Darázs
Endre kötete jelentkezés: az első tőle, s hozzá kell tenni azt is, hogy döntő.
Döntő azért is, mert pontosan meg tudta határozni azt, amerre járni akar. Az
első kötetek általában tapogatódzók, keresők, tele bizonytalan izgalommal. De.
E. majdnem szenvedélytelen biztonsággal jelentkezett.
Az
egész kötet határozott ízt hagy maga után, sajátosat, egyénit. Nem mindenáron
egyénieskedő, különbözősége önmagából következő és természetes. Nem újít, de ő
maga új, s ezért ez az „új” nála nem csinált cégér, nem irodalmi kozmetika, s
nem feltűnő (a szó rosszabbik értelmében). Tudatos és fegyelmezett költő D. E.
Rendbe lép be, e ezt a rendet tiszteli. Tiszteli és se szemre, se értelemre nem
bontja fel a formát. (Némely formakísérlete sem bontás, inkább csak teret tágít
a mondanivalónak.) A megtartott formákon belül azonban ő van jelen – egyedül és
sajátosan.
Tárgya
nem keresett, arról szól, amit szemével bárki láthat, vagy arról,ami a
mindennapokban bárkivel bekövetkezhet. Tárgya szerint nincs kuriózuma
verseinek. Nem ír rendkívüliről, vagy csak önmaga által egyedül megélhető
élményről. Az egyszerűt fogja meg, a mindennapit. Nem nyúl túl azon a világon,
amiben él. – Miről ír? – Hajnali séta,
Balatoni ősz, Magdaléna, Zápor, Szarvasok futása, stb.
az
anyag, a mondat, a szavak összképe, benne alig használ színező elemeket, nem
rejt el agyafúrt (szó-) díszeket, s nem gyárt- az értelmetlenség határáig is
elhajszolt – új, „egyéni” szavakat. Azt használja, ami van. A kész szóelemekkel
épít, de a „készet” úgy csoportosítja, hogy az övé legyen. Az egyszerűség
jellemzi mondatait, jelzőkkel éppen csak szükséggel él; nem díszít velük.
Hasonlatai, ami van, az sem az annyiszor megszokott lágy, értelmet elborító
formájában jelentkezik; kemények ezek s egyenértékűek azzal, amihez
kapcsolódnak. Pl.:
Szűk az udvar, egyhangú,
kopár;
Ki lép, mint az óra:
körbe jár.
Kemények
a mondatai, dísztelenek, önmagukban nem szépek, mert nem önmagukért készültek.
Nem fedik el az értelmet, hanem maguk fölé emelik, s alárakódnak szilárd
alapul. Mondatai elszakíthatatlan kényszerrel kapcsolódnak egymáshoz; veszteség
nélkül el nem választhatók.
Mi
menti meg a költőt, aki sem formában, sem tárgyában, sem anyagában nem akart
újat teremteni? – Az, ahogy a tárgyról beszél amit róla mond, ahogy élővé
teszi, illetve élettel átmenti a rímes sorok közé. Belefegyelmezi s nem
belefaragja. Nem hal el az, amiről ír, s nem sérül meg, de él tovább épen, s
feszül a keretek között.
Versei
jellege ez: fegyelem és feszültség. Ez a kettősség eredményezi azt a
szenvedélytelen izzást, ami belőlük árad. Ez a kettősség adja voltaképpen a
feladatot is. jelen tudja-e tartani mindkettőt anélkül, hogy a mondanivaló
világossága csökkenne? – Igen, csaknem maradéktalanul.
Verseinek
felépítésében áramlás, iram, mozgás van. Amihez nyúl; él, a holt anyag is.
Irama nem tűr mozdulatlanságot, sem egycélúságot. Átlényegít, személyesít, néha
alig észrevehető „átvarázslással”. Pl.:
Sűrű rács az őszi zápor,
Elmosódtál nem hiányzol
Pedig itt vagy
szakadatlan
A csapódó vonalakban.
Az
első, második sorban még a zápor s mögötte az elmosódó, tűnő emlékű; a harmadik
s negyedik sorban egyszerre egész közel, elénk kerül a tünedező, változó
alakban: „A csapódó vonalakban.”
D.
E. szűkítette, fegyelmezte eszközeit, amivel élt, s ezért egész természetes,
hogy ebből a szűkülő világból, valamerre falat kellett bontania. Kiváló érzékkel
választott, bár változatlanul hagyott, formát, tárgyat, anyagot, sőt, még az
utóbbit keményebbé, dísztelenebbé tette, de a tárgyról szóló mondanivalónak
tágabb, cselekvőbb teret adott. A legtöbbet ígérő területhez ért így el – a
minden lehetségeshez. Nem ejti meg ez a nagy lehetőség, mértékkel él vele. Nem
„lehetetlenül” el a kép, amit rajzol, a lehető határán marad; mindenképpen
valóság az, ami történik, csak az okban van eltérés, a valóság és ő közötte,
vagy inkább így: az ok megfogalmazásban. Pl.:
Amerre szaporán
elzörögnek,
Indulása van a nehéz
rögnek;
De mégis fél, ijed
rátaposnak,
itten marad kőnek,
darabosnak.
Érezzük:
a rög megmarad rögnek a fizikai törvények szerint,”csupán” fél, ijed!
A
költő abban a világban marad,amelyben él; éli s megmozgatja, a jövendő holtnak
is célt ad:
S méhed is majd újra
termő:
Tarka gizt-gazt szül
föléd.
Kő,
fa, kunyhó, zápor, szándékkal, tulajdonsággal vannak és élnek a költővel –
vele, benne és általa. Mese-elevenítő, bő életű! S erre a duzzadó anyagra, mint
kemény fegyelem feszül rá a megfogalmazás. A sorok, bennük a mondatok, ezek a
sallangtalanok szinte kicserzett burkok. Ellentét ez és megkapó!
a
módszer, ami a költő lényéből önkéntelen jő, kétségtelen rangot ad számára.
A
költő szemléleti alakjáról, amit mondani lehetne, az első kötet után, az csak
találgatás volna. Inkább látásmód a helyes meghatározása annak, amiről
beszélhetünk. Az egyik D. E.-ről írott bírálat pesszimistának jelzi látását.
Ezzel a megállapítással szembe kell helyezkedni még akkor is, ha D. E.
jelentené ki.
Figyeljük
csak meg D. E. egyik – az előbb említett megállapítás alapján – pesszimista
versét, a „Napfürdő2 utolsó versszakát:
S a ruhátlan napsütötte
testek
Közt már egyenruhák is
hevertek
Zöldesen, szürkén
tarkázva itt
S egy tank mesze a
tengerbe gázolt
Mosni láncait.
A
meddő képek után, a heverő pusztult testek után ezzel zár, ezzel a fenti két
utolsó sorral. Mozgás van, történik valami,nem állt meg semmi s addig van
remény is. Vagy nézzünk a „Magdaléna”
végző versszakaira:
A képzelet tenger-fenék.
Sokkal jobb fönn a víz
színén.
- - - - - -
- - - - - -
Hamar emelj. Távol
dereng.
Aztán majd fent a
tengeren
egymás mellett
felbukkanunk
Napfényben, szélben,
hirtelen.
A
vers nem fejeződött be, költőileg igen, a képzelt számára azonban nem s
általában D. E.-re ez jellemző; nem zárja le mondanivalóját egy véglegessel,
nyitva hagyja, engedi tovább.
Bizonyos
vagyok abban, hogy D. E.-nél, a mostani kötetében mutatkozó komor látás
megenyhül s természetéhez jobban illő színek kerülnek elő.
*
Elvileg
minden verseskötetnek s általában mindenféle kötetnek akkor van értelme és
jelentősége, ha egy kísérlet, vagy fejlődés befejezését jelzi. A kötet elénk
tárja a különbséget, a volt s a jelenlegi között. D. E. az, akire ilyen
szempontból érdemes figyelni. Az a sajátos íz, s különállás, amit az első
kötettel hozott, nemcsak érdemet adott neki, de igényes feladatot is rótt rá.
Bennünk pedig várakozást ébresztett: mi lesz? Életet tud adni annak az anyagnak
tovább is, amivel kezdett, viszi tovább, növeli, kiteljesíti, vagy csupán
gyakorlattá lesz? Veszélyes, s nem könnyű út az övé. A természetes
különbségénél fogva, injekciós, mesterséges izgatás a további iramra nála csak
eltorzulást jelenthet. Önmagából folyóan, önerejéből kell érnie, hosszan s
éppen olyan természetességgel, mint amilyen természetes a „más” jellege benne.
Ha túlhaladunk a „huszonkét” s az azóta megjelenteket bevonjuk az előbbi
megállapításba – ezek igazolják azt. A kötete után D. E. nem bocsátkozott
önmaga számára újszerű „kalandokba”. Megmaradt helyén. Nem lendül tovább, annál
is inkább, mert verseskötete nem kor, vagy fejlődés zárása volt, hanem
jelentkezés. Még tart az a korszaka, amivel akkor kezdte s ezzel végeznie kell.
Fejlődése csak természetes lehet, lassú, szinte észrevétlen, ahogy a test építi
önmagát, ahogy a sejtek növelik az egészet. Nála, a teljes változást csak
elkövetkező köteteiben fogjuk látni, ahol az egész folyamat egyszerre szemünk
elé kerül.
Gombkötő László
Forrás: Tiszatáj I. évf. 10. sz. 1947. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése