I.
Magyarság-versek a történelemben
II.
a) Ady
gondolatai a magyarságról
b) Nekünk Mohács
kell
c) Magyar
jakobinus dala
d) Pimasz,
szép arccal
e) A fajok
cirkuszában
f) Az idő
rostájában
g)
Üdvözlet a győzőnek
III. A
mindvégig magyar költő
A
nemzethez tartozás, a honszeretet mint költői téma először a reformkor idején
jelentkezett a magyar irodalomban. Kölcsey korában a „magyarság” kifejezés még
egyet jelentett a haza fogalmával. Majd az 1867-es kiegyezés új tartalommal
töltötte fel, a magyarságnak új kihívásokra kellett választ adni, miközben
születőben volt a polgári Magyarország. S az, hogy olyan lett-e, mint ahogyan
Széchenyi megálmodta, erre a választ az 1896-os millenniumi ünnepségek idején
kapjuk meg: Budapest világváros lesz, de a fejlődés nem hozott demokratikus
átalakulást, munkásmegmozdulások, nemzetiségi problémák, az elmaradott
parasztság gondjai töltötték fel a magyarság fogalmát.
Ebbe
a világba tört be – Párizsból hazatérve – Ady Endre „új időknek újdalaival”, s
hozta magával mindazt a lírai törekvést, amely merésznek, újszerűnek hatott, és
alapvetően meghatározta költészetét.
A
századfordulón irodalmunk is a feudalizmus-ellenesség jelszavát, a modernséget
tűzte zászlajára. Ennek a modern költészetnek első hírnöke ő, és költői
hivatásánál fogva foglalkoztatták azok a kérdések is, amelyeket már Kölcsey is
megfogalmazott: „És hol a nép...?” „S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?”,
vagy Vörösmartyé, aki azt kérdezte: „Mi dolgunk e világon?” Ady azon
munkálkodott, hogy rávilágítson kora társadalmi problémáira, mert látta, hogy
ami van, az nem jó.
Amikor
azt mondja Az ős Kaján című versében: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő,
kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és véráldomás?
/ Mit ér az ember, ha magyar?”. E gondolatot a nemzetféltés formálja: a
nemzetek közötti létharcban fenn tudja-e tartani magát a magyarság a nyelvi és
kulturális elszigeteltsége ellenére?
Adyt
a nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította „magyarság-versei” megírására.
A költő és a magyarság sorsa egy, ő is a magyarság része, ezért joga és
kötelessége, hogy felrázza az ország népét a semmittevésből. Ostorozza, átkozza
a magyar népet, de képes előtte leborulni is: „Nincs szépsége, de szépnek
látjuk, / átkozni kéne, és mégis áldjuk”. A magyarság bűne az akarathiány, a
tenni nem tudás. Ostorozásukra olykor kemény kifejezéseket használ: szomorú
nyáj, csorda nép piszkos, gatyás, bamba, bús koldusok...
A
kemény szavak mögött azonban ott van a hazája, a népe iránt érzett gyöngéd,
meghatott szeretet is. A Föl-földobott kő című versében a hazájához való
kötődését írja le. Ezt a versek egy félévnyi párizsi tartózkodás után írja,
melyben azonosítja magát az újra- meg újra földobott kővel, amely a fizika
törvénye szerint is mindig visszatalál oda, ahonnan származik.
A
haza iránti elkötelezettségét, szeretetét vallja. Vállalja a föl-földobott kő
sorsát is, mely a magasba és ismét a magasba száll, de mindannyiszor „lehull a
porba, / Amelyből vétetett”. A magyarság vállalásának vagy nem vállalásának
kérdése Adynál egyetemes kérdéssé nő: vállalja-e az ember azt a közösséget,
amelybe beleszületett, azt a küzdelmet, amelyet megvívhat, cselekvően vállalj-e
azokat a lehetőségeket, amelyeket körülményei biztosítanak számára? A költő
válasza: igen, mert „hiába, mindenha szándék, / Százszor földobnál, én
visszaszállnék / Százszor is, végül is.” Tudja, hogy itt van a helye, a
küldetése, és akármit tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját.
Ady
magyarság-versei alapkérdéseket fogalmaznak meg, alapélményeket fejeznek ki.
Góg és Magóg fiának vallja magát, új magyar dalt ígér, egy új magyarság képét
sejteti, amelyben Kelet és Nyugat egyesül. Ez azonban csak megérzés, mert
amikor ezeket a sorokat írja, akkor az ország „Ugar” és „Hortobágy”, ahol a
keserű és kétségbeesett költő elnyomott zseni. Pesszimizmus uralkodik el
lelkén. S ha arra gondolunk, hogy Madách 1860-ban azt kérdezi: „Mégy-e előbbre
majdan fajzatom?”, akkor Ady kiábrándultsága érthető, hiszen egy fél évszázad
eltelte után nem lett bizakodóbb a magyar. Programversében a nemzeti múlt
vállalása mellett és ellenére mégis győzedelmesen hangzik fel az új dal: „Mégis
győztes, mégis új és magyar”. A „mégis” határozószó az újrakezdés bátorságát
jelenti.
A
darwini elméletből származó és az emberi világra alkalmazott létharc és
kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek
gondolkodásában is. A természettudomány és a szociológia ésszerű érvei
alátámasztották a reformkor aggodalmát: a nemzethalál lehetőségét. Adyt a
millenniumi ünnepi mámor nem szédítette el. A Nekünk Mohács kell című vers már
kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset
„ellen-himnusz”-nak is nevezte a kritika, mert a költő Isten segítségét kéri,
csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, az örökös büntetésben.
„Cigány-népek langy szivű sihederjé”-nek minősül a magyarság, aki az állandó
sorscsapások nélkül elhagyná, elveszítené magát. Ezért nem enyhíti, inkább még
könyörtelenebbé teszi a költői gesztust: ugyanazt a végzetes sorsot kéri
magának is és a magyar fajtának is. Az Isten verje, üsse, ostorozza a magyart:
„Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Megrázóan
fájó szavak ezek, de azt szolgálják, hogy ébredjen fel a magyarság
tehetetlenségéből, és tegye a dolgát. Ady a magyarságot veszélyeztetett
sorsúnak tartotta: „Bal-jóslatú, bús nép a magyar” – még utolsó versében is ezt
írja. A vers különössége, hogy az elveszés veszedelmét nem a külső ellenség, a
sorscsapások idézik elő, hanem a béke, a nyugalom, hiszen ekkor lesz úrrá a
népen a tunyaság, az önelégültség, a patópálos jellem.
A
vers mondanivalója a menekülés, a hazától való elszakadás, a régi érzelmi
kapcsolatok önkínzó szétszakítása. Ennek a tagadásnak határozottan ellentmond a
vers muzsikája, a ritmusban megbúvó szeretetteljes vallomás népe iránt. Ez a
tiszta és ősi magyaros forma, a vers-emlékeket idéző kedves dallam hűen tükrözi
a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét: a hazától
való elválás lehetetlenségét. A költő nemcsak beleéli magát egy meglévő
szerepbe, hanem saját gondjaihoz igazítja e szerepet: az otthontalanság, a
társtalanság, a közösségi élet igénye nélküli létet, a kivetettséget, a
céltalanságot. Ezek a motívumok szinte minden magyarság-versére jellemzőek.
A
Magyar jakobinus dala című verse már optimista hangvételű, a reformkorihoz
hasonló lelkesültség jellemzi. Ady szerint nincs veszve minden, összefogást
sürget Magyarország népei között. Az elnyomottak nevében beszél, kérdésekkel
provokál. A nemzetiségi kérdés megoldását keresi. Általánosságban szól az
elnyomottakhoz: „Bús koldusok Magyarországa, / Ma se hitünk, se kenyerünk. /
Holnap már minden a mienk lesz, / Hogyha akarunk, ha merünk.”
A
nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította, amikor megírta a Pimasz, szép
arccal című versét. Gyalázza a magyarságot, de magát is beleveszi: „Olykor
utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más fajta
nekem”. A magyarság bűne az akarathiány mellett a nagyhangúság, a hencegés, a
tettekben rejlő tehetetlenség. A faj és a fajta szavak azonos használatával a
nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb kötődést akar jelölni a költő.
Megelégszünk
mások levetett rongyaival, képtelenek vagyunk újat alkotni. A fajok cirkuszában
című versben a magyarságot az európai népek családjába illesztve Ady sírva
mondja, „hogy nincs magyarság”, már ideálunk sincs, amiért harcolhatnánk.
Önostorozó, nemzetbíráló és helyzetünket panaszló költemény ez. A költő szerint
a magyarság képtelen a történelmileg jelentős népek sorába felküzdeni magát.
Küldetését felkészületlensége, öntudatlansága miatt nem tudja teljesíteni. Nem
önmegvalósító népnek született, hanem csak arra alkalmas, hogy más népek létét
másolja, utánozza. Szomorú öniróniával írja le eltévedésünket, létünk
céltalanságát, reménytelenségét. A költő lelkiismerete, hazája iránt érzett
felelőssége azt diktálja, hogy ne törődjön bele a nyomorúságba, neki „írni,
tenni” kell, mert űzik a nagy parancsok. A „Húsvéttalan magyarságot” fel kell
ráznia, hogy feltámadjon, hogy érdemesnek tartsa a hazáért való küzdelmet úgy,
mint ahogyan a költő is teszi: „Nem tudom, hogy mi a célja / Ennek a hazug
életnek, / Mégis néha / Ezért mindent lángba dobnék.” Megrázó hitvallás ez népe
iránt, amelyben benne van a reménytelenség, de a jövőbe vetett hit is.
A
magyarság vállalásának vagy nem vállalásának kérdése Adynál egyetemes kérdéssé
nő: vállalja-e az ember azt a közösséget, amelybe beleszületett, azt a
küzdelmet, amelyet megvívhat, cselekvően vállalja-e azokat a lehetőségeket,
amelyeket körülményei biztosítanak számára? A választ Az Idő rostájában című
kapjuk meg: a nemzethalál víziója jelenik meg, de már nyugodtabb hangnemben.
Ady látja a jövőben a magyarság pusztulását, szétszóródását, amely belső
bűneinknek, tehetetlenségünknek, a jövőért tenni nem tudásunk következménye.
Eljövendő sorsunkat megérdemeltük, a Földön nincs helye a magatehetetlen
népeknek, akik „nem magvak a jövőnek”. Ady ezzel a magyarságtudattal, a nép
jóindulatú „ostorozásával” tudta életérzéseit leginkább kifejezni.
1918
novemberében súlyos betegen írta utolsó versét a költő. Az Üdvözlet a győzőnek
című versben az antanthatalmak segítségét kéri: a magyar népen „Ne tapossatok
rajta nagyon”, hiszen eddig is sokat szenvedett a „Bal-jóslatú, bús nép”, amely
a „... földnek bolondja, / Elhasznált” népe. A vers szimbolikusan azt jelenti,
hogy eddig a magyar nép „hagyományához híven élt”, és most jön a győzni tudó
generáció, akit a költő üdvözöl: „És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a
győzőnek.” E gesztusban hitét, reményét sugallja: volt értelme életének, mert
jönnek a győzők, akik befejezik azt, amit ő most kénytelen félbehagyni.
1919
januárjában, Ady emlékének adózva, joggal nevezték kortársai az utolsó nemzeti
költőnek. Magasra tette az „erkölcsi lécet”, nem lett megalkuvó. Egyszerre volt
ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Ellentmondásos
személyisége, tragikussá vált magyarságszemlélete miatt sokan nehezen értették
meg őt és fogadták el olyannak, amilyen.
(Forrás: Házi dolgozatok
könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit - 71-74. o. -
ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése