Herman Ottóné: Szedjünk ibolyát…

Gyermek még mind a kettő. Az egyik még alig tizennyolc éves, a másik talán még a tizenhatot sem töltötte be.

Kéz-kézben, csevegve és nevetgélve jönnek.

Olykor meg-megállnak; fejüket lehajtva tekintetükkel fürkészve kutatják a bársonynál puhább, harmattal csillogó pázsitot; majd egyik, majd meg a másik hajlik le, és minden lehajlás után gyarapodik egy-egy szállal a friss, illatos csokor, melyet a lányka gondosan tartogat kezében.

Az ifjú minden egyes szálat külön-külön nyújt át társának; ujjaik minden átvételnél könnyedén érintkeznek, ami annyira természetes, hogy egyikük sem veszi észre.

A rét – mintha gyémánt permeteg omlott volna rá – ragyog, csillog, kápráztat a tavaszi napsugarak fénytengerében; a lég üde, balzsammal terhes; a közeli erdő elől olykor friss fuvallat áramlik, a rigó incselkedő füttyét hozva szárnyán, s az ibolyaillatba alig fakadó rügyek mámorító, szívet-agyat bódító illatát vegyítve.

Tán a fűszál sem hajlik meg lábuk alatt. Lebegnek,csapongnak, mintha pillangó szárnya vinné őket. – Sietniök is kell. Otthon a kastélyban még mindenki alszik; a reggeliről nem szabad elkésni, a mama megharagudnék! Természetesen csak Margitra, mert hisz a „cousin” – az vendég.

„No, még csak ezt a szálat… csak ezt az egyetlenen egyet!... még ezt… és ezt… ez már igazán az utolsó; oh, Istenem, de hogy lehessen itt hagyni, mikor olyan gyönyörűek, édes-kedvesek ezek a félig nyíltak itt!”

Végre mégiscsak elég lesz… azaz, hogy dehogy elég! Valamennyi sem volna sok a telhetetleneknek, de az idő halad, a fűzért még rendezni, kötözni is kell.

Újból kézen fogják s kölcsönösen vezetik egymást a töltés meredek oldalan; még ott is akad egy-két szál, azt is le kell szakítani… Aztán leülnek a híd rozzant karfájára. Az ifjú leveszi kalapját; sötét, hullámos haja szabadon omlik homlokára; Margit mind a kalapba teszi az ibolyát, aztán kötni kezdi a fűzért.

Fölöttük a mosolygó kék egen a tavaszi napfény ontja sugarait; körülöttük zöld rét, madárdal, illatár; alattuk a tajtékzó, tomboló szilaj patak és egy keskeny, korhadt karfa.

Egy véletlen mozdulat, egy vigyázatlan elhajlás, s egyik vagy másik, vagy mind a kettő a hullámok közé zuhan. Lábaik alatt tátong a halál – eszükbe sem jut… A lányka arcát a tavasz, a jókedv, az ifjú vér bíborszínre festik, az ifjúnak mindez nagy, barna szemeiben lángol. A kalap térdén fekszik, s az ibolyák ismét szálankint vándorolnak egyik kézből a másikba. Olykor nemcsak az ujjak – a szemek is találkoznak. Ilyenkor mindketten elmosolyodnak – azzal a szívből fakadó, hamisítatlan gyermek-mosolygással, mely nem a páholysorok látcsövei számára készül – egyik sem tudná miért? Csak úgy jön az nekik,m int a rigónak a fütyölés. És egyik sem veszi észre, hogy míg az ibolyafüzér csak lassan, a szemhatáron a sötét fellegtábor rohamosan növekszik s fenyegetőn vonul fölebb, egyre fölebb…

A füzér végre kész; a lányka öntudatlan kacérsággal illeszti szép, szőke fejére.

- Géza!... hogy áll?

- Rosszul.

- Miért? – kérdi sértődve.

- Igen sok.

- Hát igazítsa meg! – mondja durcásan és fejét odahajtja közel… oh, egészen közel, csaknem a keblére… nagy haragjában.

Géza gyöngéden elsimítja az omlatag fürtöket, miket a napsugár csillogó aranyszálakká változtat. Keze remeg kissé, amikor azt a néhány szál fölösleges ibolyát kivonja közülök. Nagy munka is az! Sokáig tart, míg a többi, rendetlenségbe jött szálakat azokkal a nyúlánk, fehér, de remegő, ügyetlen ujjakkal elegyengeti.

A „fölösleges” ibolyákat azután szórakozottan gomblyukába akarja tűzni. Az a kedves kis szőke fej pedig már akkor újból mosolyog.

- Megálljon… hadd búcsúzzam el tőlük…

- Gyermek! … mondja Géza jóakaratú kicsinyléssel.

Úgy tesz, mintha nem hallaná. A kezet magához vonja ibolyástól. Oh, mert azok a tizenhat éves gyermekek olyan kegyetlenül ártatlanok! Ajkát, azt az égő feslő bimbót rászorítja arra a néhány szál virágra, melyet azok a finom fehér ujjak tartanak előtte… A búcsú hosszú… érzékeny – az illatos szirmok csaknem összefodorodnak a forró érintéstől… s az ujjak? azok – milyen csodás! – rózsaszínben égnek attól. - - A karfa nagyot reccsen alattuk, az ég megdördül fejük felett… Fölriadnak… körülnéznek; a sötét fellegtábor fenyegetőn, komoran függ felettük.

- Szent Isten! Milyen ítélet lesz ebből! – kiált rémülten Margit. – Fussunk!

Azzal röpülni kezd… Géza kissé lassabban utána indul. Útközben az ibolyákat elhelyezi gomblyuk helyett – bizonyosan tévedésből – a tárcájába.

Alig érnek le a töltésről, az eső nagy csöppekben kezd hullani.

az ifjú beéri a lánykát; vörös selyem zsebkendőjét oldalzsebéből kivonva átnyújtja neki.

- Kösse a fejére.

- Oh, az én hajamnak nem árt. Inkább maga kösse a kalapjára.

- Nem szeretem.

- Miért?

- Diákos.

- Hát akkor – megilleti -, mondja a lányka gonoszul. – Az előbbi sértés meg van torolva. – No, várjon, adja ide azt a kalapot.

És – mielőtt Géza észrevette volna – a kalap eltűnt fejéről s a borzas kis szőke főn talált helyet és mielőtt tiltakozhatott, a piros selyem kendő az ő fejét takarta – menyecskésen hátrakötve.

- Így! – mondja elégülten Margit, ki új fejékével egészen olyan, mint egy pajkos kis diák -, az úrfi pedig szakasztott mint egy bájos, kackiás menyecske. A telt piros ajkak fölött serdülő fekete, bársonyos pehely nem zavarja, csak piquansabbá teszi a hasonlóságot.

Pillanatig némán szemlélik egymást.

- Tudja mit gondoltam? – kérdé Margit.

- Mit?

- Milyen kár, hogy maga nem barátnőm!

- Hm! Én pedig azt gondoltam, milyen jó, hogy maga nem barátom….

- De már most igazán: fussunk!

Az eső zuhogva szakadt.

A kis csermelyhez érnek, mely az előbb még keskeny ezüst szalagképpen szelte át a rétet. Immár szó sincs róla, hogy át lehessen lépni. Géza keresztül ugorja, mint egy labda, aztán mélyen előre hajlik  kezét nyújtja Margitnak, hogy őt is átröpítse. De lábainak nem keresve elég szilárd támasztékot a kölcsönösen kifejtett túlerő következtében – egyik innen, a másik pedig túllódul.

Szembenéznek egymással a két ellenkező partról s hangos, csengő hahotájuk összevegyül a szakadó záporzúgásával.

Most már a lányka akar az ifjún segíteni. A tour de main ismétlődik a megáradt csermely fölött, az előbbi sikerrel. De ezúttal alighanem készakarva.

Margit visszakerül előbbi helyére, Géza szintén.

- Ezen segíteni kell! – mondja Géza, nevetését nagy bajjal fékezve, s tornász ügyességgel újból átvetve magát a most már patakká duzzadt csermelyen, karját a leányka sugár dereka körül fonja.

Margit tiltakozik.

- Meg kell lenni! Nincs más mód. Vagy itt akar reggelizni?

Ah! Igaz, a reggeli… a mama… Ez hatott. Géza magához szorítja, fölemeli a könnyű kecses alakot, a gyöngéd karok bizalommal fonódnak nyakára. Az átázott fehér ruha szorosan tapad a finom tagokhoz elárulva azoknak domborodni kezdő tökéletességeit, s a fiúkalapos gyönyörű leányfej meghitten pihen az ifjú piros kendős menyecske feje mellett.

Géza elszántan közeledik drága terhével a patakhoz, melynek szélessége folyvást, hihetetlen arányokban növekszik és elindul rajta – hosszában…

Margit lehunyja szemeit… nem lát, csak hall… hallja a habok csobogását, amint Géza átgázol közöttük. És hallgatja azt a csodás, soha nem hallott, mámorba ejtő zsibongást, mely – nem tudni honnan? – betölti füleit, agyát, szívét… egész valóját… Mintegy félálomban kérdi suttogva:

- Mikor lesz már vége ennek a pataknak?

Egy fojtott hang felel:

- Soha…

- Meddig akar még így karjába vinni?

- Örökké…

Forró lehelet érinté arcát… a zsarátnok tüze ajkait… félig fölnyílt szemeit újból lezárja s fekete felhőkön, zárt pillákon, villámok fényén keresztül érzi lelkén egy sötét csillagpár égetését – világos nappal…

Körös-körül veszedelem… víz és tűz.

„Szent Isten, milyen ítélet lesz ebből.”

-        -        -        -        -        -        -        -

Az országúton –bőrig ázva – két alak megy, mendegél: egy hölgy és egy férfi (Az egyik már tizenhat éves, a másik már tizennyolc!) többé nem mennek kézen fogva, nem csevegnek, nem is nevetgélnek.

Mélázva bandukolnak egymás mellett, nem ügyelve szakadó felhőre, országút sarára, gyászos mennydörgésre, cikázó villámra…

A rügyező ifjú erdőt hamvas fátyol borítja; a madárszó elhallgatott rég. az illatos rét messze maradt mögöttük, a nap felhőbe rejté fényes arcát – mégis ott van, meg van minden: fakadó erdő, virágos rét, madárdal és verőfény… magukkal hordják az egész tavaszt – szíveikben…

Ők csak azt látják, hallják, érzik.

A veszélyt átlábolták, leküzdötték… anélkül, hogy világos tudatával bírtak volna.

Hát a piros kendő… a kalap?

Messze úsznak a megáradt csermely hullámain – ibolyakoszorústól.

S a reggeli,… a mama!?...

„Szent Isten, milyen ítélet lesz ebből!...”

Forrás: Magyar Dekameron - elbeszélések 345-352. l. – Összeállította Hevesi József – Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása