- 1894. jan. 23. -
Ne vigasztaljatok, jószivü emberek,
Látván bő könyemet;
Eme könyek nélkül a forró fájdalom
Szétvetné szívemet.
Oh e fájdalommal tartozom én annak
A kedves gyermeknek,
Ki megaranyozta alkonyatra hajló
Napjait éltemnek.
Ő volt a vén törzsnek utolsó hajtása,
Legtelibb bimbója,
Akit oly hirtelen elválasztott tőle
A halál sarlója.
Büszke voltam reá, midőn oldalamon
Ifju kellemében
Szerény komolysággal haladt az uri nép
Cifra tömegében.
Büszke voltam reá, hogy három idősebb
Testvére nyomában
Nemes versenyt futott isteni erényben,
Földi tudományban.
Megifjodtam, midőn mellettem iramlott
A csillogó jegen,
S kellemmel lebegve nagy köröket szegett
Mint sas a kék egen.
Balaton habjait mint a sebes delfin,
Úgy szelte mellettem.
Ki mondhatta rólam, hogy, magas kort érvén,
Meg is öregedtem.
Most már vége! Vége! Megalázott az Úr
- Elismerem – méltán;
Boldogabb embernek nem tartottam senkit,
Senkit a föld hátán.
Oh nem a kérkedés, hanem a legbensőbb
Hála szólt belőlem.
Hogy nagyobb szerencse nem boldog embere
Tanuljon éntőlem.
De minek is kérdem, mivel érdemeltem
Az Úr keze súlyát?
Ki fürkészheti ki a mennyei biró
Titkainak utját?
Hisz a kegyes biró, ki a szörnyü csapást
Vállaimra mérte,
Enyhítő balzsamát sem vonta meg tőlem,
Áldott legyen érte!
Drága gyermekemet megkimélte a zord
Halál látásától,
Ereje teljében oly fájdalom néklül
Vált meg a világtól.
S mikor az én szívem elszorul megnyitja
Könyeim forrását,
Hogy eltürhetőbbé tegye a drága lény
Távol maradását.
Ne vigasztaljatok hát, jó barátaim,
Látván bő könyemet,
Eme könyek nélkül az égő fájdalom
Szétvetné szivemet.
Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése