Csontomba bujsz, mint féli fagy,
mint szűkülő hideg.
Reámborulsz, mint szűzi hó:
nem adtak senkinek.
Reámhajolsz, mint ólmos ég
magányos fák alatt.
A versekből Te hullsz elő,
ha jő a pillanat.
Aztán a ködből válsz elő,
arcod tapintható.
Egyszer anyám vagy, majd puha,
mákonyos altató.
Másszor testvérként integetsz,
ha hoznak a napok.
Aztán magamra döbbenek:
igen, ez én vagyok.
Így váltogat tudat alatt
a létem túli lét.
Hol itt, hol ott, de rámtalálsz,
mint perzselő sötét.
Csontomban te vagy a velő,
agyamban az ideg.
Magam senkinek nem adom:
nem adlak senkinek.
Ez a világ csak így világ,
s csak néha vagy velem.
A szív engedne, el nem old
a kettős értelem.
Szívembe lépsz, málnás a csók,
s a mosolyod fanyar.
Te messze vagy s Hozzád az út
még jó néhány kanyar…
Forrás: Tiszatáj I. évf. 10. sz. 1947. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése