerelmében gátul ne álljon,
(persze a furfangos Palaestrio tanácsára) szabadon bocsátja. Azután kinevetik,
megütlegelik ez utóbbit olyan fenyegetés közben, mely már a vadság határát
érinti. Itt már a komikum elsötétedik, elveszti derűjét. Ez a széles szájú,
teli torkú, vad hahota bennünket már elijeszt s nem hat nevető idegeinkre:
Mandulcusra, a gyermekijesztő torzalakra emlékeztet, melynek halálszínű,
felfújt arca, mozgatható vörös szeme, nyílt szája és hegyes fogai
megkacagtatták a véneket s a hideglelésig rémítgették a gyermekeket. És bizony
a modern közönség gyönge idegeivel valóságos gyermek a Plautus kétezer év
előtti hallgatóihoz képest.
A
cselekvénynek tehát nemcsak egy gyöngéje van. Egészében megszakított, első
részében teljesen fölösleges, másik felében sértő hatású. De bármily ferde is e
mű csontváza; ehhez a csontvázhoz valóságos élő hús tapad. Nem választhatjuk el
tőle. A Gloriosus húsát alakjai adják
meg. Figyeljük meg tehát a Gloriosus
s ez által a plautusi komédia másik fő-elemét: a jellemzést. Az atellai játékokban
a szereplő személyek Maccust, az egyedüli eredeti mimust kivéve, mind a görög
szatirjátékok alakjainak utánzatai voltak; a régi együgyű Bakko, Dorsennus,
Pappus s a szatirok családjából származott többi alak szerepelt bennök új maszk
alatt. A comoedia palliata tehát, mely amint alakját egészen a görög
vígjátéktól vette kölcsön, anyagát is a görög vígjátéktól s ezen kívül csak az
atellai játékokból merítette, szükségképpen csak görög típusokat
tartalmazhatott. A Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök, mint a
comoedia palliata alakjai egyáltalában, de származásukat illetőleg is görög
karakterek. Ezekből állott ki a Gloriosus
egész személyzete is.
Magában
a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva kétezer éves sírját, egész
parazita és rabszolga kiséretével jelent meg Nemzeti Színházunk deszkáin, a
szájhős katonán is fedezhetünk föl egyes vonásokat, melyek közösek az
irodalomtörténet által a görög Dorsennus-típusról följegyzett adatokkal. Pedig
a hetvenkedő maga a komédia leghatározottabban jellemzett alakja. Hazugsága,
nagy szája, gyávasága, aljas szenvedélyei, képzelgő önhittsége élesen
karakterizálják. Ha nem is törvényes fia Dorsennusnak, kétségen kívül ősapja
Capitanonak, a Commedia dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének, akit
Arlecchino minden darab végén megütlegel.
De
csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább Philocomasium őrizése,
gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé tétele (azáltal, hogy mindenki ellene
esküszik, mint Pantalone ellen szokás), - mind a vén velencei kereskedőre
emlékeztetnek. De amint Plautus magvetője volt az egész modern komédiának,
Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi családnak. Ez mutatja
életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff, sir Andrew Aguecheek stb. tőle
származtak.
Pyrgopolinices
mellett a parazita méltó különösebb figyelemre. Tudvalevőleg az élősdi állandó
alakja volt a görög s a római színpadnak, úgy, hogy többféle fajúakat lehetett
köztük megkülönböztetni. A Gloriosus
Artrogusa a gelotopoioszok közül való; mindenkit gúnyoló, s minden gúnyt tűrő
mulatságos fickó, aki csak azért adta magát a parazita aljas szolgálataira,
hogy gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a rabszolgák is: az eszes, agyafúrt
Palaestrio, őse a Zanniknak, Scapinonak, a Sganarelleknek s a clownok és
graciosok egész gárdájának. A másik szolga, Sceledrus, a comedia dell’arte
milanoi Beltramjának és Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a kómikus
alakok leggroteszkebb fajából. Ez a négy főszereplő mozgatja a darab elég
gyorsan járó gépezetét, a szerelmes párok, a kedélyes öreg, a víg leányok stb.
elmosódnak.
Forrás: Ambrus Zoltán:
Szinházi esték – kiadta az „ÉLET” Irodalmi
és Nyomda Részvénytársaság. Bp., 1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése