2026. nov. 22.

Dr. Jancsó Benedek: A puszta befolyása a magyar költészetre


    A művészet és költészet nagy alkotásaiban a lángész öntudatlanul ható ereje nyilvánul. A bennünk meglevő esztétikai érzék épp ily öntudatlanul fogja fel a ráható szépséget és élvezi anélkül, hogy kérdezné: miért van ez így? A kritika feladata: megmagyarázni a művészetben és az élvezetben rejlő öntudatlant, tudatossá tenni az ész előtt azt, minek varázsa a kedélyre éppen az öntudatlanság látszatánál fogva oly nagy és elragadó.
    Van a kritikának egy neme, mely bizonyos mértéket von el ama művészi alkotásokról, melyek az emberiség esztétikai érzékére legmélyebb és legáltalánosabb hatást tettek s e mérték segítségével méri meg a művészet és a költészet alkotásainak nagyságát.
    Ezzel a módszerrel azonban nem szabad beérnünk. A kutató ész nem elégedhetik meg az esztétikai hatás és érzés fokának megmérésével hanem tartozik kutatni az okokat, felfödözni és leírni ama látszólag titkosan működő élettani folyamatot is, melynek eredménye a költői vagy művészi alkotás;megjelölni amaz élet- és lélektani állandóan ható okokat, melyek a lángésznek megszabják útját; megállapítani amaz általános formákat, melyek mint a faj jellemző sajátságai meghatározzák a művész egyéniségét is.
    Olyan formán vagyunk itt is, mint a növénytanban. Egyik, a régibb tudományos módszer megelégedett a növények összegyűjtésével, osztályozásával, rokonságaik megállapításával és külsejök leírásával. A másik, az újabb módszer a növényt szétboncolja, górcsővel vizsgálja annak sejtjeit, hogy megállapíthassa az élettani törvényeket, melyek az előbbi módszer követői előtt örökre rejtelmes titkok maradtak volna.
    Így a kritika második módszere se tekinti csupán csak azt, mi formai a műremekekben, ami szemeink előtt van, hanem annak legbensőbb lényegét, ama sejteknek mondható egyszerű alapformákat és ható-okokat is, melyeknek eredménye a boncolás alá vett műremek. Nem dobja el azoknak egyikét sem csak azért, mert nem alkalmazhatja rá kánonainak egyikét vagy másikát, vagy nem üti meg ama mértéket, mely a művészi ideál bizonyos fokát jelzi megállapított mérőeszközén. Előtte minden alkotás lélektani és élettani folyamatok eredménye gyanánt áll s becsét attól teszi függővé, hogy mennyire felel meg egy faj, vagy kor törekvéseinek, mennyiben világosítja meg azt, mi egy nemzetben vagy társadalomban általánosan jellemző?
    E jelen tanulmánynak feladata sem egyéb, mint vizsgálni és kimutatni azon élettani és lélektani állandó hatást, mely a dolog természete szerint öntudatlanul, de a természeti törvények vaskényszerűségével hatva bizonyos fajszerű jellegzetességet kölcsönzött a magyar költészetnek. Rámutatni a magyar költészet fejlődésének bizonyos állandóan ható élettani okaira: s megjelölni ama fő formákat, melyek a magyar művészet és költészet lényegét látszanak jelenteni.
    Mikor az emberi szellem tüneményeit vizsgálják, sohasem szabad felednünk, hogy két különböző természetű tényezővel van dolgunk. Egyik az emberi szellem, mely saját törvényeit követi; másik a természet, mely nemcsak saját törvényeit követi, hanem befolyással van az emberi szellemre is, és törekvéseinek néha oly irányt ad, melyet e befolyás nélkül sohasem követett volna „Az ember, mondja Buckle – ki a természetre és a természet, mely az emberre hat, egy kölcsönös egymásra-hatás, melyből ered szükségképp minden tünemény.”
    Napjainkban egy egészen új tudomány alakult. Ez az új tudomány a földrajz, mely nem elégszik meg többé a föld felületének leírásával, az országok, városok, folyók, hegyek, nemzetek és népek felsorolásával, hanem úgy tekinti a földet, mint élő és folytonosan fejlődő szervezetet, az emberiség bölcsőjét, lakó- és nevelőházát, mely befolyást gyakorol a nemzetek sorsára, állami-társadalmi alakulásaira és művelődési formáira. Ez új tudomány, mely természettudomány és bölcsészet is egyszersmind, bebizonyítja, hogy minden ember, minden nemzet hazájának és szülőföldjének viseli magán képét s tükrözi vissza jellemvonásait.
    Ez új tudomány haladása kényszeríti az irodalomtörténet-írót is, hogy elemzéseiben segítségül hívja a tudomány törvényeit és felfedezéseit, hogy e tudomány tételeinek, mint kulcsnak segítségével nyissa fel ama titokzatosnak tetsző zárat, mely a költő lélek öntudatlan működését rejti el szemeink elől. Egyet azonban nem szabd szem elől téveszteni, t. i. hogy mindent ennek segítségével sem fejthetünk meg, mert arról szó sem lehet, hogy a természet tüneményei és az emberi szellem jelenségei vagy általánosabb értékű kifejezéssel élve, s történelem eseményei között geometriai párhuzamosság volna.
    A természeti jelenségekből legfölebb is a primitív ember, a természetes állapot legmélyebb fokán álló ember lelki-élet nyilvánulatait magyarázhatnók ki teljesen, de nem egyszersmind a civilizált, vagy csak a civilizálódni kezdő ember lelki nyilvánulatait is, - hiszen a civilizációt a természet leigázására való törekvés jellemzi. Minél műveltebb az ember, annál nagyobb befolyása az őt környező természeti viszonyokra s annál szabadabb és függetlenebb akarata attól.    
    Hogy a természet befolyását az emberi haladásra nézve megfejthessük, Buckle szerint különösen négy tényezőt kell figyelembe vennünk: az éghajlatot, a talajt, a természet-tüneményeket és a táplálékot. E négy tényező közül különösen három van egymással szorosabb összefüggésben: az éghajlat, a talaj és a táplálék. E három tényező hatása bensőbb és kevésbé mutatható ki, mint a negyediké, a természettüneményeké, melyek a képzeletre hatván, majdnem egyenes befolyással vannak valamely nép művészetére és vallására.
    E különböző tényezők behatásának eredménye a nemzetek jelleme, mely épp úgy visszatükröződik tudományos és művészeti törekvéseiket, mint államszervezetükön és társadalmi életükön, mely jellem tekintetbe vétele nélkül a való ember cselekvéseit se meg nem ismerhetjük, se meg nem ítélhetjük.
    Ha egy egyetlen pillantást is vetünk Magyarország térképére, mindjárt szembetűnik sajátságos és a kontinens többi részeitől elütő földrajzi alakulása. „A földnek e nagy könyvében, mily nagyszerű és büszkén írott egy lap Magyarország lapja”. Így szól Reclus a „Föld” című könyvének magyar kiadásához írt „Előszavában”. „A hegyek óriás amfiteátrumként környezik az országot és mindegyikük más-más korszakáról regél a föld történetének. Itt egy rétegzet lassan rakódott le, amott egy-egy tömeg hirtelen repedéseken át nyitott magának utat. Itt a lejtők szelídek, alig szaggatják meg, vagy csak folytatják a mezőség hullámzatát, amott bércfalakká merednek föl, melyeket alpesi erdők és lappföldi zuzmók borítanak; föltartóztatják a küszködő szelektől feléjök sodort felhőket, belőlük a villámot és a szélvészes esőt, s a légkör láthatatlan páráit csillogó hóvá változtatják.”
    „Kárpátok övezte hatalmas medencében hosszú ottléte nyomait hagyta hátra a tenger. Tenger tölté be egykor e síkságot, s itt egy tó, amott egy mocsár emlékeztet sós vizével a hajdani óceánra. S a Duna, mely két nagy kanyarodását a magyar síkságon írja le, nem csodálatos példája-e a folyamélet tüneményeinek: föveny és iszaphordás, zátony és szigetképződés, kígyózó folyás, elágazás, áradások, jégzajlás és fölfelé folyás? Amint a kazáni sötét szorosba benyomul s nesztelenül tovasiklik azon kőszálak tövében, melyek egykor útját szegék, úgy tetszik, hogy a viaskodás az elemek között csak alig-alig, hogy elcsöndesült. A bérc, mintha csak most szakadott volna át s a beltenger, mintha csak most válnék folyóvá, de omoljon be egy hegyfal, s a Duna újra a régivé alakul, hogy tengerül hömpölyögjön a mögötte levő síkságon.”
    Igen, ez a hajdan tengerfeneket képező nagy síkság adja meg hazánknak azt a jellemzetes egyéniségét,mely megkülönbözteti a föld minden más országától. Ez a síkság eszi hazánkat kiválóan érdekessé a geológus előtt s e síkság természetrajzi viszonyai miatt mondja Peters, hogy nincs Európának egyetlen része, ahol a népek letelepedése és azok története oly szoros összefüggésben levőnek mutatkoznék a talaj minőségével és annak alakulásával, mint itt.
    Egy olasz földrajzíró e nagy síkságot földtengernek nevezte el. És igaza volt, mert Magyarország dúsan termő talaja épp úgy megérdemli e nevezetet, mint a Sahara a homoktenger elnevezést. Ennek a síkságnak van a Dunán kívül még egy másik nagy folyja is, a Tisza, melynek viszonyai még jobban elütnek a más folyók viszonyaitól, mint a magyar síkságon végig hömpölygő Dunáé. A Tisza folyását nevezte el egy jeles mérnök természetellenesnek. Ha e kifejezés túlzott is, annyi tagadhatatlan, hogy nincs a világon egy második folyó, mely annyi rejtélyét tüntetné fel a folyaméletnek,m int a Tisza.
    E két nagy folyó nagy befolyással van a magyar alföld talajának fejlődéseire, hiszen maga egyedül a Tisza ma is több, int 400 négyszögöl mérföld mocsárnak szülőanyja, azonkívül az évenként ismétlődni szokott áradások majd kövér humusszal termékenyítik meg a talajt, majd nádassá változtatják azt, mi előtt búzát termett.
    E nagy síkság nemcsak folyói életét teszi kölcsönössé, hanem az éghajlat tüneményeinek is sajátos színezetet ad. Sehol az európai kontinensen az évszakok között nem oly rohamos az átmenet s nem oly éles az ellentét, mint itt. Mi – úgy szólva – a télből egyszerre megyünk át a nyárba. És mily óriási a különbség a téli hideg foka és a nyári meleg, a gyorsan beállott rekkenő hőség, mily befolyással van búzánk érésére, vagy a Bezold szerint magyar eredetű fagyos szentek, hogyan hatnak növényzetünkre. De az is bizonyos, hogy a magyar bor tüzéhez a talaj természete épp úgy hozzájárul, mint az időjárás. Más jellemű növény- és állatvilág él e földön, mint egyebütt; de e más jellemet e növényeknek és állatoknak Magyarország földrajzi helyzete adja meg.
    Mi sem bizonyosabb, hogy ez általánosan és folyton ható természeti viszonyok miatt egy más jellemű népnek is kell élni e földön, mint egyebütt. A itt született, vagy ide beköltöző népnek alkalmazkodni kellett az ország természeti viszonyaihoz.
    Magyarország egyéniségét az alföld alkotja meg: és csakugyan e földön él a magyarság zöme. E földön helyezkedett el a honfoglaló magyarság, akár azért, mert e föld füvében és vizében felismerte az őshaza  pusztáinak füvével és vizével való rokonságot, akár pedig a hódítás és a népvándorlás azon nagy törvényeinél fogva, mely a hódító népet a termékeny síkságokon telepíti meg, míg a legyőzötteket visszaszorítja a hegyek szűk völgyeinek rejtekébe. A magyar faj ideálja az alföldön él. Itt jutott a magyarság egyénisége teljes kifejlődésre. Itt van a magyar nemzetiség, költészet, művészet és államalkotó képesség örök életű, soha ki nem apadó forrása. A tudomány feladata e források megjelölése és védelme, mert csak úgy számíthatunk önálló magyar kultúrára, ha tudjuk is egyszersmind, hogy hol vannak elrejtve e kultúrának forrásai, a nemzet eredeti, ősi és hamisítatlan tehetségei.
    A földrajzi viszonyok által teremtett helyzetnek megvan az a sajátságos jelleme, hogy az embernél bizonyos öntudatlanul ható lélektani okot képezhet. A föld jellem áthat a rajta született ember egyéniségére is. Erre vonatkozóan írja Humboldt „A pusztákról és sivatagokról” című értekezésében. „Valamint az óceán, épp úgy a puszta is a végtelenség érzetével és ez érzet által mintegy kibontakozván a térnek érzéki benyomásai közül, valami fensőbb rendű, szellemi ihletéssel árasztja el kedélyünket. De míg a tenger tiszta tükrének látványa, midőn rajta a mozgékony, szelíden fölhabzó hullám gyűrűzik, egyszersmind barátságos is, addig a pusztaság kihaltan és mereven nyújtózik tova előttünk, mint sivataggá lett bolygó meztelen sziklakérge.
    A puszta szemlélete, a végtelenbe vesző térség arculata a végtelenség gondolatát kelti fel bennünk. A végtelenség érzete pedig nemcsak fensőbb rendű szellemi ihletéssel árasztja el kedélyünket, hanem saját kicsinységünk tudatára is ébresztve szomorúsággal tölt el. Bizonyos komoly, ünnepies, de végtelenül szomorú hangulatot kelt fel bennünk. Vajon nem vettük-e észre, hogy a népünk életét megfigyelő külföldiek a fajt jellemzi tulajdonságul az ünnepies komolyság mellett e végtelen szomorúságot is észrevették?
    Előttünk sem ismeretlen a magyar faj lelkületének ez alapvonása, de nekünk, kik keleti származásunk  hitébe büszkeségünket helyeztük, elég volt a tünemény magyarázatául annyit mondani: keleti nép vagyunk; holott ennek igazi magyarázata: pusztai nép vagyunk.
    Emlékezhetünk amaz adomaszerű elbeszélésre,mely szerint az angol hosszasan nézte, amint a pásztorember maga előtt a végtelen síkságot. A pásztorember komoly arca kíváncsivá tette az angolt, ki odament hozzá s azt kérdezte: miről gondolkozik? – semmiről – volt az angol előtt teljesen érthetetlen válasz. És mily sokan vannak, kik hajlandók azt hinni, hogy ez a pásztorember oly érzéketlenül áll ott, mint a kútágas, vagy az útmutató fa! Pedig tényleg a dolog úgy áll, hogy ez a pásztorember nem gondolkozik, hanem érez valami kimondhatatlan érzetet, melyről számot adni nem tud, de amely névtelen érzetben mintegy ki van fejezve lényének öntudatlan része teljesen. E névtelen, e meghatározhatatlan érzés hangulata tükröződik vissza ünnepies komolysága arcán.
    Ezt a névtelen, ezt a meghatározhatatlan érzést érzi a művelt ember is, ha a mező felett állva, vagy az ágboltozat kék tengerébe nézve elmereng. Ez érzést két költő fejezi ki igazán, két pusztai nép fia, a magyar Arany János és az orosz Turgenyev. Bolond Istók, ha a kötelesség szúrásitól menekülhet, szeret a természet dicső templomában andalogni.
A boltozatra föl, mely tiszta kéken,
Éjből sugárból szőve domborul;
A zöld mezőn el, a rengő vidéken,
Mely délibábot öltve fátyolúl,
Egy rész alul leng, más fölül az égen,
mely mint ezüst tó közzéjök szorul;
Ha széttekint – aligha lát sokat
Szegény myopsunk, bárhogy pislogat.

Vagy elbocsátá lelkét ringatódzni
Szellő fuvalmán, bólintó gallyon,
Felhők futásával versenyt hajózni,
Hanyatt terülve egy part oldalon. - 

Engedte önmagából kilopózni:
Hang, szín, sugár lett, tér és mozgalom,
Ő a természet, a nagy és örök -
Mi ott henyél, csak hitvány földi rög.
    Épp ily szépen fejezi ki e hangulatot Turgenyev egyik elbeszélésében: „Mily kellemes foglalkozás az erdőben hanyatt feküdni és fölfelé nézni. Úgy tetszik, mintha egy feneketlen mélységű tenger terjedne szét fölöttünk, mintha a fák nem a földből nőttek volna ki, hanem mint óriási növények gyökerei hullanának le egyenesen a kristály tisztaságú habokba… Víz alatt levő varázs-szigetekhez hasonlóan úsznak a kerek bárányfelhőcskék lassan és csendesen tova..… egyszer csak megmozdul az egész tenger., az a fényes levegő-ég és a bíborfényben játszó ágacskák, meg levelek el kezdenek mozogni s a futó fényben rezegni. Üde mozgás keletkezik, szakadatlan zajgás, mely hasonlít a part homokjához csapódó hullámok zajához. És te ott fekszel mozdulatlanul, mereven nézve fölfelé – és lehetetlen szavakkal leírni, mily édes, mily csendesítő ez szívednek. Te csak nézesz s az a mély tiszta azúr kékség mosolyt csal ajkadra, mely oly ártatlan, mint maga a kék ég és a rajta úszó bárányfelhők s ezekkel együtt lelkeden a boldog visszaemlékezések hosszú sora húzódik végig és mintha pillantástok mind mélyebben mélyebben hatolna bele s vonna titeket magával abba a csendes, fénylő űrbe, - és lehetetlennek érzitek e mélységtől, e magasságtól lelketeknek megszabadulnia.2
    A puszta e hatásának eredményéből származtatható le a magyar nemzeti jellem alapvonását képező melankólia, az ünnepies komolyság és ama bensőségre vallótörekvés, mely e nép társadalmi életét s erkölcsi egyéniségét jellemzi. Ennek eredménye a szülőföldhöz való ragaszkodás, a honszeretet, sőt ama közöny is az újabb dolgok iránt, mely mint a megszokotthoz való ragaszkodás ösztöne alapjában konzervatívvá teszi a magyart, mint egyént és nemzetet egyaránt. A síkság egyhangúsága egyhangúvá teszi a rajta élők érzés- és gondolkodásmódját is.
    A síkföldi lakónak érzései skálája nem nagyon terjedelmes. Egy-két húr van szívében kifeszítve, de e húr rezgése nagyon erős és nagyon intenzív. A mezei élet, a földmívelésre utalja az embereket s kényszeríti bizonyos türelemre, hogy bevárhassa munkájának gyümölcsét is, kifejti benne a földhöz való ragaszkodást s a változásoktól való félelmet, hiszen minden változás, még az időjárás változása is kockáztathatja munkájának eredményét.
    A pusztai népek e ragaszkodása szülőföldjükhöz azonban egészen másnemű, mint a hegyi népeké. Amíg a hegyi népek ragaszkodásában van valami kicsinyes, röghöz kötött, addig a pusztai népekében van valami magasabb, tettre ingerlő, a származás és a közösség tudatát folytonosan ébren tartó. A hegyi népek nem bírnak hegységük határán túl terjeszkedni. A világtörténelem egyetlen hegyi népet sem ismer, mint világhódítót. A hódító népek a pusztán születtek és nevelkedtek. Ázsia pusztáiról özönlöttek Európába a leghatalmasabb hódítók: a hunok és a mongolok, sőt a jelenkor leghatalmasabb népe, az orosz is pusztai nép.
    A harcias és hódító élet a férfiasság bizonyos nemét fejleszti ki e népeknél, a férfiasság azt a nemét, melyben az akarat erejét a jóság mérsékli, amelynek egyforma érzéke van a fenséges és a gyöngéd iránt, s amelyet legtalálóbban lovagiasságnak nevezhetünk. A lovagiasság e neme azonban teljesen különbözik a francia lovagiasságtól, melynek jellemét a nő különösebb tisztelete képezi és az angol gentlemanságtól, mely előtt fő szempont a cselekedetek formai korrektsége. A pusztai népek férfiasságában több a kedély tüze, a lelkesedés, mint a tengerész népekében, haragjokban inkább a szenvedély uralkodik, míg amazokéban az ész hideg erőszakossága. A tengerésznek érzéketlen és ész nélkül való ellenséggel kell küzdeni, nem pedig érző és akaró lényekkel; azért inkább hidegvérre és az ész bátorságára van szüksége, mintsem a kedély tüzére és a lelkesedésre, melyek majdnem kizáróan a pusztai népek veleszületett sajátságai.
    A magyar nép jellemének azonban ez csak egyik alapvonása, mely inkább a talaj természetéből származik, míg a talaj által teremtett éghajlat és táplálkozás eredményei másnemű befolyással vannak rá. E befolyás nemcsak módosítólag hat az itt fejtegetett alapérzésre, hanem azzal mintegy párhuzamosan egy második alapérzést fejt ki.
    Kiemeltük, hogy hazánk földrajzi helyzetével az időjárás mily ellentétes változásai járnak, hogy mily rögtönös egyik évszakról a másikra való átmenet, s mily nagy a téli legnagyobb hideg s a nyári legnagyobb meleg között levő hőmérséklet különbsége. Az etnológiai tudomány bebizonyított tételének vehetjük, hogy a hőmérsékleti változási e rohamos és csekély átmenete bizonyos jellembeli változékonyságot, bizonyos hirtelenkedő szenvedélyeket fejleszt ki. A francia paraszt szabályos ritmusú élete épp úgy eredménye szabályos klímájának mint a portugálok és  és spanyolok változékony jelleme, vagy az olasz heve a déli nap hatásának. Vagy a nyugodt, számító és önmagát mérsékelni tudó angolt nem az amerikai klíma teszi-e a világ legtürelmetlenebb mozgékonyságú népévé, vastag John Bullból ideges, sovány Jonathán testvérré?
    A téli hideg klíma a magyart hús-táplálékra szorítja, a nyári melegség  által megposhasztott víz hatását pedig erős fűszerek és szeszes italok használatával kell ellensúlyoznia. A paprika, a bor, melyek a jólétben élő magyar nép asztaláról el nem maradhatnak, gyorsítják a vérkeringést, élénkké teszik a vérmérsékletet, tüzessé a szenvedélyt és bátorrá a képzeletet. A vérmérséklet e hevessége, a nemzeti jellem e vérmessége aztán birokra száll a talaj hatása alatt megszármazott melankolikus, bensőbb és nyugodtabb szemlélődő iránnyal. E két alapérzésből alakul meg aztán a sírva-vigadó magyar temperamentuma, ennek eredménye az a sokat emlegetett magyar szalmatűz is. Ez okoz bizonyos cselekvés és érzésbeli harmoniatlanságot; ez szüli ama politikai ellentétet, melyet kuruc és labanc szóval szoktunk megjelölni. Ez okozza a művészetben a cikornyásságot, ízlésünkben és zenénkben az összhang hiányát. Ezért a mi cigányzenénk oly sajátságos, oly vonzó és mégis érthetetlen az idegen előtt, ezért nem tud szabadulni annak hatása alól a mívelt nyugat egyetlen fia sem.
    A mi művészi egyéniségünk e harmoniatlanságát épp úgy éghajlatunk okozza, mint a  görög művészet isteni harmóniáját. A földrajz azt tanítja, hogy a földrajzi alakulatok sehol sem oly élénkek, oly összhangzatosak, mint Görögországban. A kis Görögország a maga területén belül mintegy foglalatját mutatja fel a kontinensek minden vonásainak. A tenger, mint valami kék selyemtunika veszi körül partjait s a tengerből a fehér szigetek Taine szavai szerint, mint márvány testrészek emelkednek ki. Ha rágondol az ember a görög talaj-alakulás és éghajlat szelíd összhangzatára, kénytelen minden habozás nélkül elismerni, hogy a görög művészet csak az e földön élő nép között születhetett meg csupán. De vajon a hindu képzelődés szülöttjeit:ama fenséges, nagy és alaktalan művészi alkotásokat, melyeket a hindu népek szelleme teremtett, tulajdoníthatjuk-e másnak, mint ama végtelen erejű természetnek, mely a Himaláját, a Gangest szülte egyetemben a növény-élet bujaságával, az elemek pusztító csatájával és a döghalállal. Vagy a német miszticizmusból, a német romantika érzelgősségéből nem halljuk-e felénk zúgni a germán fenyvesek rejtelmes moraját? A franciák prózaiságában, igazi költészet nélkül való kedélyükben nincs-e része a földrajzi viszonyoknak épp úgy, mint az angolok erővel teljes, férfias költészetében a tenger habjai mormolásának, a hajós életnek, s a szigetország éghajlata által létrehozott táplálkozási és életmódnak?
    A természeti viszonyokon kívül még módosítólag hat a magyar nemzeti jellemre az idegen fajokkal való kereszteződés is. Különösen a szlávok hatottak e tekintetben leginkább a magyarra. A jelenleg élő magyar népben jókora mennyiségű szláv vér kereng; sem a német, sem a román fajú népek nem voltak ily nagy hatással ránk. A szláv népek temperamentumát bizonyos nyugtalanság, bizonyos túlzásra való hajlam s a formaérzék teljes hiánya jellemzik. Ez a fennebbiekkel egyetemben hasonlóképpen hozzájárult a jellem alapján tevő melankólia módosításához.
    A két alapérzés alkotja a magyar nemzet jelelmét s azért ennek kell visszatükröződnie nemcsak  történetében, hanem költészetében és művészetében is.
    Ha művészetünk és költészetünk fejlődését vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy e kettős érzés gyakran rövidebb ideig összeolvadva halad, máskor meg elválik egymástól és párhuzamosan halad tovább. Ez alapérzések egyike mechanikai műszóval élve szellemi fejlődésünk statikai elemét képezi, a másik pedig a kinetikait.
    A magyar költészet fejlődése és kibontakozása Vörösmartyval fejeződik be. Ő az idegen hatások alatt is nemzetivé tudja tenni. Petőfiben és Aranyban e költészet önállóvá és egyetemessé válik. Őbennük jut a magyar nemzet költői tehetsége teljes érettségre, és azért csakis az ő költészetükben kereshetjük a puszta igazi és jellemző befolyását a magyar költészetre.
    Aranyban a magyar nép jellemének és költői tehetségének az az iránya nyilatkozik, melynek öntudatlanul és titkosan ható oka a magyar talaj alakulása. Petőfiben pedig az, melyet az éghajlat, táplálék és a vérvegyülése idéznek elő. Ez okozza azt is, hogy a Buckle által negyedik helyen említett tényező. A természettünemények hatása oly különböző volt e két nagy költőre. Ezrét látja meg Petőfi a puszta romantikáját, mezért énekeli meg a csikóst, a betyárt és a délibábot, míg Arany inkább a puszta érzelmének metafizikáját tolmácsolja, a külső helyett a belsőt, az öntudatlant és a sejtelmeszerűt.
    Sokszor felvetették a kérdést, hogy a két nagy költő közül melyik a magyarabb? Egyik fél Petőfiben látja a magyar nemzetük öltői tehetségének megtestesülését, másik aranyban, aszerint, amint a magyar nemzeti jellem alapjául vagy a büszke, heves mozgékonyságú, vagy pedig az ünnepiesen komoly melankolikus véralkatot vették. A két fél közül egyiknek sincs igaza. Mind a ketten kifejezik éspedig egyforma erővel nemzetük jellemének legbensőbb lényegét; csakhogy egyiknél előtérben az éghajlat, a táplálkozás és fajkeveredés által okozott alapérzés áll,másiknál pedig a talaj alakulásának hatása képen előálló melankolikus komolyság.
    E módszer segélyével majdnem egész bizonyossággal ki lehet mutatni, hogy mik voltak azok az állandó okok, melyek Petőfiben a magyar nemzeti jellem kinetikai részét és aranyban a statikait fejtették ki. Petőfi a Duna–Tisza közén születik, az alföld ama részében, hol még a nomád élet nyomai máig sincsenek teljesen elenyésztetve. A betyárok, a csikósok népe között, a tatárfajú kunság fiaival nő fel, s lelkébe belopódzik mintegy öntudatlanul a lovas nép türelmetlen heve és korlátlansági vágya. A homokos talaj ingadozóbbá teszi az éghajlatot. A téli nagy hideg, a hóval befútt pusztaságok a Szibéria havas mezőin kalandozó kalmuk lovas nép edzettségével ruházza fel e népet, s nem hagyja kipusztulni véréből a tatár elem ösztönét. A nyári nap hevétől forróvá tett puszta homokra felforralja vérét; tüzessé teszi képzeletét s széttépi indulatainak fékét. A forró napra következő hűvös nyári éjszaka, az átlátszó éj, a csillagoktól tündöklő sötétkék égboltozat elcsendesíti felhevült vérét s a kigyulladó pásztortűz magához csalja a puszták fiát mint a beduint a sátornyíláson keresztül csillogó tűzhely fénye. A tűz körül aztán megkezdődik a kalandok és a mesék elbeszélése. A nyári nap heve által izgatott agy képzelődése korlátlanul csapongva szövi e regék és mesék hímes szövetét, mint az arab a maga képzelődésének arabeszkjeiből az ezeregy éjszaka tündérmeséit. Azonkívül Petőfi testében jó adag szláv vér csörgedez s teszi egyéniségét nyugtalanabbá és hajlandóvá a túlzásra.
    Ahol arany születik, ott már vége kezd lenni az alföldnek. Ott a délibábbal együtt megszűnik a nomád élet is. A puszta lovas népe helyét a szántó-vető földmívelő foglalja el, kiből a sátor alatt lakó nép kalandvágya, nyugtalan természete már régóta kiveszett. Lelének ideálját a ház tűzhelye képezi nem pedig a csillagsugártól átszőtt nyár éjszaka derűs szürkületében bolygó pásztortűz. E nép nem regél többé tündérmeséket, miket az izgatott agy szó a képzelet színes sugaraiból, hanem históriát olvas, mely a reflektáló emberi elme terméke, vagy hallgatja a helység romjaihoz fűződő történelmi vonatkozású mondákat. A határdombon álló ezüstös lombú nyárfa neki nem tündérekről,  nem óriásokról regél, hanem történelmi hősökről, kiknek teteme porlad a domb alatt, de akiknek porához vegyült az ő dédapjának hamva is. Ezért érzései fegyelmezettebbek,  képzelete inkább reproduktív, mint teremtő. A nomád ős eredeti genialitása helyébe a földmívelő megfigyelő képessége és türelme lépett. Vérmérséklete nem nyugtalan, hanem passzív. Az aktív cselekvés, az újító kezdeményezés helyét nála inkább a visszahatási erő foglalja el, s innen aztán konzervatív hajlama, nyugodt, benső szemlélődésre hajló kedélye. Azonkívül nem szabad kihagyni számításból azon élettani szempontból fontos körülményt sem, hogy Arany már hajlott korú, kiválóan csendes vérmérsékletű házaspár késői szülöttje, hogy vallása kálvinista, az a komor, logikai ridegségű, inkább az észhez, mintsem a szívhez szóló vallás, mely tisztán etikai alapon állva, szakít az ízlés követeléseivel s ellentétbe szokta magát helyezni a kedély természetes jogaival.
    Ha e két nagy költő műveit elemezzük, részletesen ki lehet mutatni bennök éppen úgy, mint egyéni jellemökben a puszta természeti visz9nyainak e kettős hatását.
    Mindenekelőtt tartozunk megvizsgálni, hogyan fogja fel e két költ a természetet és az embert, és e felfogásra mennyiben folytak be módosítólag a puszta természeti viszonyai s vajon e felfogásban kimutatható-e a két költő legbensőbb lényegének imént fejtegetett különbsége?
    A XIX. század költészetének egyik legjellemzőbb vonása a természet iránti mély vonzalom, a természet ama határtalan szeretete, mely a század némelyik nagy költőjénél a szó nemesebb értelmében vett panteizmussá válik. Ez érzés szembetűnőbben a század első felében uralkodó romanticizmus kebelén lép fel; de eredete visszavihető a múlt századra. Rousseau evangéliuma, a természetes élet reakciója a társadalmi élet ürességével szemben és Goethe naturalisztikus panteizmusa adják meg a hatalmas lökést, a jelen század költészete ez uralkodó jellemvonásának. Költészetben és tudományban egyaránt jelszóvá, sőt, mi ennél több, határozott törekvéssé válik az embernek a természethez való közelebb hozása: érteni a természetet és együtt érezni a természettel. Voltaképpen ebben semmi új sincs, hiszen a törekvés, együtt érezni a természettel és megérteni a természetet, az emberiségnek, természetes állapota korából származó eredeti alapszemlélet és érzés formája. A német romantika korabeli nyelvtudósok kedves szava járása volt, a természetes ember érzékei finomságának jellemzésére, hogy az ősember hallotta a fű növését.
    Ma nem hallja senki a fű növését, de azért a természet kebelén élő nép nemcsak érzi a természet titkos beszédét, hanem részesévé is teszi a természetet saját érzéseinek. Elandalodásában, elmerengésében egynek érzi magát a nagy mindenséggel, saját lényét és saját érzéseit átviszi a természetre. A nagy mindenség, a suttogó erdő, a zúgó folyam, az éneklő madár, a zummogó bogár, a kaszált mező méla nesze mind csak rezonátorai érzelmeinek. Így olvasztja be aztán lassan és öntudatlanul a természet képeit saját alanyiságába. Ezért sírnak a fák, ahol a bánatos szívű szerető elmegy, ezért hajlik le az ág, ezért siratja meg a madár a nép bánatos fiát, ezért válik a holt kedvesét sirató legény fájdalmától a liliommal festett koporsó sötétté.
    A nép és a jelen század nagy költőinek e vonzódása a természethez élénken emlékeztet a görög világfelfogás panteisztikus naturalizmusára. Igazi üdvös reakció szemben a keresztyén világfelfogással, melyet Hegel igen találóan a természetes élet megtagadásának mondott. De míg a görög művészi érzéke és hajlama a személyesítéshez e panteisztikus felfogását a természetnek művészivé tette, addig a modern kor népembere és költői a faj benső és jellemző tulajdonságánál fogva mitikus helyett misztikussá, igazi metafizikai panteizmussá. Ma a természetben érzéseinké s felfogásunk visszhangja, mint alaktalan, mint megnevezhetetlen sejtelem és öntudatlan érzelem nyilvánul,míg a görögöknél személyesítve szoborszerű plaszticitással, mint nimfa, vagy szatír, vagy nemtő állott elé. A görög természeti felfogása művészibb, de korlátoltabb. A modern kor emberéé kevésbé művészi, de a végtelen,  a megmérhetetlen természet fogalmához, igazi lényegéhez közelebb álló és fensőbb rendű.
    A modern népek természet-felfogásában azonban megtaláljuk mind ama különbségeket, melyeket magok a természeti viszonyok hatásai szülnek az emberi lélekben.
    A természet-felfogás igazi metafizikai panteizmusát Goethe-nél találjuk meg legnagyobb művészettel, de igen sok görög reminiszcenciával kifejezve. A germán kedély legélénkebben és legjellemzőbben Tiecknél tükröződik vissza. Az ő romantikus természet szemlélete leghívebb kifejezője a természet és az ember öntudatlan lénye összeolvadásának, az egyén teljes feloszlásának a nagy mindenség összhangzatában. Tieck és egyáltalán a német romantikusok természetfelfogásában az uralkodó elem ama rejtélyesség, a szemlélődő lélek ama passzivitása, mely a germán fenyves erdő és mocsaras talaj eredménye.
    Az angol nép természet-felfogását leghívebben az  úgynevezett lakeisták és naturalisták fejezik ki. Ez áramlat erővel teljesebb felléptét Wordsworthtól számíthatjuk, kinek természetfelfogása úgyszólva rokon a német romantikusokéval. Betetőzését, tipikus kifejezését Byronnal és Shelleynél kereshetjük. Náluk válik a lakeisták természetszeretete igazán teremtő erővé. Az ő természetszeretetük nem a moralista eunuch szeretete, hogy Shelleynek Wordsworth természet szeretetére célzó e kifejezését használjuk, hanem a természetes, az ősember ösztönszerű szeretete az, mely a nagy természetet az egyén rezonátorává teszi.
    Byron természeti felfogásában az angol-szász faj sajátos jelleme nyilvánul. Míg Wordsworth úgyszólva a természetet csak kisszerű, inkább csinos, mint fenséges nyilvánulataiban szereti, addig Byron érzéketlen marad az organikus természet kisebbszerű nyilvánulatai előtt. Őt csak a szervetlen természet nagyszerű nyilvánulatai: az orkánok, a jéghegyek, az égig nyúló sziklabércek s a tenger végtelenbe vonzzák ellenállhatatlanul. Úgy érezzük, mikor nagyszerű természeti hangulat-képeit olvassuk, hogy az ő lelke, az ő egyénisége is egy része a természetnek; de egyszersmind a hegyek, a viharos tenger, a fényes ég is részei a mindenséget átfogó lelkének. Byron természeti felfogása nyilván elárulja, hogy unokája a Roulweather Jack-nek, ennek a vakmerő kalandos tengerésznek az ivadéka azoknak a vakmerő észak-germán hajósoknak, kik törékeny sajkákon ülve, mint kalózok laknak majdnem szakadatlanul a viharos éjszaki tengeren.
        Shelley absztrakt irányú szelleme azonban ily konkrét alakban fogja fel a természetet, hanem, ha szabadna e kifejezéssel élni, matematikai elvontságában. Ezért nem is érdeklik őt annyira a földön nyilvánuló természeti jelenségek, mint a természet kozmikus nyilvánulatai. Míg a többi költőt a vihar, a tenger, az erdő vagy a virág szépsége vonzza, addig őt a világegyetemének absztrakt szépsége. Mindazáltal szenvedéllyel szereti a tengert, csónakában hanyatt feküdve, szemeit a fénylő égre szegezve írta költeményeinek nagyobb részét, melyeknek merészségében, forradalmi szellemében a tenger haragos hullámainak zajgását halljuk olykor-olykor visszhangzani.
    Az angol nagy költők közül azok, kik fajuk férfias típusát hordják magukon, kimondhatatlanul szeretik a tengert. Nemcsak Shelley szeretett csónakában a habokon ringatózni, hanem Byron is órákig elúszott a tenger hullámai között. Swinburne Algernon, a jelenkori angol költői irodalom e kétségtelenül legkiválóbb költője bizonyos vad gyönyörrel szeretett ifjúkorában Newcastle kopár szikláiról beugorni a tengerbe. A tenger vize életelemüket képezte a költőknek is, mint a székely népmesében a közönséges halandó asszonnyá lett vízi tündér fiának. E költők azzal az érzékies szerelemmel viseltetnek a természet iránt, mellyel egy 26 éves fiatal férfi szokott kedvese iránt viseltetni. A természetes őserő fékezetlen ereje nyilvánul ebben a hangulatban. Hogy miként merül el a természet e kéjes élvezetébe a költő, azt legjobban megérthetjük Turgenyev egyik elbeszéléséből, melyen egy mezei kalandját beszéli el. Szeretett – úgymond – órákig elúszni a mezőt átszelő patak habjaiban. Teste kéjesen zsibongott, mikor úsztában a vízi páfrány, vagy a hínár végigsimította hátát.
    Turgenyev azonban másképp fogja fel a természetet, mint a többi költő. Míg a többi költők a természetet érzelmeik rezonátorává teszik, addig ő tárgyilagosan úgy fogja fel, mint valami fenségesen szép, de az ember sorsa iránt érzéketlen alkotást. Szerinte a természet egy fenséges szépségű, de részvét nélkül való, érzéketlen erőhalmaz. Míg a romantikusok felfogása szerint a természet maga a megtestesült szeretet, addig Turgenyev szerint szeretet és gyűlölet nélkül való közönyösség. A természet szerinte egyenlő közönyösséggel tekint a porszemre, a féregre, az emberre  és az érzelmeire. A természet e sajátságos felfogása egyenes eredménye az orosz nép vérmérsékletének és Oroszország természeti viszonyainak. Az orosz síkság sárga agyagos talajával, cseplesz nyír erdeivel, az orosz nép túlnyomóan növényi tápláléka közönyössé és érzéketlenné teszi az orosz szellemét. A hideg időjárás eltompítja az érzékek felfogó képességét s azzal együtt a kedély rugékonyságát; csakis egyedül Dél-Oroszországban lesz élénkké az orosz vérmérséklet és fogékonnyá az orosz szellem a természet szépségei iránt; csakhogy itt már Turgenyev orosz parasztjai helyett kozákok laknak.
    E költők műveiben az ember is akként tükröződik vissza, mint a természet. A német romantikusok misztikus természet-felfogásával együtt járt a misztikus, a holdkóros természetű embere rajzolása is. Byron épp úgy szereti az erős, a vad és férfias egyéniségeket, mint az imponáló és megrázó természet-jelenségeket. A társadalomból nemcsak a természet ölébe menekül, hanem a természetes emberek közé is. Nemcsak ki ül a tengerbe nyúló szikla tetejére gyönyörködni a tenger fékezhetetlen erejében, hanem felkeresi Ali pasa janicsárjait, az albán hegyek félvad harcosait és északi Görögország féli hős, félig rabló klephtjeit. Childe Hrold-nak méltó társai a Korzár, a Gyaur, Lara stb. Byron őseinek egyéniségében visszatükröződik természet-felfogása épp úgy, mint Turgenyev parasztjaiban, fölösleges embereiben és nihilistáiban a orosz természeti viszonyok által sugallt felfogás és alapszemlélet.
    Ezek alapján, azt hiszem, nagyon is érhető, hogy miért játszik Petőfi költészetében a betyár, a csikós és egyáltalán a puszták szabad fia oly nagy szerepet, és miért rajzolja Arany Toldiban és egyáltalán minden ilyen tárgyú költeményében tárgyilagos művészetének egész erejével a földmívelő életet folytató magyar népet a maga erkölcsi tisztaságában s vonzó szépségében.
    Én azt hiszem, annak, hogy Petőfi költészetében oly nagy szerepet játszik a puszták fia, van egyéb, valami más, bensőbb oka is, mint a kor demokratikus iránya. Tudom, hogy e kor költőinek igaz nemes törekvését képezte a népéletet, a puszták fiait költői fénnyel körül venni szemben a kiváltságos nemességgel. De ez még nem elég annak kimagyarázására, hogy Petőfi a törvényes társdalommal harcban álló puszták fiát teszi költészetének egyik főhősévé és saját egyéniségének kifejezőjévé, mert hiszen éppen ily, sőt talán bizonyos szempontból nemesebb hőse is lehetett volna költészetének a szegény jobbágy, vagy a földmívelő magyar nép, épp úgy, mint Arany Jánosnál.
    Kimutattuk, hogy Petőfi egyéniségének kifejlődésére mily hatást kellet gyakorolnia szülőföldje természeti viszonyainak és eredetének. Most már nincs egyéb hátra, mint legalább vázlatosan kimutatni e hatást költészetében is.
    Azt mondottuk, hogy a vér heve, a képzelet korlátlan csapongása, a jellem kinetikai oldala az ő egyéniségében eredménye volt a Duna-Tisza-köz természeti viszonyai hatásának és származásának.
    Petőfi ez egyéniségénél fogva nem nézi objektíve a természetet, hanem annak tüneményeit szubjektíve fogja fel és tükrözteti vissza költészetében. Korlátlansági érzetét, akartának fékezhetetlen szabadságvágyát, melyet eredetileg a természet hatásának köszön, átviszi a természetre és abban csak azt látja meg, lelkének gyűjtő lencséjével, csak azt fogja fel, mi annak megfelel. A magas bérceket, a Kárpátoknak vadregényes táját nem szereti, a bércek óriás tömege, a szűk völgyek homálya lenyomólag hatnak szabadröptű szellemére. Csak az alföld tenger sík vidékén érzi magát jól, mint a börtönéből kiszabaduló sas.
    Lelkében nincs semmi titkos, semmi hajlandóság a miszticizmusra. Egy érzése van, mi hatalmasabb minden másnál: a szabadság szeretete és jellemének egy vonása, mi leginkább megkülönbözteti őt a tömegtől: az őszinteség. Lelkét látja visszatükröződni a nyitott levélként előtte fekvő alföldben. Ott szeretne élni a puszta közepén, mint Arábiában a szabad beduin. A puszta előtte a  szabadság képe, a szabadság pedig lelke istensége. Ebbe a nyitott levélként elterülő nagy síkságba a teremt hatalmas gondolatokat írt. Szeretete és vonzódása a pusztához megtanította őt e gondolatok olvasására. Érti és átérzi a pusztai természet minden jelenségét s azért tudja élvezni a puszta szépségét is. A gulya kolompja, a méneseknek nyargaló futása, a csikósok kurjantása, az ostorpattogás, a tó nádasából felrepülő vadludak  szárnya csattogása, a smaragdszínű kalászos búzát ringató szellő lágy zenéje, a futó gyíktól zörgő haraszt zizzenése nem érthetetlen hangok lelke előtt, megérzi ő ezek titkos beszédét, mint Dante meghallotta a fény hangját.
    A puszta élete konkrét valóságban tűnik fel szemei előtt s lelke titkos műhelyében feldolgoztatva talál költészetében művészi kifejezést. Az erő, a szilajság, a korlátlanság és a szabadságvágy minden természetes nvilvánulata visszhangot és rokonszenvet kelt lelkében. Az üldözött betyárhoz társul oda szegődik a hóval befútt pusztán barangoló farkas. Ez üldözött dúvad artikulátlan üvöltése őt a tömeg távolban viharként zúgó szabadságdalára emlékezteti. A puszta erővel teljes alakjai és természet-nyilvánulatai nem teszik kedélyét betegesen szentimentálissá, mint a német romantikus költőét a fenyveserdő sötétjében kéklő ibolya illata. Érzelmi épp ezért nem is halványulnak el, hanem ha a bánat és a fájdalom könnyet csal szemére, lelkében a talaj természete által szűkült melankólia érzései erejével szép összhangzatba olvad.
    Ez a jellemző melankólia okozza, hogy költészete nem elégszik meg a pusztai természet külsőségével, hanem egyszersmind természeti felfogása épp oly mély metafizikai panteizmussá is válik, mint akárcsak Turgenyevé, vagy Aranyé. Vagy lehetne-e méltóbb párhuzamot találni Arany és Turgenyev már idézett helyéhez, mint a Csillagos ég című költeményének három első versszaka!
Fekszem hanyatt a föld sötét zöld szőnyegén.
És merengve nézem a sötét kék eget.
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszoru gyanánt övedzi fejemet.
Megfürösztöm lelkem e sugár özönben,
lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen
S keresi a mennyet.

Alszik az egész föld mély és csendes álom;
Egyetlen halk dongás érint fülemet:
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
mely míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek hymnus éneklése
Le a csillag körbül.

Szállj lelkem, óh szállj az égi testek között.
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött…
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg lelkem, mi van ott s csillagokon,
És nézd meg mi vagyon a csillagok felett,
Azután repülj be hozzám gyors szárnyakon,
Hadd beszéljek veled.
    Ez a panteizmus imádsága, a végtelenség érzésének a nagy mindenséggel való összeolvadás gondolatának ama megmérhetetlen erejű kifejezése, melyet Comte Ágoston szemlélődő lelke nem hitt mással kifejezhetőnek, mint az érzelemmel eltelt emberi kebel artikulátlan ösztönhangjaival. A lángész imádsága a természet templomában. A költő e hangulatát fejezi ki hasonló módon és hasonló gondolattal Byron is Don Juan III. 104. és következő versszakában:
Egy pár röpirat – persze névtelen -
Azt fogja rám: vallástalan vagyok;
Óh! jőj uram s imádkozzál velem.
Meglátod akkor, hogy nekem nagyobb
Jussom van hinni, hogy enyém a menny,
Oltáraim? Föld, lég, hegy, csillagok,
Az óczeán, az ős Egésznek részi,
Mely alkotott s lelkünk magához veszi.
    Petőfinek a természet dicső templom, melyet, elhagyva a várost, azért keres fel, hogy bekötözze szíve sebeit harmatos füvekkel, lágy rózsalevelekkel. Úgy fogja fel a természetet, mint egy szerető anyát, mely elringatja keblére menekülő fiának fájdalmát. A természet szűzies csendjében élvezheti csupán a boldogságot, mert a természet nem irigy, mint az emberek, hanem jó és résztvevő. E gondolatnak ád megkapóan szép elégikus kifejezést „Azokon a szép kék hegyeken túl” című költeményében:
Mert ott csak a természet lesz velünk,
A dicső, az örök szép természet,
Kinek arczát oly gyönyörrel nézed,
Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
Kit sohasem kaptam hazugságon,
ki elűzi a lélek kigyóit,
Ki sohasem sebesít, de gyógyít.
Ottan élünk a világtól távol;
Semmi sem jut el hozzánk zajából,
Csak az a halk tengerféle morgás,
Mely a zajnak csak visszhangja, nem más,
Mely meg nem zavarja álmainkat,
Sőt még költőibb álmokba ringat.    
    Ilyennek fogja fel ő lényegében a természetet, melynek pedig elemcsatáit, dúló fergetegeit, egyszóval a pusztai természet haragját művésziesebben és igazabban festeni senki sem tudja, int ő. Őelőtte a természet nem int egy érzéketlen, rideg közönyösségű, márvány hideg női szépség jelenik meg, hanem mint egy résztvevő, érzékeny szívű nemtő. Ezért szereti ő oly kimondhatatlanul az őszi évszakot. Ezt többre becsüli még, mint a tavasz. Kinek nem jutna ez észrevételnél eszébe az a tény, hogy a magyar alföldnek legszebb évszaka az ősz; tavaszunk voltaképpen nincs is, oly rohamos a télből az átmenet a nyárba. Bizonyára a természet a jelenségének öntudatlan hatása érzik Petőfi előszeretetében az ősz iránt.
    Az ősszel ő az elmúlás gondolatát köti össze, s e tekintetben felfogása bámulatosan megegyezik a pesszimisztikus világnézet felfogásával: a fájdalom nélküli megsemmisülés gondolatával; a tudatos állapotból való csöndes, zavartalan átmenettel a tudalmatlan állapotra.

Legyen ősz, de szép, szelid, derült ősz,
Sárga lombon fényes napsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.
S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Én reám is így jöjjön; csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.
    Még szebben, még gyönyörűbben fejezi ki az elmúlás gondolatának pesszimisztikus hangulatát Szeretném itt hagyni kezdetű versében, mely nem annyira a fájó szív érzelmének kifejezések mint a magába vonult lélek bölcsészeti szemlélődésének igazi költői kifejezése:
Szeretném itt hagyni a fényes világot,
Melyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
A hol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
ott hallgatnám a patakok zugását
És a madárnak énekét,
s nézném a felhők vándor seregét,
Nézném a nap jöttét s lementét…
Mig végre magam is lemennék.
Ezekből láthatjuk, hogy Petőfi lelkében is meg van a magyar nemzet jellemének ama másik uralkodó vonása is, melyet a talaj természetéből magyarázhatunk ki. A szemlélődésre való hajlam, az ünnepiesen vallásos komoly érzés és az erkölcsi szépség iránt való érzék is, melyet nem tud elnyomni, sőt még jóformán háttérbe szorítani sem az érzések heve és az indulatok tüze. János vitézből épp úgy nem hiányzik a magyar jellem bensősége és komolysága, mint Toldiból nem a korlátlansági érzet, a zabolázhatatlan szilaj szabadságvágy és a lovas nép kalandvágya, az érzések túlbuzdulása, a képzelet csapongása és a jellem bizonyos ingadozása.
    Az előzőkben részletesen kifejtettük mindazokat a természeti állandóan  ható tényezőket, melyek Arany Jánost a magyar nemzeti jellem statikai oldalának tették költői kifejezőjévé. E körülmények okozzák azt is, hogy Arany a természetet és az embert a földmívelő nép objektivitásával fogja fel. Ezért van az, hogy benne a nomád fantáziája helyett a földmívelő megfigyelő képessége van inkább kifejlődve. Ez okozza, hogy Arany érzései nem túlcsapongók, hanem szabályozottak, nem felfelé törők, hanem mélyrehatóak. Érzéseinek világa mély, de nem terjedelmes, a lelkében kifeszített húrok zengése nem sokféle, de igen intenzív és bensőséges.
    De küzd az ő lelkében is a talaj természete által okozott alapérzéssel az éghajlat, táplálkozás és a természeti tünemények által kifejlesztett második alapérzés. E küzdelem eredménye Arany humora, az a sajátságos humor, melynek párját a világirodalom egyetlen költőjénél nem találhatjuk meg, s mely lényegében nem egyéb, mint a magyar nép humora fensőbb érettségében és művészies tökéletességében.
    Arany objektíve fogja fel a természetet és felfogásában nagyon sok van rokonvonás Turgenyev természet-felfogásával, csakhogy Arany mégsem tekinti annak a közönyös és hideg fenségű erőnek, minek Turgenyev. Arany a természetet is etikai szempontból fogja fel, nem pedig a pozitív bölcselet ridegségével. Arany – úgyszólva – a jó édes anya tulajdonságait ruházza rá a nagy természetre, míg Petőfi szőke szép leány alakjában jótékony nemtőnek képzelte. Míg Petőfinél a természeti tárgyak és tünemények éreznek, addig Aranynál erkölcsi felfogással bírnak. A természet képei bizonyos melankóliával vegyülnek bele Arany hőseinek vagy magának Aranynak érzéseibe. Ha bujdosik a nádasban Toldi: „Ott is azt susogja a nád minden szála; széles e világon nincsen árvább nála”. Ha a gonosz bátya cselédjeivel és kutyáival üldözteti öccsét, a haragos ég villáma sújt le s egy hajdút agyonütve, szünteti be a gyilkos embervadászatot.
    Az ő természetképeiben van bizonyos lenyomó érzés. Úgy érezzük, hogy Petőfi napsugaras, derült ősze helyett borongó hűvös őszi időben, őszi levélhullás szomorú szakában vagyunk. A költ őinkább megsóhajtja a természetet, mintsem aposztrofálja. E sóhajtásában azonban a költő végtelen bánatát, a veleszületett melankólia örök szomorúságát érezzük néha-néha fuvallni, mint akárcsak az őszi szél fájó zokogásában. Arany természethez való sóhajtásában, természeti hangulatképeiben a melankolikus érzelmesség azt az árnyalatát veszem észre, mit a magyar népdalok egynémelyikében. Legalább az én lelkemben e helyek olvasásánál mindig az az érzés hangulata vagy visszhangja származik meg, melyet a következő népdal szövege és dallama keltettek fel lelkemben:
Szőke vize a Tiszának!
Mondd meg annak a kis lánynak,
Hogy az egész Tisza mentén
nincsen olyan árva, mint én.    
    Arany bizalmasává teszi a természetet, mint gyermek az édesanyját. Elbeszéli neki ügyét-baját, rábízza titkát, tudja, hogy nem csalja meg. Mily szépen s az előbb idézett népdallal mily rokon felfogással festi az érzést Toldi szerelme V. 81. 82. versszakában:
Ne beszéld ki bus szél! Haraszt se susogd el!
Bérczi magas visszhang állj elébe, fogd fel!
Ne hallja korán meg, a mi úgy is késő:
Mily messze szakadtak, az a leány és ő.
    Arany úgy szereti a természetet, mint a gyermek édesanyját, Petőfi pedig mint az ifjú férfi kedvesét. Arany természet-szeretete etikai, Petőfié pedig érzéki, mint Byroné vagy Swinburne Algernoné. Aranyé közelebb áll Wordsworthéhoz, csakhogy Aranyban nincs semmi az anglikán teológusból.
    Arany a pusztát sem a puszták fia, vagy a beduin korlátlansági érzetével fogja fel, hanem a gazdag alföld édes gyermekének szemével. Szereti az alföldet, mint a nép, mely itt tejjel-mézzel folyó lakhelyet nyert. Érdekes összevetni Arany „Az Alföld népéhez” című költeményét Petőfi ama verseivel, melyekben az alföldi nép letét énekeli meg. Arany alföldi emberei nem rohannak villámgyorsaságú paripán, hanem szeretnek hanyatt feküdve a síkra heveredni s nézni felfelé a csillagokra és elandalodni, elmerengeni az égen, mindaddig míg azt hiszik, hogy magok is az égben vannak, mint akár csak Bolond Istók a már idézett helyen. Arany emberi szemlélődni, andalogni szeretnek és az érzés szárnyán elringatózni, mint a hattyú az ezüstös habú tavon, Petőfié pedig a szenvedély és képzelet szárnyain felrepülni a végtelenbe, mint a sas a felhők közé.
    Arany az embert is úgy fogja fel, mint a természetet. Nála az ember első renden tikai lény és ez alaptulajdonsága határozza meg minden tettét, minden érzését. E felfogásban a földmívelő élet hatása tükröződik vissza, hiszen az emberi élet etikai szempontból való felfogása együtt jár a tűzhely alapítással és a földmíves foglalkozással.
    Kétségtelenül Arany legtipikusabb s legnagyobb-szerű alkotása Toldi. Toldi ifjú korában se több, se kevesebb, mint gazdálkodó parasztfiú, vagy ha úgy tetszik, béres. De nem marad az ekeszarvánál. A lovas nép ösztöne és kalandvágya ellenállhatatlanul vonzza egy ismeretlen világ felé, melyet képzelete aztán ragyogó színekkel fest ki. Ki ne tudná, hogy mily, majdnem az aprólékos részletekig megegyező az a kép, melyet Arany rajzol a nádor hadát szemlélő Toldiról és Petőfi a huszárnak felcsapó Kukorica Jancsiról. E két kép igazán életkép, mert nincs talán egyetlen magyar parasztfiú sem, ki valaha huszárok láttára ne érezett volna úgy az ekeszarva mellett, mint Kukorica Jancsi és János vitéz éreztek ekkor. Vagy megfordítva, a sír-feltörő Toldiban nem érezzük-e a puszták fiának szilaj és vad indulatát csapkodni, míg a rablók kincsét csupa becsületből elvinni nem merő Kukorica Jancsi szavaiban nincs-e kifejezve a magyar nép naiv becsületessége a legmegragadóbb módon? Toldi bujdosásában, vándor ösztönében a nomád természet tükröződik vissza, míg a világnak neki indult Jancsi honvágyában s földmívelő tűzhelyéhez való ragaszkodása nyilvánul.
    De mindamellett Petőfi a pusztán élő lovas magyar nemzet nagy költője, ki szereti a szabadságot, ki nem sokra becsüli a múltat, de annál többet vár a jövőtől s ezért ostorozza a haladás ellenségeit izzó szarkazmusa összes tüzével. Arany a földmívelő magyar nemzet nagy költője, ki szereti a rendet, tiszteli a múltat s a múlt erényeit félti a rohanó idő haladásától, mint a gazda vetését az idő rohamos változásától és fájó humorával bünteti meg azokat, kik rohanó haladásukkal veszélyeztették a múlt összes vívmányait. Petőfi a forradalom költője, Arany pedig a békés alkotásoké. Petőfi forradalmi dalaiban, Apostolában szabadságvágya, izzó gyűlölete és merészsége nyilvánul. Arany forradalom után írt elégiáiban s a Nagyidai cigányokban a konzervatív ember fájdalma az elveszett múltért, lemondása jövő reményéről s fájdalmas gúnyja csendül meg azok iránt, kik egy nemzet nevében Csóri vajda módjára álmodnak a fényes jövőről.
    Arany és Petőfi kiegészítik egymást. Költészetük nemcsak egy tőből fakadt, hanem végkifejlésében össze is olvadt. Ők képezik ketten a magyar nemzeti jellem delejének két sarkát, de azért külön-külön magukban is úgy kifejezik az egész magyar nemzet jellemét, mint a delej patkó két fele magát a delejt, mert bármelyik részét is vesszük a kettétört delejpatkónak, mindenik része fog delej lenni.    
    E kísérletben azt hiszem, sikerült fő vonásaiban rámutatnom a magyar nemzeti jellem alapját tevő két nagy érzésre és kimutatni nemcsak e két nagy érzést létrehozó természeti viszonyokat, hanem világossá tenni azt a hatást is, mit a magyar költészet két legnagyobb alakjának költészetére e természeti viszonyok következményeképpen létrejött állandó élet- és lélektani okok gyakoroltak.


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerk. Ábrányi Emil. 
7. évf. 1. kötet, 17-21. szám,1885.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése