![]()
A francia nemzet gyászában egész Európa osztozik, Mindenki vesztes, aki Hugo Viktorban a 19. század legnagyobb költőjét tisztelte; mindenki gyászol, aki Hugo Viktorban nemcsak a nagy költőt, hanem a nagy embert is siratja. A nagy költő megmarad alkotásaiban; de az ember, a szent jóságú ember, akinek érzületénél magasztosabbat porhüvely nem takart soha, eltűnt a földről örökre. Hugo szemei már nem méláznak az egen; Hugo szíve már nem dobog az emberiségért; Hugo már nem lélegzi be azt a levegőt, amit vígan szívnak be nálánál ezerszer kisebb, gyarló halandók, apró férgei a világnak, kik e roppant szellemóriás hűlt tetemit körülállják. A buta enyészet épp úgy gyakorolta hatalmát Hugo fölött, mint a legutolsó bogár fölött, mely a rágázoló talp alatt égei egzisztenciáját.
Hugo Viktor 83 évet töltött a földön.
Nyolcvanhárom év!
Nagy dolog még egy köznapi emberre nézve is, aki homályban, bizonyos szűk körben töltötte napjait, aki csak hallója volt a világot mozgató eseményeknek, aki csak statiszta szerepet játszott a földön, mint annyi millión és millión. Még az ilyen ember is, pusztán az által, hogy lát, mennyi mindent tapasztalt, mennyit látott, mennyit szenvedett s mennyire érdemes arra, hogy a fiatalok tisztelettel tekintsenek rá. Hát még olyan embernél, mint Hugo Viktor, mit jelent a nyolcvanhárom év! Egy ember, aki befolyásolta a világot, aki izgatta és érdekelte az emberiséget folyvást, aki forradalmat csinált az irodalomban, aki rettentő költői haragjával bélyegvasat sütött III. Napóleon homlokára, aki magasztos száműzetésbe ment Gnernsey szigetére és ott töltött 20 esztendőt komor magányban, mint egy haragos sas a sziklaormokon, aki a poroszok bombái közt tért vissza Párizsba, aki fölemelte szavát a polgárháború ellen és aki meg merte tenni azt, hogy a commune üldözöttjeinek megnyitotta kapuját, - aki írta a Ruy Blast és Ernanit, a „Fenilles d’Automne”-t és a „Chatiments”-t, a „Nyomorultak”-at és a „Századok legendáit”, az „Art d’étre grand pére”-t és a „Pápát”!
Harminc év is sok lenne a teremtésnek abból a nagyszerű lázából, az eseményeknek abból a hatalmas láncolatából, mely Hugo Viktor életét jelenti. Szinte képzelhetetlen, szinte megfoghatatlan, hogy emberi szervek nyolcvanhárom esztendeig kibírták a szellemi és testi izgatottságnak olyan mérvét, mint amilyet Hugo Viktor tapasztalt. A hosszú életkor költőnél mindig a ritkább esetek közé tartozik. Egy hosszú életű költőre esik tíz, aki legszebb férfikorában költözött el a földről. A Rafaelek, Chattertonok, Burnsok, Byronok, Poe Edgárok, Musset-k, Petőfik, Mozartok, Bellinik stb. szomorú majoritást képeznek a világirodalomban. Goethe és Hugo Viktor úgyszólván izolálva állanak. És Goethe hosszú életkorára még könnyű magyarázatot találhatunk a nagy német költő szerencsés véralkatában, melyben a józan életbölcselet klasszikus nyugalommal fékezte a fantázia csapongásait.
Goethe plasztikus tökélyében nem ég a szenvedély emésztő lángja, mely Schillert idő előtt sírba vitte. Goethe körülbástyázta magát egészséges reflexiókkal és egész élete úgy telt, hogy se a szerelem, se a poézis, sem semmiféle excepcionális lelkiállapot miatt étvágya soha el nem veszett. Pompásan érezte magát az udvar elegáns légkörében, ügyesen és szellemesen udvarolt a bájos hercegasszonyoknak és kifogástalan tapintattal élvezte a nagyurak barátságát. Ha észrevette, hogy valami kihozhatja a sodrából, nekiesett tanulmányozni az ásványokat. Börnét ez az isteni flegma dühös káromkodásra kényszerítette. A nervózus kis ember nem bírta megérteni, hogy költő hogy lehet ilyen borzadályosan nyugodt. Börne nem tudta megérteni, de Goethe hasznát vette, mert nyolcvanhárom esztendeig élt s még utolsó óráján is nagy élvezettel hajtott föl egy serleg színarany bort, éppen mint a Thulei király: „Trank letzten Lebensgluth”.
De Hugo Viktor éppen ellentéte Goethé-nek. A klasszikus nyugalomból semmi sincs benne, hacsak nyugalomnak nem vesszük a dacos kitartásnak azt a konzekvenciáját, mellyel Hugo a számkivetés súlyát viselte. Hugo fő jellemvonása a romantikus féktelenség; a teremtés nála lázas, a fantázia működése vulkanikus erupcióhoz hasonló. Műveiből a lélek roppant izgatottsága árad. Hugo Viktor echauffirozza magát minden alkalomkor. A nagy eszmék úgy hatnak rá, mint vihar a tengerre. Gondolatai, mint a szélvészes habok, vad háborodással tolulnak egymásra. Igaz ugyan, hogy akkor, ha elcsöndesül, végtelenül tiszta és szelíd; költészete a végtelenség óriási tükrévé válik, mint az elcsitult tenger színe, mely a sugarat dúdolva rengeti, mint dajka a bölcsőt. – Hugo Viktornál édesebb és magasztosabb idillt senki sem írt a francia költők közül. E kolosszális lélekben bámulatosan megfér egymás mellett a forradalom romboló láza és az idill andalító kelleme. Írtak-e szebbet valaha, mint a "Szent Bertalan evangéliuma”, „Madárfészek a templomban”, „Cosette és Márius szerelme”? Ki hinné, hogy e bájos dolgokat az írta, aki „Chatiments-”-jaiban vicsorgó foggal kannibál táncot jár III. Napóleon eleven teste fölött, - aki Kanut király rémséges túlvilági vándorlását s a „Waterloo” tragikus részleteit ecsetelte.
De akármit írt Hugo Viktor, akár drámát, akár regényt, akár lírai verset, akár eposzt, akár idillt, akár proklemációt, - a fantázia hatalmas működése előtérben állott. Érzelmei mindig izgatva vannak, mert vagy dühöng vagy sír, vagy ujjong vagy mereng, vagy átkozza a zsarnokokat vagy siratja a szegényeket, vagy tiltakozik a háború ellen, vagy lángoló szavakkal költögeti honfitársaiban a nemzeti érzést; érdeklődik a társadalom minden nagy kérdése iránt, érdekli az emberiség, érdekli a világ, érdekli a síron túli élet. Nem zárkózik soha bölcs közönybe, nem tér ki soha az izgalmak elől, nem tanulmányoz ásványokat, ha érzi, hogy szíve dobogni, hevülni, lázadni kezd. Így töltött 83 évet!
Tizennégy éves volt, mikor Bonaparte a waterlooi csatán elvesztette világuralmát. Látta XVIII. Lajost, X. Károlyt, Lajos Fülöpöt, III. Napoleont; kegyeltje volt Chateaubriandtnak, aki „Enfant sublime”-nek nevezte és barátja Lamartine-nek, akivel együtt magasztalta a köztársaságot. Eltemette nejét, eltemette fiait, eltemette barátait, eltemette a királyokat; megérte, hogy Párizs éhezett, megérte, hogy Párizs utcáin porosz lovasok csörtettek végig, megérte a kommünet, megérte a Tuilleriák égését, - és megérte a francia köztársaság konszolidációját. Nyolcvanhárom év alatt századokra méltó események torlódtak össze. Nyolcvanhárom év alatt egész Európa alakja megváltozott. Csak a Hugo Viktor alakja állt rendületlenül a század romjai fölött, mint földrengésben összedőlt város felett az örökbe néző bérc.
A modern Franciaország büszkesége leírhatatlan lehetett, hogy a századnak e rendkívüli alakját, akiről ezredévek fognak beszélni, szemtől szembe láthatta, szemtől szembe üdvözölhette, hogy a lelkesedés vagy a megpróbáltatás óráiban küszöbéhez vándorolhatott és hallhatta magasztos szavait, érezhette roppant szíve hevét. E rendkívüli ember nem létezik többé, de Hugo dicsőségét nem fenyegeti semmi, még akkor sem, ha műveit a legszigorúbb elemzés rostájára vetné egy későbbi korszak kritikája. Egyénisége egy titán egyénisége. Nem törpíthet el. Költészete bámulatot fog kelteni, míg az emberiség fogékony lesz az iránt, ami hatalmas, nemes és magasztos.
Hugo Viktor az öröké!
A. E.
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil.
7. évf. 1. kötet, 22. szám,1885.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése