Szomory Károly (sz. Trautsc 1865-1899): Haro

I.
Abu Jusszuf, a barna merenid
Véres csatára gyüjté sergeit;
Vitézei a szaraczénusok
Mind vakmerő és bátor harczosok.

Ő maga is harczedzett, hős vezér,
Sok spanyol grandnál bizony többet ér,
Kik kedvüket perpatvarban lelki
És hősiségük szájjal hirdetik.

Félhold sarlóját merre ő vivé,
Ott mindenütt győzelmét hirdeté;
Félt, reszketett volt hire messze-távol,
Hirét követni jött át Afrikából.

És jó, hogy jött; már rég reája vár
Granadában a mór király, Nazár.
Kinek serege félig elfogyott,
Hogy Cruznál megverék a spanyolok.

A két rokontörzs menten egyesül
S a Szierrákon gyorsan átkerül;
Torló csatára most e két sereg
Megindul, mint a bőszült förgeteg.

Nincs irgalom irtó vasuk előtt,
Boszút lihegnek vért szomjanaznak ők;
Pusztitva, ölve, merre elvonulnak
Egyenesen nyugot felé nyomulnak.

És Szevillában nagy lett a avar;
Grandok tanácsa összeül hamar;
Kik eddig vetekedtek, czivakodtak,
Most békén egy fedél alá futottak:

Castro, Padilla, Hinestroza, Lara,
D’Estaro, Luna és az ősz Cabrara
És még sok más, elsők közül való,
Megannyi jő hős s mindnek kardja jó.

De közülök hiányzik egy kiváló,
Castiliának büszkesége, Haro.
Haro, ki sok csatában győze már,
Kinek hős hire szájról-szájra jár.

Haro, kiért a népnek szive dobban
S a kit sok irigy grand gyülöl titokban.
Mért épen ő nem jött el a dicső,
Mikor gyors tettre szólit az idő.”

„Mért épen ő nem jött el, a kevély,
Mikor a honban oly nagy a veszély.”
Morognak, zúgnak egymás közt a grandok
És megkondulnak künn a vészharangok.

„Mért épen ő nem jött el, a daczos?”
Mond a király és szava haragos.
S Padilla szól, Haro mord gyülölője:
„Hát hogyha ő a mórok vezetője?”

Egy szikra kell még és a pernye ég:
Egy szó s kimondva, mi gondolva rég.
Padilla szája kelt szörnyü morajt;
Oh, hogyha Haro hallaná e zajt!…

S tán hallá… Im, az ajtó most kitárul;
Halotti csend lőn és mind odabámul;
Ott álla Haro, a szidott, a gáncsolt.
Poros arczáról a veriték alácsorg.

Oly gyors vágtába jött, mint még soha,
Alóla majd kidült nemes lova;
És hogy most minddel szemtül-szembe áll,
Nem zúg egy hang se, nem szól a király.

De szól Spanyolhon legjobbik fia
S szeme villámlik, mennydörög szava:
„Urak! Jobb volna kardot fogni tán!
Nem szó, de tett segit a hon baján!

Az óra harczra s nem szóharczra int,
Gyorsan seregjét szedje össze mind;
Honáruló, ki percze is haboz, -
A mór már Marchénánál táboroz!”

Egy percz s emúlik s üres a terem
És utolsónak Haro elmegyen.
„Meglátjuk – mond – ki futva a tanácsba
Első volt, első lesz-e a csatába’?”

II.
Marchéna mellett volt az ütközet;
Kevés harcz volt ennél kegyetlenebb,
Oh szörnyü nap, oh gyászos csatatér!
Kevés nap folyt a földre ennyi vér.

Két részre oszlott az arabok serge,
Amazt Nazár és ezt Jusszuf vezette;
Keletről támadt az s ez dél felől
A spanyolok jobb oldalába dől.

De épen ott áll Haro és csapatja
S a nyilzáport nyilzáporral fogadja;
Maréknyi harczos, ámde lelkesült
S vezérük Haro mindenütt elül.

A merre megy, ott a szerencse jár
S merre sujt, ott vér van és halál;
Kardjával öl, szavával lelkesit,
Mikéntha benne ujra élne Cid.

A balszárny is jól állja a helyét,
Bár egy vezér ott most esett el ép:
Lara, a büszke, a sötét vitéz -
Halála könnyü, élte volt nehéz.

Lara helyébe Hinestroza áll,
Derék vitéz és kardja jól talál.
D’Estaro, Castro a spanyol sereg
Más részein vitézül küzdenek.

Mint buzakalász a sarló alatt
Spanyol fegyvertől úgy hull az arab.
De mintha minden holt ujra fölélne:
Ujabb ezer áll vert ezer helyébe.

Igy foly a harcz; egyik se nyer se veszt;
Még áll a féhold és áll a kereszt;
Ez hősiséggel győz az erővel,
Nem tudni még: a koczka merre dől el.

Egyszerre, im, oh rémes pillanat!
Rést tör magának egy pogány csapat
A spanyol sergen, hol Padilla állt,
A ki meghátrál, futva a halált.

De Haro észrevette még korán
És ott terem Padilla oldalán.
„Előre ember, vagy leváglak én!”
Haro kiált, de azt ragadj’ a mén.

„Mellém, vitézek! Győzünk, vagy halunk!
Fusson a gyáva, de mi nem futunk!”
Kiált most Haro és meghalni kész,
Köréje gyül minden spanyol vitéz.

S mint a lavina, mely hegyről letör,
Irtó utjában mindent elsöpör:
Ugy zúdul a spanyol had a pogányra
S az futva fut, fegyverjét félrehányva.

De most Jusszuf sem álla tétlenül
S az üldözőkre hátulról kerül;
Nem tudni most:űz, vagy fut a spanyol?
Elől vért ont és hátul vére foly.

Ekkor megfordul Haro és seregje
És visszacsap az ujjongó tömegre.
„Allah! Al ilah!” ordít a nomád;
„Isten segits” – rá a spanyol kiált.

Mégegyszer győzni, vagy elveszni ma:
Minden keresztény harczos jelszava.
És mintha ép csak mostan kezdenék,
Oly lankadatlan küzd tovább e nép.

És Haro most is mindenütt elül,
Körüle a pogány vértóba dül;
Csodálatos hős, semmitől se retten,
Ezer sebet ejt s ő sebezhetetlen.

S mint két felhő, ha összetornyosul:
Birokra kél a két sereg vadul;
Bősz, fékeveszett embertömkeleg,
Minden csapás kiolt egy életet.

Egy sem kegyelmez s nem vár irgalomra
Haldoklók hörgve hullanak halomra;
Kard kardra csattan és pajzs pajzsra pattan
Száz jajszó hallik minden pillanatban…

De Jusszuf serge ingadozni kezd,
Megfordul, fut – im’ győzött a kereszt…
S nem látja senki – mind amarra száguld -
Hogy Haro most fordult le ép’ lovárul.

III.
Elmult a harcz, elmult a rút viszály;
Szabad Castilja, szabad a király;
De e szabadság, oh, mi drága volt,
Érette hány jó hősnek vére folyt!

Oh jaj, hogy ennek így kell lennie,
Békének harczból kell teremnie;
Oh jaj, hogy egy föld testvérfiai
Nem szünnek egymás vérét ontani!…

Hány asszony várja férjét a csatából;
Hány anya les hirt elmaradt fiáról;
De hir se jő és ő maga se jő,
Mig enyhet hoz tán búra az idő.

A deli hősök hova lettenek?
Az is elvérzett, ez is elesett;
Emlékük szentség, nevük imaszó,
Ihlett utódok ajkán hangozó.

S a sok közül, ki ottan sirba szállt,
Egy-két siratót mindegyik talált;
De mikor Haro veszte hirét hozták:
Mindenki sirt, gyászolt az egész ország.

Neve ezer ajkon jajjongva hallott,
Halála ezer sziven átnyilallott;
de legtöbb könyüt egy hullatja érte:
Lucilla, Haro ifju felesége.

Tetőtől-talpig gyászban, egyedül,
Vára termében szép Lucilla ül:
„Oh, hol van egy, csak egyetlen barátja
Ki vérét folnyi, éltét fogyni látta?!”

És Luna jő, a király hirnöke:
„Búdban vigaszt küld a király kegye!
Törüld le könyed, örömhirt hozok:
Félóra mulva maga jőni fog!”

Kétélü szója kelt hamis reményt:
Lucill’ szemébe visszatér a fény;
„Azt mondád: jő; Haro jő, láttd őt?!”
Bút tettet az: „Én láttam a dicsőt!…

Én láttam őt, úgy küzdött, mint oroszlán,
Vitéz vasával ezer sebet osztván,
Én láttam őt, oh jaj, hogy úgy esett,
Melléhez kapott, aztán elesett!”

„Meghalt! – kiált Lucilla – jaj nekem!
Özvegy vagyok hát ’s árva gyermekem;
Hagytál vón várni, türni véghetetlen,
Mért jöttél, hogyha szavad oly kegyetlen!”

És Luna nagy kenettel így felel:
„Egyik szavam sujt, másik fölemel!
Oh, boldog nő, kinek ily férje volt…
De béke légyen azzal, a ki holt.

Hiába sirunk; az fel úgy se kél…
De uj gyönyör vár arra, a ki él!
Oh boldogabb nő, ki vigaszt talál - 
Félóra mulva itt lesz a király!”

Lucilla büszkén fölemelkedik
És fölszáritja omló könyeit:
„Mondd a királynak: jobb ha nem jön el,
Itt nem örömre, itt csak búra lel.

Mondd a királynak: kripta lett e ház,
Minden faláról lerikít a gyász;
Mondd a királynak: templom lett e lak,
Hová nem jönnek, imádkozni csak.

Mondd a királynak:  köszönöm kegyét -
Ne vigasztalja Haro özvegyét!”
És Luna rája gúnyosan kaczag:
„Mondd a királynak: hogyha jő, magad!”

IV.
És napok mulnak, évek elvonulnak:
Sirok mellé uj sirok domborulnak…
Oh, gyászos törvén ezen a világon,
Hogy az embernek élete csak álom;

Hogy itt a földön minden percz halál;
Mindenki meghal: koldus és király,
Bünös, ártatlan, gyönge és hatalmas -
S emlékük: példa, sanyaru, siralmas…

Rohan a kor és száguld az idő,
Sötét a mult és kétes a jövő
S ki a jelennek máma még örül,
Talán már holnap koporsóba dül.

Nazárt is ilyen váratlanul érte
Végső órája; már-már száll az élte,
De mégse tud meghalni… Szörnyü nézni,
Hogy végtusáját mennyi kin tetézi.

Ott fekszik hörgve: már szederjül arcza,
Forró szeméből kirí lelki harcza;
Megilletődik mind, ki körülállja,
Hogy milyen kínos és nehéz  halála.

Egy perczre eszmél most; beszélni óhajt…
Ajka remeg és keble küzdve sohajt:
„Egy rab… a vár… legmélyebb tömlöczében…
Gyorsan… meghalok… hozzátok elébem!”

Rohan őrülten a rabszolga nép;
Egy percz elég volt; im a rab belép;
Belép s megáll s a mint körültekint,
Nem tudja: álom, vagy való-e mond?

Ki ottan sorvadt hosszu éveken
A börtön nyirkos sirboltjába lenn.
Nem tudja: honnan jő e fény, sugár?
Nem tudja: él-e, vagy meghalt-e már?

Hát hogyha őt itt látná állani
A Sierrákon tulról valaki?!
Bizony, azt hinné, hazajáró lélek,
Sirjából ébredt borzasztó kisértet.

Egy perczig néma, mint ki kétkedik,
Aztán megrázza rabbilincseit.
„Vegyétek le – szól – ha szabad vagyok,
Rabláncz gúnyolja a fényes napot!”

S leoldják róla a bilincseket.
„Adjátok vissza kardom, vértemet!
Hadd álljak itt, mint férfiu szokott,
Hadd érzem ujra, hogy Haro vagyok!”

E szóra összenéz a sok arab…
Valóban Haro, Haro ez a rab?!
Oh, hogy megtört! Ősz a haja, szakálla,
De büszkén hordja még fejét a válla.

Rozsdás kardját is od’adják neki,
Magához vonja, csókkal illeti;
Mint szép játékszert elbeczéz a gyermek
És örömében könyei peregnek.

És odalép a haldokló királyhoz:
„Haro megbocsát, Haro meg nem átkoz!
Bár bebörtönzél gyáva gyülöléssel -
E percz fölér ötévi szenvedéssel!

Le nem győztél, bár börtönödben ültem,
- Lovam elesett s én megsebesültem.
Harczban nem tudtál győzni énfelettem,
De most legyőztél, most legyőztél engem.

Te visszaadtad szabadságom, kardom:
Emlékedet én tiszteletbe’ tartom;
Az én napom fölkél – tied leáldoz,
Haro megbocsát, Haro meg nem átkoz.”

V.
Granadából nagy út van Sevilláig,
Haro lovával meg sem áll odáig;
Utközben ezer gondja, gondolatja
Mint gyermeket a bölcső, elringatja.

Mi lett honából, a mióta távol?
Mi lett nejéből, gyönge kis fiából?
Ijedni fognak és örülni fognak,
Hogy visszatér, kit halottnak gondoltak.

Nevetve sir majd drága felesége,
Felnőtt fia és sok öreg cselédje;
S ő szépen sorban megöleli őket
S majd elfelejtik mind a zord időket.

Nem is gondol most búra, bajra, gyászra,
Hiszen elég volt már a sors  csapása;
Ki türve tür s ki Istenéhe’ fordul:
Azzal az ég nem bán’ örökre zordul.

Már este lőn, hogy a kastélyhoz ére;
Hogy dobban szive, hogy pezsdül a vére!
De most megáll s a várra föltekint,
És mintha kétely szállná meg megint.

Gyorsan leszáll elfáradott lováról
S balsejtéssel az ablakokra bámul;
Mért nincs sehol egy biztató sugár?
’Sz korán van még, hogy mind aludna már!

Mért oly sötét a vár, mért oly mogorva,
Mint hogyha benne élő lény se volna?!
Még mit se tud, még mit se hall, se lát,
S már érzi szive szörnyü viharát.

S mikor a márvány-lépcsőn fölrohan,
Elébe riadt denevér suhan;
Csend mindenütt, csend s iszonyu sötétség,
Csak a folyosó visszhangozza léptét.

S ki annyiszor állt dúló harcz tüzébe’
S oly sokszor nézett a halál szemébe,
De nem tudott rettegni sohasem -
Most azt megszállja fojtó félelem.

S a mint a bántó nagy sötétbe néz.
Lázas képzelme képeket idéz…
Mint hogyha árnyak lengenék körül…
Lélekzete elakad, vére hül.

Borzasztó álom… Álom biztosan…
Hiszen Haro még Granadába’ van…
Sötét börtönnek padmalába’ lenn…
Kezén a rabláncz… oh, de nem, de nem!

Keze szabad s ő maga is szabad…
És mégis… jaj! Ha szive megszakad…
Feljajdul most: „Hát nincs itt senkisem?”
S tompán felel a visszhang: senkisem.

Haro megborzad és előre tör,
Mint a kiben az őrület kitör…
Aztán megint megálla… visszafordul…
Neszt hall… figyel… egy ajtószárny csikordul.

Egy ember ott mécsessel kezébe’ jön…
Ah, végre élet! Végre fényözön!…
Ugy véli, mintha fölismerte vón:
„Pedrő! – kiált – hű fegyverhordozóm!”

S felé siet… Az áll és megse mozdul,
Csak ajka mormol: „Ments meg a gonosztul…”
„Ember! – szól Haro – most felejt nekem:
Hol van Lucilla, hol van gyermekem?”

E szóra Pedró térdeire hull:
„Uram, uram! Ne nézz rám oly vadul!”…
„Kelj föl s beszélj!” – felel Haro sötéten
S a kín – úgy érzi -megkövült szivében.

„Kelj föl s beszélj, nyugodtan hallgatok:
Még mit se mondtál s már indent tudok…
Meghaltak?!…” tompán hangozik a szó;
„Meghaltak…” - nyög a fegyverhordozó.

És Haro arczán egy izom se rándul,
Meredten áll s a levegőbe bámul;
Ha most szemébe csak egy köny jöhetne,
Talán e könytől szive megrepedne.

„Alig hogy téged sirva elsirattunk,
Disz, pompa közt egy hirnököt fogadtunk:
Disz, pompa közt jött aztán a király
S disz, pompa közt jött véle a halál…

Aznap történt… OH, most is borzadok,
Ha arr’ a szörnyü napra gondolok!…
Nem t’om, mit mondott, mit tett a király,
De aznap óta sirbolt lett e vár…

Lucill’ megőrült… sírt és jajgatott…
Kérdők: mi baj?… ő némán hallgatott…
Aztán ölébe véve kis fiát,
Ott… a toronyból  leveté magát…”

És itt Pedró szava sirásba fult;
De Haro szeme lázasan kigyult:
„S a király?” – „Elment s nem jött vissza többé
Hiszen királyi vágyait betölté…”

VI.
Sancho királynak fényes udvarában
Foly a vigasság, mulatás javában;
Szállnak az órák pajzán kedvtelésben,
Duhaj grandok és szép donnák körében.

Kaczaj hangzik a ragyogó terembül,
Pohár, pohárhoz  váltakozva csendül:
Széles  jó kedve vagyon a királynak -
Mit is keresne ily helyen a bánat?!…

Égnek az arczok, a szemek ragyognak,
Bortól, mámortól a szivek dobognak,
Mintha örökké tartana a máma -
Ki is gondolna mostan a halálra?!

Egyszerre im’, a függöny szerte lebben
És síri csend lőn a zajos teremben…
Halványul, reszket a sok donna, báró,
És a király borzadva sugja: „Haro!”

Kivont karddal, dult arczczal, haloványon
Előbbre lép az s megszólal harsányon:
„Valóban: Haro, úgy van én vagyok…
Bámultok ugy-e?!… Rég nem láttatok…

Talán egy kissé rosszkor is jövék…
Vagy azt hivétek, régen meghalék?…
Sirnál borzasztóbb börtönsirba nyögtem,
De nem haltam meg – ime visszajöttem…

Oh, jobb lett volna a csatába veszni,
Mint kedvesim most hasztalan keresni…
De sirom álma sem lett volna hosszu,
Nem hagyott volna nyugvani a boszu.

Onnan is visszajöttem volna máma,
Ide, közétek, szörnyü számadásra;
Ide, közétek, ide a királyhoz,
Ahhoz a gyáva, gyilkos paráznához…

A ki, míg én a  honért szenvedék,
Földulta házam szüz becsületét;
Beszennyezé, bemocskolá nevem,
Megölte nőmet, drága gyermekem.

Tehozzád jöttem, hallod-é király!
Szivembe’ boszu, kardomon  halál…
Te koronás gaz, biboros lator,
Védjed magad, vagy Haro eltipor!”

Kiált s vadul támadja a királyt,
De az jókor fölfogja a csapást;
S mikor másodszor a királyra csap:
A grandok mind rá kardot rántanak.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.