Kemenes (Csecsinovics Ferenc 1829-1905): Hallám a szót…

 
Hallám a szót, fennen kiáltott:
Gyujtson a dal a szívbe lángot,
Hogy a mi élet, a mi eszme -
Azért lángoljon a szerelme.

S lánglelkű dallosok jövének:
Zengett a dal és sírt az ének…
Mint nap sugara, csillag fénye,
Bele csendült a napba, éjbe.

Mi szent, mi égi a világon:
Szűzi szemérem, angyal-álom, -
Mi itt a földön szép és nagy van,
Mind ott csengett, zsongott a dalban.

Mi gyújt, mint a menny ihlő lángja,
Mi felemel egy szebb világba…
S oly fáj is volt a dalokba, 
Hogy rá a kérub is zokogna.

S a fájó gyújtó dal igéz-e?
Oh ébred-e már az Ur népe?
Hasad-e lelkében a hajnal
Eszmék tüzével, sugarakkal?

Ha a daltól nem fáj a lélek,
S nem gyúlnak benne égi képek:
Azért oh dallos! Te rajongj csak,
Dalolj, rivallj a századoknak.

Csak rémlik néha, hogy nem hallja,
Midőn zeng édes, bűvös hangja:
Azért, mi a virág a méhnek,
Embernek az a dal, az ének.

A dal örökszép égi álom,
Szükség van rája a világon,
Hogy egy fényes, csodás jövőbe
Az emberek reményit szőjje.

Jön az idő, nincs messze az már,
hogy a dal lángja gyújt, a dal fáj.
S támad egy szebb, hívőbb új élet
Melyben szeretnek és remélnek.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.