Benedek Elek: A kendi papné naplója

Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régik színehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig haboztam: közzé tegyem-e? Vajon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést egy vén papné együgyű írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az élete? Vagy, amit ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőíttetésének”. Vajon, vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni gondviselés megdicsőíttetése? A századvég leányai megértik-e a század elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában, szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?

Nincs más mód, követem Bíró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre bízom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében!

***

Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szívvel várom a Halál angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr színe elé. Sem ifjúságomban, sem öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. szomorú árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most, viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem. Ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt reszkető kezemnek.

Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a Halál angyala, vajon lesz-e időm, leírhatom-e életem folyását, szívemnek könnyebbségére, gyermekeimnek, unokáimnak okulására?

… Édesapám kálvinista pap volt Bonczhidán, ott születtem az Úrnak 1805-ik esztendejében. nemes fiú volt az apám, nemes leány az édesanyám. Ó, mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De úgy látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édesanyám meghalt szép ifjúságában s énnekem korán meg kellett ízlenem az árvaság kenyerét. Apám híres, tanult ember volt, nagy birtoka Bonczhidán, de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a főkeresztapám, az édesapámnak kegyes nagy jóembere s Margucza nevű oláh dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok húszast kapott, annyit, hogy nem fért a markában, még a katrincáját is tartania kellett. Számomra is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édesanyám?

Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes természetű volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem egyszer Margucza. Fél esztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el kellett hagyni a szép eklézsiát. nem volt többé, aki csendesítse nagy indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a híveivel, pokollá lett az élet Bonczhidán. De még gazdagabb eklézsiát kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vénleány maradott. Alig voltam tíz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a váraljai parókiába, megmondtam nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném akkor már szép, serdülő leány volt. Csudálkozva nézett reám.

- Mit beszélsz?

- Azt, hogy elpusztulunk.

Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült. Feleségül vette a vénleányt. E naptól kezdve lett csak igazán szomorú a életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, mézes-mázas szavakkal apámat elbolondította, minden nap fogyott, kevesbedett a gazdaság, sorba adogatták el a drága, szép csikókat, a címeres ökröket. Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven aranyat fizettek két csikóért, a két legszebbikért. Ó, de megsirattam! Elkövetkezett az az idő, mikor csak egy tehén volt: ennek a húsából torolták el szerencsétlen apámat.

Az én nevelésem bezzeg mást volt, mint az én leányaimé. A mező volt az én intézetem. Ott őriztem reggeltől estig, száraz kenyér mellett a juhokat. Örömmel őriztem, addig legalább nem ütött-vert a mostohám. Szántani is jól tudtam: megtanított rá Tímár uram, az apám mindenese. Akkor időben szinte minden háznál főzték a pálinkát s az volt az én kötelességem, hogy egész télen át hordjam a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó csizmám talpát kötővel kellett felkötöznöm. Vajon elhiszik-e ezt az én brünni topánkában járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki kedvezett a mostoha, mert a fiának szánta feleségül.

De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott csüggedő lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a szomszédunk leánya Szamos-Ujvárról, díszes öltözetben s midőn ezt láttam, még jobban elfacsarodott a szívem. Ímé, a szegény napszámos leánya, kisasszonyi gúnyában, én meg, a pap leánya, rongyosan! Titokban átszaladtam hozzájuk, sírva borultam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el engem is, ha visszamegy. Kérdeztem: ugye ott nem verik, aki hívséggel szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. Nem vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott voltunk Szamosújvárt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy gyermek mellé. Jobb dolgom volt,m int az apai háznál. Asszonyom minden ételéből adott, illendően felruházott. De tetszett a gondviselésnek, hogy felfedezzék ittlétemet. Egy bonczhidai gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt szerzett nálunk a jobb időkben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a Szamosról. Összecsapta a kezét:

- Kisasszonykám! Kisasszonykám!

Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a megszólítását, ahogy csak bírtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de a gordonkás utánam kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán gémeskút volt. Két nap múlva szörnyű sírással rontott be a néném, ki már akkor férjes asszony volt (de nem a mostohám fiának, hanem egy tiszttartónak lett a felesége), erőnek erejével elvitt, s ott rejtegetett a házánál megy egyik-másik atyánkfiánál. Mert az ő sem akarta, hogy többet visszamenjek az apai házhoz. Nem volt nyugodalmam, éjjel-nappal reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s hazavisz. De az isteni gondviselés ismét megdicsőíté magát: nénémet meglátogatá kendi-lónai udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő megismervén szomorú sorsomat, ajánlá magát, hogy szól az ő kegyes úrasszonyának, gróf Teleki Imréné őnagyságának, hátha felfogad a kisasszonykák mellé. Legyen áldott az emléke Pápai Sámuel uramnak, egy hét múltán már jött az üzenet a nagyságos grófnétól, hogy vigyenek hozzá, Hosszúfalvára, Kővár vidékére. Néném velem jött s megérkezvén a kastélyba, ottan a nagyságos grófné felkérdezett, hogy mit tudok. Mondta néném:

- Instálom a nagyságos grófét, ez a kis leány tud már keresztszemmel való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban is értelmes. Szépen seperget, tisztogat.

- Jól van – mondá a grófné -, itt maradhatsz lányom. Három esztendőre fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, azontúl minden esztendőben tíz forint a béred, azontúl minden esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezen kívül két rend változó ruhát, két surtzot, két pár lábbelit.

Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, fódoztam, a grófnénak ágyát megvetettem, a két kotesszel, amikor nekik szabad volt, játszottam: ez volt az én szolgálatimnak rendje. De volt egy szebeni komorna is s annak is én vetettem az ágyát, még az asztalát is én terítettem, mert külön asztalnál evett. Ez többet parancsolt nekem, mint a grófné, nem állott keze a munkára, de annál jobban a szeme a kacsingatásra. Borzadva szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni, de az isteni gondviselés ismét megdicsőítette magát: a nagyságos grófnénak felnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták s minden baj az én nyakamba szakadott. nem bántam: végeztem jó szívvel, csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. De volt a sok baj közt sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami játékot ne rendeztek volna a nagy palotán. Ezekben a játékokban részt vett az egész grófi család, a preceptor, a gubernánt, a számtartó, a kancellista, a belső cselédek s a szembekötősdiben úgy megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét, hogy alig lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékokban sokszor megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud fogni, de én mint a hal, kisiklok a kezei közül. Egyszer megkérdezte, kik voltak a szüleim.

- Hisz mi akkor rokonunk vagyunk – mondá -, mert az én apám is – pap volt!

- A jóban lehetünk rokonok – mondtam én.

Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak.

- Lám, mily szép megjegyzése van e gyermeknek! – mondta hangosan az egész társaság előtt s jobban szemügyre vett…

De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemetes ifjú volt Jakab István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok nagy értékű

 ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab Istvántól, egy szép keszkenyőt. Talán azért, hogy papleány voltam?...

Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé járt. Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. Kendi-Lónára gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy vasárnap által is sétáltunk nehányan Kendi-Lónára s én az öreg grófnénak szép bokrétát vittem és egynéhány citromot, hogy kedveskedjem vele. De alig szóltam egy pár szót, tükörfényességű hintó robogott a gáng alá, hat fekete ló volt elébe fogva s a hintóból kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban volt Teleki grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem beszélhetek az én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg grófné rám mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való.

- Édes kis lányom – szólított meg Degenfeld grófné -, éppen téged tudakozlak. Emlékszel-e rám?

- Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat Hosszúfalván.

-  Nem jönnél-e hozzám szobaleánynak?

Elroszult a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzá megyek,m ég távolabb esem szülőföldemtől. De a grófné oly kegyesen, oly szépen beszélt, hogy nem tudtam ellentmondani.

- Lásd, nekem nincs leányom s ha jól viseled magadat, szépen kiruházlak, férjhez adlak.

Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s minden épület új rajta, mert vett jószág volt s mindent újra építettek. A grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez értő nagy tehetsége vitt tökéletességre itt mindeneket. hanem a szívem napokig úgy fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De csakhamar megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki hazájától távol kénytelen élni. Ímé, itt van egy öreg úriasszony, ki huszonöt éve szolgálja a grófi házat, az áldott lelkű Kati. Ő Svájcból jött elébb Bécsbe, hol megismerkedett a grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől egy évi házasság után elvált, mivelhogy őt hűtlenségben találta. Otthagyta minden javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf mellé vette nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek az életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott, atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy a lelki szépség pótolja, amit a rongáló himlő elvett tőle. Engem nagyon szeretett, több ajándékot kaptam tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra tartogatta ezt, ha férjhez megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy szüretet tartott a grófné, de nem vitt szakácsot s nekem kellett főzni. Zsémbeltem, hogy a puszka nem volt kövér.

- Majd hízlalj jobbat, mikor tiszttartóé leszel – mondta  grófné.

E szavaiból is éreztem, hogy jóindulattal van irántam. De az Égben nem úgy volt elvégezve…

A jó, az áldott lelkű Kati mindég arról beszélt, hogy öreg napjaira, ha férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, hogy sok jóságát megháláljam. Ez így történt. A grófné Svájcba utazott s magával vitt engem is. Éppen Konstanzban állottunk meg hosszabb időre, abban a városban, hol Kati egy évig férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment a fiával, engem meg ott hagytak, hogy őrizzem a sok málhát. Rövid időre mentek, de hosszabb ideig maradtak,mert a nagy köd miatt nem láthatták a szép Rénus esését. Nagy félelmek közt virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert hat kis bársony ládát is bízott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De az isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, mert az álmatlan éjszakban eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor könnyes szemmel panaszolta konstanzi keserves életét. Vajon él-e még a férje? Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai Konstanztól két órányira laknak s hogy a város nagy részének a kertészség s a halászat a foglalkozása. Ott Konstanz mellett van a Bódenzé, melyből a különbnél különb halak soha ki nem fogynak s van a város mellett egy akkora kert, hogy a szem nem győzi belepni. Ezt a kertet akkor Paradicsom-nak hívták. Feltettem magamban, hogy lopva elmegyek a Paradicsom-ba. Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertbe s amit különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már vágták a káposztát s a tövén meg volt foganva az új káposzta. De nem volt időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia Pilgerinről (ez volt a Kati igazi neve) s a férjéről Jozef Ler-ről. Megszólítottam két munkásnőt s midőn Jozef Ler nevét kiejtettem bámulva néztek rám. Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam magyarországi s egy háznál lakom Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék neki hírt vinni az uráról.

Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás. egy pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük Ottilia Pilgerinnek számos rokona, kik majd széjjelszedtek engem kérdéseikkel. Elkísértek a szállóba, leveleket írtak s sírva kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a szülei meghaltak, meghalt az ura is, de rokonai közül többen élnek, jöjjön vissza közéjük. Mikor, hazaérkezvén mindezt elmondottam, az öreg Kati (én már nem tudom másként nevezni) sírva borult a nyakamba; késő, késő! Én már idegen földön halok meg!

Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s legidősebb fiával, ezzel a páratlan erényű ifiúval, akin meglátszott, hogy gondos anyának előrelátó szemei előtt nőtt fel. Volt még két kisebb gróf, az egyik Bécsben tanult az inzsinér akadémiában, Imrének hívták s miniszter vagy mi lett belőle, a másik, Pál, otthon nevelkedett, egy igen erkölcsös és tudós ifjú gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta konziliárius lett s házasságra lépett az akkori guberántor, Teleki József húgával. Mind kedves, művelt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak hozzám, nem tekintettek cselédnek.

Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyűlt a pénzem, küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Híre is ment ennek s kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik körülöttem, de én féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb tolvajtól. Csákainé is, a grófné gazdasszonya s gyermekkori barátnéja jó szívvel összekötött volna a fiával, ki Debrecenben tanult, adott is nekem egyszer egy akkor módis akasztófésűt, de mindjárt mondta is: neked adom, ezt a fésűt, pedig tudom, hogy nem érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s nem az én fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de embertehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre.

Istenem, bocsásd meg bűnömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor mr le volt rajzolódva egy derék szép ifiú képe, akivel az erdő szélén volt első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon volt egy fakereszt. ott pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda jártam én vasárnaponként imádkozni, mert a faluban csak oláh templom volt. Itt, imádkozás közben lepett meg egy sudár magas növésű ifiúr, kinek fekete haja vállaira omlott, a szeme ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett, mint a muzsika.

- Kisasszony – szólított meg bátortalanul, piruló arccal.

Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem bírtam többé ráemelni.

- Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Esztendeje már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam önről. Tudna-e csak egy biztató szót mondani?

- Jaj, Istenem, sopánkodtam, ha a grófné ezt látná!

- Ne féljen a grófnétól: édesapám, aki unitus pap Szász-Csáváson, sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen fogadja, sőt asztalához is ülteti. Nem ismeri?

- Ismerem, ismerem.

Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul haladt mellettem.

- Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg, igen vagy nem? Írhatok?

- Ó istenem, mit tudjak válaszolni?

- Aztán elmegyek édesapámmal a grófnéhoz…

- Úgy lesz a legjobb – mondottam hirtelen. – Most isten áldja!

- Hát kezet sem ad?

Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem hangosan dobogott, futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet.

Ó,mely kellemetes napok következtek! István csakugyan eljött az édesapjával s az öreg pap elmondta fia szándékát.

- Na lám – hallottam a grófné szavát -, de sok kérője van ennek az árva leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek sincs. Elébb azonban végezze az akadémiát a fiatal úr.

Beszólított a grófné.

- leányom, ez az ifjú kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a felesége?

Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam:

- Ha a nagyságos grófné megengedi.

E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába. Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De közeledett az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, hosszú hallgatás után így szólt István:

- Levelet kaptam Szigetről, hínak tanítói katedrára. Elfogadjam-e?

- Oda nem szeretnék menni – mondtam én. – Távol van a hazámtól s hallottam, hogy a szigeti diákok igen darabosak.

- Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a klérikát.

Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez hiú reménység volt, mert a hívek gyűlölték a papnét, ki gőgös nemes leány volt. Kétség s reménykedés közt hányódott lelkem, lassan, nehezen múlt az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű könnyhullatások közt búcsúztam el: ő maga is jónak látta, hogy a néném házánál töltsem a jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom napját.

Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedős levelek jöttek Istvántól. Majd ezek a csüggedés levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam meg, hogy sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta meg? Nem szeret már? Szebb s jobb leányra talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok, alattomos módon tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú voltam, tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet.

Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott az udvar felől. szívem majd kiugrott a nagy örömtől, felsikoltottam: István!

De abban a pillanatban nyílt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam hátra, nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind a kettő pap volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik a mostohám fia, kivel a nénémet össze akarták volt boronálni, a másik Kis Pál, a nagy-kendi ifjú pap. Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a tréfás diskurzus, az ifjú vendég elmés mondásaival, anekdotáival szinte halálra kacagtatta a társaságot. Én szótlanul, lesütött szemmel ültem az asztalnál, de egyszer mégis, mit gondoltam, mit nem, lopva rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra néz, akiket mulattat. De megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk találkozott s én oly mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt hittem, hogy arcom és fülem lángot vet.

Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. Úgy is lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét más kocsiban, a két vendég ismét más kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre a Szamos hídját épp akkor vitte volt el az árvíz, agy nehezen átgázoltuk s a lovakat megállították, hogy egy kissé kipihenjék magokat. Az urak leszálltak a kocsiról és pipára gyújtottak. Egyszer jön a sógorom, mondja: elveszett a kesztyűje. Kerestük, nem találtuk.

- Szállj le, kérlek – mondotta -, akkor jobban tudom keresni.

Amint leszállottam, a mostohám fia felpattant a helyemre, a sógorom melléje, a lovak közép csapott s nagy nevetéssel otthagytak engem – Kis Pállal.

Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Visszatértem volna, de hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára ülni. Ő egész úton beszélt, kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót szólani. Hát még, mikor egyszerre csak ezzel fordult elém:

- Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül?

A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett velem. Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de én kimondtam a szót: El.

- Tudom – mondotta -, hogy Szász István személye inkább tetszik, de majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, úgy hallom elfeledte önt…

Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis Pálnak. Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom élete sorát?

Váralján is, Bonczhidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, hogy Kis Pálnak ígértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. Azt mondta: mégiscsak más egy kálvinista pap, nem való vagy te unitus paphoz!

Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagy-kendi papné lettem. Ott tudtam meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István leveleit. Ott tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba utazott, majd hazajött s tanár lett Maros-Vásárhelyen. Kis Pál nagyon megbecsült, de szívemben nem tudta betölteni Szász István helyét. Mindegy! Így volt megírva az Égben.

De az Isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom engedte Szász Istvánt egyszer. Egy maros-vásárhelyi családnál voltam, hol agy társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas szál, szép férfiú, akit mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s lányok közrefogták, ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor házasodik meg már? Hol az a hölgy, kit méltónak tart a szívére?

Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomra. Én nem ismertem meg őt első tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a hölgyeknek:

- A szentírás mondja: itt van, akit ti kerestek.

Mindenki rám nézett, én meg majd elsüllyedtem. Ő hozzám jött, szelíden megfogta a kezemet.

- Tudok mindent.

- Nem haragszik?

- Nem.

De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú volt szegény!

Többet sohasem láttam.

Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a temetőkertben. Isten nyugtassa meg testét, támassza föl lelkét.

Forrás: Almanach az 1898. évre 203221. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása