Tomor Ferenc (1827-1902): Virágok

 
M a r i s k a  l e á n y o m  s i r j á r a.
1876. jun. 6. – 1803. dec. 17.
„Itt nyugszik az én világi vigságom.”


Mariska leányom halála
- 1893 dec. 17. -

Sötét, borongós volt egész hét,
Nappal nem láttuk a napot;
Éjjel köd és felhő takarta
A milliárdnyi csillagot.

Heted nap éjféltájban a köd
A mélységekbe üllepék,
Kék, csillagos palástot öltve
Várá az Úr napját az ég.

A csillagokbul egy kiválva
Nyilként a föld felé repül,
Ezüst sugárin fényes angyal,
Az Úr serény követje ül.

S megáll Budának ősi vára
Fölött, ott, - ott, hol én lakom;
Nem gátolhatta senki semmi,
Benn termett a zárt ablakon.

Ott ültem a drága gyermek
Kórágyán átölelve őt,
Erős karomból kölcsönözve
A lankadónak új erőt.

És ő bizott az én erőmben,
Mely ifjusága éveit
Hiven megóvta a bukástól,
Mint egykor zsenge lépteit.

Ketten küzdöttünk érte: én, a
Kétségb’esett szegény atya,
S az a váratlan szellem-ifjú,
Az égnek ékes angyala.

S mily küzdelem volt az! Halandó
És halhatatlan lény között,
A gyarló föld az éggel, a test,
A szellemekkel ütközött!

De hajh nem tarthatott sokáig.
Az egyenlőtlen küzdelem!
Mig én a drága gyermeket hőn
Verő szivemhez ölelem:

A szellem-ifju tiszta lelkét
Szárnyára véve eltünék!
S levetvén csillagos ruháját,
Biborpalástot vőn az ég.

Ugy várta a tüzek tüzét, a
Már régen nem látott napot,
Mely égre, földre felhozá a
Mosolygó szép vasárnapot.

Ilyent kívánt a drága gyermek,
Midőn Isten házába ment,
Hogy tiszta mezben tiszta szivvel
Imádja ott a végtelent.

Ily szép vasárnap szállt az égbe
Az angyal tünde szárnyain
Lebegve fel – fel, végtelen fel
Napunk aranysugárain!

S én meg-megállva ablakomban
Föl-föltekintek, ha talán
Megláthatnám a drága lelket
A kedves angyal oldalán.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898.