Titkolt szerelmemet készültem épp
bevallani, de aznap minden szó
megkopott, s oly szürke lett,
mint egykor éjsötét hajad.
Reggel sétára indulóban még
könny csillant szempilládon.
Vagy penge élén didergő harmatcsepp?
Micsoda szépség! És mennyi, mennyi bánat!
Szóltál, s hangodban remegő régi vágyak
- Mi lesz velünk?
A dúló idő
elszállt fejünk felett.
Ezernyi sebből vérzik dísztelen
erdőnk és haldokolva ránk tekint.
A vadlibák riadt serege, éke
csattog, szálldos,
a májusba újra visszatérne,
bár sejti már, amit te régen tudsz:
Hogy nincsen visszatérés, hát búsan
a szélbe kiáltoz.
Vérzik, minden sebünk piros lobbot vet,
s e vénasszonyok nyara pólyálgatja,
ujja gyengéd, fehér turbánt kötöget,
mosolyog,lásd, a fáradt, fogas Nap is
mint irgalmas nővér az ágy felett,
melyben irgalmatlan láz kínja gyötri
immár utolsó szerelmemet.
És a hirtelen elszürkült szavak,
mint záporban a béna szitakötők,
hallgatnak hallgatag,
míg elmegyek.
Ford.: Bábi Tibor
*) PAVOL HOROV: A
negyvenes évek elején megjelent első kötetei a magányos ember kétségbeesett
tiltakozását fejezték ki a háborús pusztítás ,a fasizmus borzalmai ellen. ez az
emberi értékeket védő, a józan értelemre apelláló líra a természetes fejlődés
logikája szerint jutott el a felszabadulás után a szocializmus világnézetéhez.
Az ötvenes évek elején már Horov a szocialista szlovák líra jelents művelője.
Verseiben a valóság sokoldalú megragadására törekszik, nem fél a mai kor
bonyolult, sokszor ellentmondásokkal terhes problémáitól. Olyan közéleti költő,
aki hangoztatja: „joga van szomorúnak lenni is”.
Forrás: Tiszatáj XXII.
évf. 3. sz. 1968. márc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése