2019. okt. 27.

Ábrányi Emil: A kereszt-tördelő




I.
Előbb suttogták. Majd ordítni kezdték:
Hah! Pusztítják a Megváltó keresztjét!
Egy uj Herosztrát, egy cudar pogány,
Vagy a pokolnak egy démonja tán,
Kedvét a legborzasztóbban leli:
Abban, hogy a keresztet tördeli!
Keresztet csonkít! S rettentő, hogy éppen
Szent csarnokokban, kastély belsejében!

De még rettentőbb, hogy bármint vigyáznak
Fogdmegjei e sok szép, cifra háznak:
A szörnynek, aki rémes ostromát
Titokban végzi, nem lelik nyomát.
Ügyes gazember! Hipp-hopp, ott terem
Ahol nincs senki. Tör, zúz s hirtelen
Tovább oson, mint a fekete pára,
Mely ráborúl a téli éjszakára.

Rejtélyes és botrányos a dolog!
Az ájtatos hatóság háborog,
S ahány drabantja és szolgája van:
Mind lesbe áll, mind szaglász, mind rohan,
Hogy megkerítse a merész vadat.
Pezsegve, zúgva, mint az áradat,
Vagy mint a falka, mely farkast keres,
Tolong a sok virrasztó fegyveres.

II.
No végre megvan! Ott megy! Rajta most!
Fogjátok el, hű őrök, a gonoszt!
Markolja meg húsz és harminc kötözze,
S ha ellenáll, hát vagdaljátok össze
Jézus nevében! Lám, nem is szalad,
Bár tetten kaptuk! Lépésben halad.
Ni! Most a templom grádicsára lépett.
Megállj, bitang!... Ördög, mutasd a képed!

III.
Megfordul. És egy fejjel magasabb
Üzőinél. S mint villám, ha lecsap,
Olyan pillantást vet csodás szeme.
Zsibbadtan roskad valamennyi le.
Fehér ruhája izzó fénnyel ég.
Feje körűl sugárzó lesz a lég.
Néz rájuk. Aztán szólni kezd. S e hang
Fönséges és bús. Zúg, mint a harang.

IV.
„Igen! Hazug, rossz, tettető világ!
E kéz az, mely keresztjeidre vág!
Jelvényem csak parádés dísz neked,
Tehát szétzúzom a kereszteket!
Kereszténység az, mely romokba dönt
Országokat? Mely vér- és könny-özönt
Fakaszt a földön? Mely gyilkolva tombol
Kincsszomjas kedvből, gőgös hatalomból?

Ahol meleg, dús paloták körül
Sok száz éhen vész, vagy halálra hűl;
Ahol a véres, hóditó bibor
Alattvalók százezrein tipor;
Ahol harc, párbaj napról napra öl;
Ahol mindenki mindenkit gyülöl;
Ahol csak festett, hitvány cég vagyok:
Az én keresztem ott minek ragyog?

Utálatos faj! Bánom, hogy születtem,
S ilyen világnak megváltója lettem!
Ó Golgotám! Semhogy megváltsalak
Egymásra éhes, bősz ember-salak:
Inkább az ács az ujszülött fejét
Nehéz bárdjával vágta volna szét,
Vagy szűz anyám hadd verte volna átkos
Isten-fiát az istálló falához!

Nem szeretet kell nektek, hanem ostor!
Kegyosztó zsarnok, nem szegény apostol,
Nem a szelídség áldott ereje!
Keresztemnek nincs köztetek helye!
Ha ünnepeltek, az csúfság nekem,
Mert Jézus itt csak kósza idegen.
Mert szívetek keményebb, mint a kő!
Megmondtam!”

V.
S elment a kereszt-törő!

Ábrányi Emil: Valaki jár a csatatéren
Fegyverszünet. Majd holnap ujra kezdik
A gyilkolást... de mára felfüggesztik.
Illő dolog: ne hulljon senki vére,
Mikor kis Jézus drága ünnepére
Otthon kigyúlnak ama pici fák.
Ők sem pogányok... ők sem bestiák.
Ó nem! Hívő keresztény-emberek
Javából áll a két küzdő sereg.

Karácsony-est. Ma született az Úr.
Tüdőbe, májba egy hős kéz se szúr.
Ma nem röpül szét a tüzes golyó,
A csonttörő, a hús-marcangoló.
Nem bőg az ágyú. Ódon bibliából
Imádkozik a két keresztény-tábor.
Szurony-gúlák közt, fegyverben fülig:
A szeretet szent ünnepét ülik.

Ó szép, dicső: véres mezők felett
E fél-napos keresztény-kegyelet!
Méltó azokhoz, akik egymást ölték
Kegyetlenül... és vágták és püfölték
Nyílt harcokon, alattomos lesen!
Jézus segíts! Suttogják csöndesen.
Szemük lezárul révedezve... Csak
A tűz van ébren. Ők mind alszanak.

S akit hívtak -: jön!... Ott lépdel magában
A hallgatag, bűbájos éjszakában.
Jár a sorok közt... És kegyelmes karja
Szegény fázókat lágyan betakarja...
Vigasztaló szép álmot ad nekik...
Akit szeret, azt látja mindenik.
Soká néz rájuk. Aztán szava kél,
Mint balzsamos, halk naplementi szél:

„Báránykák, kik közt a halál arat,
Pásztortok eljött s köztetek marad.
Karácsony-fául az egész eget
Meggyújtom én!... Mint apró mécseket
Tűzöm fel rá tömérdek csillagom!
Ó báránykák, akik mentek vakon
A mészárszékre -: szívem a tiétek!
Hiszen tudom: nem terhel semmi vétek.

Rátok haragszom, bíbor-bársonyos
Hipokriták!... Ti gyöngéd és gonosz
Szenteskedők, akik kegyes pofával
Kacérkodtok ma a karácsony-fával...
Akik meleg, szép, tündöklő teremben
Ma engem vártok teljes kényelemben,
S Jézus nevét buzgón dicséri szátok,
Míg sárban fetreng sok száz katonátok!...

Kastélyotokban Jézus mit keres?
Azt mondtam én: ölj?... Azt mondtam: szeress!
A milliós, állandó hadsereg,
A nagy kaszárnyák, drága fegyverek,
A rangosztályok, a válaszfalak,
A sok bús, züllött, megvetett alak,
Akik futkosnak tétován gyalázat
S ínség között -: ez a keresztény-század?

Mért tesztek csúffá? Mért imádtok engem?
Én nagyravágyást nem hordtam szívemben!
Ti minden sértést vérrel megtoroltok, -
De én... én tűrtem! S akkor voltam boldog,
Ha meg tudtam bocsátni ellenemnek!...
Lázár, a koldus, kedves volt szememnek!...
Nem voltam büszke, - sőt egész valóm
Szelídség volt... jóság és irgalom!...

Nem vívtam párbajt -!... Köpjetek hát szembe
Állítsatok bálványokat helyembe,
És írjátok föl, hős hetvenkedők,
Írjátok rájuk: Gőg, gőg, buta gőg!...
Szűnjön meg végre a hazug beszéd!
Keresztemet zúzzátok szerteszét,
Vagy én leszek majd, aki porba vágom!
Mert nincs keresztény-állam a világon!”

A Megváltó sír!... Ah, keservesebben
Nem sírhatott a Getsemanne-kertben,
Mikor először roskadt le a válla
S átsajdult keblén kín-terhes halála...
Mikor búcsúzván csillagoktól, fáktól,
Tavaszi éjben édes ifjúságtól:
Atyjára vádló pillantást vetett,
S megbánta, hogy világra született!...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése