I.
Harmat csillog a
rózsalevelen,
Bánat fekszik az én
bus lelkemen,
Te tudod csak édes
jó istenem,
Éjjel nappal hogy
én mért könnyezem.
Reggel korán és hüs
estalkonyon
Andalgok csak édes
jó istenem,
Bé sirom a habokba
könnyeim,
Hogy igy tán
enyhülnek keserveim.
Honvéd! honvéd!
lelkemnek mindene,
Te vagy szivem
édes-bus gyötrelme,
Imáim közt érted
szent hála kél,
Mert szeretett
hazádért vérezél.
Ott hol vitéz
őseidnek vére
Omlott a szabadság
szent földére,
A virágzó völgyeken
s halmokon,
Bus szellő leng a sírvirágokon.
Isten veled hősök
unokája!
Legyen hazád
nyugalom hazája,
Örökzöld viruljon
sírhalmodon,
Hol érted s
hazádért imádkozom.
II.
Ha megunom magam a
pusztába,
Kapom magam megyek
a csárdába,
Oda sugok a
korcsmárosnénak,
Hogy hozzon bort jó
borivójának.
Eszemadta barna
menyecskéje,
Add át nekem
szivedet cserébe,
Ha aztán
megszeretsz, foglalóba
Nyomj egy csókot
szomjas ajakamra.
Ha itten-tájt
töltöm az éjszakát,
Ugy őrizlek mint
szemem világát,
Nem kell nekem senki
dicsősége,
Te vagy szivem nagy
gyönyörüsége.
Ünnepnapon a messze
pusztába
Ha béhallik a
harang zúgása,
Elvágtatok ismét
ide hozzád...
Most pedig adj’
isten jó éjszakát.
III.
Alkonyodik
alkonyodik végtére,
Leszállt a nap
nyugovó helyére,
Nem sokára feljő az
én csillagom,
Ott hol értem eped
az én galambom.
Szelid fénnyel
ragyogó hold sugára,
Lövelj az
én kedvesem ablakára,
Hintegesd bé tündér
csókkal álmait,
Hogy álmában
felejtse fájdalmait.
Hegyen, völgyön,
patakon át messzire,
Repül repül a
madárka fészkibe...
Szép kis madár, ha
majd el fogsz pihenni,
Add át nekem a
szárnyadat repülni.
Ha egy csókot
lophattam a Rózsámra,
Visszaviszem
szárnyacskádat hajnalra:
Te ismét
elszállhatol a világba,
Hadd maradjak én
egyedül magamba.
Forrás: Magyar
Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése