Mikszáth Kálmán: A majornoky kisasszonyok

- Kozsibrovszky tréfája –

A „Ne okoskodj Pista” című elbeszélést írván, melyben gróf Kozsibrovszky, a nagy tréfacsináló és felültető szerepel, az elbeszélésem keretébe nem volt belevehető egyik legjobb csínyje, mert hátráltatta volna a cselekvény gyorsabb menetét. De ha már benne vagyok, bizony nem sajnálom külön eltálalni.

A dolog Rimaszombatban játszik. A nagy piacot kell elképzelni szép őszi napon; garmadával állnak a gyümölcsök a gyékénysátrak alatt, ott ülnek piros pozsgás tiszolci asszonyok a mogyoróiknál, diós zsákjaiknál, a csinos zeheri menyecskék az almarakásokon, s ha megáll előttük a vevő megkérdezve: „Édes-e az alma, édes?” dévaj mosolygással felelgetik vissza:

- Édes bizony, édes.

Hát persze, hogy a gonosz csont Kozsibrovszky oda is elvetődik és egy mogyorót áruló menyecskével kezd legyeskedni, aki szívesen csattant elmés szóra, még ha egy kicsit csiklandós is, maga módja szerint még csiklandósabbat, de mellett el nem felejti az üzletet sem.

- Ej no, de csintalan szája van az úrnak – legalább már vegyen a mogyorómból!

Kozsibrovszky meg is vesz egy kézi kassal vagy nyolc-tíz iccényit, de mi az ördögöt tegyen most már vele? Egy percig zavarban van. Hanem a gondviselés, az csak mindig segít neki a pernahajder csínyjeiben.

Ahol lép ki ni a kapujából nagytekintetű Hiléczy Sámuel uram, az ásványtan tudós professzora, hosszú, elhanyagolt üstökével s egyenesen a piacnak tart. Noha legényember még, görnyedten, totyakosan szedegeti kiaszott lábait, amelyeket soh’se dresszírozott táncmester, mert egész élete az ásványvilág búvárlatában telt el s különben sem nézi sokra ezenkívül a világot. Olyan az előtte, mint egy lábbal fölrúgott hangyazsombék. A rúgást a tudomány adja. A sürgő-nyüzsgő hangyák – a szamarak – ellenben azt hiszik, hogy valami általuk megállapított célból jönnek-mennek. Pedig mennek,m ert lökést kapott a dombjuk.

De ha nagytekintetű Hiléczy professzor úr nem vet ügyet a mozgó-rajzó hangyákra, ő tudósságát azok ugyancsak megnézik, mert meglehetős rucsa alak. Éppen az átellenes ablakból is a két Majornoky kisasszony nevetgél (gyönyörű két szőke fejecske egymás mellett), egymásnak mutogatva valami különöset a tudós úr alakján vagy öltözetjén. Érdekes volna tudni, hogy mit beszélnek – de végre is lehetetlen. Az ördög tudná azt, hogy ilyen két pajkos fejecskében mennyi csintalanság elfér.

Elég egy pillantás az utca öblébe Kozsibrovszkynak. Látja Hiléczyt és látja szép rokonait, mert unokahúgai a Majornoky Kisasszonyok, héja tekintettel. Ő mindent észrevesz és amit lát, azt rögtön kihasználja kópéságokra. Hopp! megvan! tudom már, mit tegyek a mogyorókkal.

S alig hogy áthalad mellette a tudós professzor, szemüveges szemeit a földre szegezve, hiszen a földben vannak az összes titkok, hirtelen odaint egy ácsorgó suhancot:

- Gyere ide, fickó, tudod-e, hol laknak a Majornoky kisasszonyok?

- Nem tudom.

- Amott néznek ki az emeleti ablakból. Az a két szép leány. Tudod-e már?

- Nem vagyok vak.

- Fogd ezt a kosarat, vidd el nekik, megértetted?

- Nem vagyok siket.

- És mondd meg, hogy Hiléczy professzor úr küldi. Meg tudod mondani?

- Nem vagyok kuka.

- Hát miképp mondod?

- Hogy Hiléczy professzor úr küldi.

- Nagyon helyes; itt van ez a fényes kéthatosos, ha jól elvégezted és visszajössz, még egy ilyet kapsz tőlem.

A gyerkőc visszajött tíz perc múlva.

- No, mit mondtak?

- Nagyon nevettek.

**

Már talán régen el is felejtette Kozsibrovszky az ő csínyjét, midőn egy nap felolvasás volt Budapesten az akadémiában, amit a tudós Hiléczy Sámuel tartott (mert Hiléczy 1. tagja az akadémiának): „A kövek alakja az özönvíz előtt.” Ez volt a „kiváló fontosságú” értekezés tárgya. Hogy milyenek voltak a kövek az özönvíz előtt, habár ott voltam és gróf Kozsibrovszkyt. képviselőtársam mellett ültem a hallgatóság közt, mégsem tudnám már elmondani, de azt hiszem, hogy abban a korban nem lehettek olyan cudar kemények, mint most, mert most a tudós kollegák a felolvasó körül elég kényelmesen aludtak rajtuk, azonban a felolvasás után fölébredtek és a vidékről jött tudós tiszteletére egy kis vacsorát hevenyésztek a szomszédos István vendéglőben, és noha már éjfél volt, sehogy se volt kedvül aludni. Beszélgetés közben egyszerre csak Rimaszombatra fordult a figyelem. A tudós fiatalember (mert csak negyven éves még a professzor úr) szokatlanul derült volt ezen az estén, dicsérte a városka levegőjét, faunáját, flóráját és ivóvizét.

Kozsibrovszky közbeszólt:

- Azonfelül igen jó lakásod van, kedves öregem, fölséges kilátással.

- Nem valami különös a kilátás, mindössze egy kopasz domb s még távolabb a szőlők, amelyekben már a philloxera gazdálkodik.

- Ohó, ne titkolózzál, kedves öreg. Én a vis a vis-kat értem, a két szép Majornoky kisasszonyt átellenben.

A professzornak elborult a homloka. Egy fájdalmas vonás tette sovány, barázdás arcát még szomorúbbá.

- Oh, azokat a szegény leányokat érted? Szívemből sajnálom. Megőrültek.

Most Kozsibrovszkyn volt a sor megijedni

- Ne beszélj! Az nem lehet! Engem nem értesítettek semmiről. A legkedvesebb unokahúgocskáim.

- Márpedig azok megőrültek.

- Megfoghatatlan! – kiáltott fel Kozsibrovszky. – Mind a ketten?

- Mind a ketten – mondá a tudós rendületlen meggyőződéssel.

Kozsibrovszky, ez a léha, víg fráter, belesápadt a rémületes hírbe, annál is inkább, mert eszébe jutott, hogy nagyatyjok, Majornoky Gedeon is Döblingben halt meg. Az unokákra csakugyan vissza szokott térni az efféle.

Eltolta a boros poharat magától, kialudt a havanna a szájában, izgatottan odahúzta a székét Hiléczyhez.

- És mit tudsz, kérlek, a részletekről? Milyen körülmények közt történt? Mi mégis a rögeszméjük?

Hiléczy csodálkozó szemeket meresztett Kozsibrovszkyra.

- hát hogy tudnám én ezt? Értek én az ilyenekhez? Törődöm én az ilyenekkel?

- Tudom, hogy csak kövekkel foglalkozol, de csak mégis hallanod kellett…

- Én sohasem szoktam hallani semmit – szólt a professzor önérzetesen. – Én vagy tudok valamit, vagy nem tudok. Hallomás után nem beszélek.

- De már engedd meg, édes barátom, ha nekem elmondod a húgocskáimról ezt a szomorú dolgot, mégiscsak…

- Mondom már, hogy semmit se hallottam.

- Teringettét, akkor hát honnan tudod?

A professzor úron valami zavarféle látszott, restellte elmondani, ami következik, habozott egy percig, hogy az illusztris társaság kisszerűnek, közönségesnek fogja találni az ilyen köznapi hitványságot, végre azonban mégis a közlésre határozta magát.

- hát kérlek, úgy volt az, vagy három hónap előtt, azt hiszem, még ősszel, behozta egy este szakácsném a vacsorámat és így szólt:

„Ma, mikor kint jártam húsért a mészárszékben, a Majornoky kisasszonyokkal találkoztam.”

Szakácsném szeret fecsegni, mint minden hosszú hajú állat; hagytam tehát, hogy elvégezze azon bizonyos számú mozgásokat, melyekre a nyelvének naponként szüksége van.

„Azt üzenték általam a nagytiszteletű úrnak” – folytatá.

Csodálkozva emeltem fel a szememet:

„Nekem üzentek?”

„Igen, a nagytiszteletű úrnak.”

’”De hisz én nem is ösmerem őket.”

„Mindegy, mégis üzentek.”

„És mit üzentek?”

„Azt üzenték, hogy ők nem mókusok.”

Nem mókusok? Hát mondtam én valaha, hogy ők mókusok? Hát mért üzenek nekem ilyesmit? Egész éjjel ezen töprengtem. nem mókusok! Hát persze, hogy nem mókusok. De mért kell éppen énelőttem megállapítani ezen kétségbevonhatatlan igazságot. Nem tudtam aludni azon éjjel. Annyira felizgatott rejtélyességével ez üzenet. Soha életemben nem beszéltem e leányzókkal, sem másokkal ő felőlök. Hát mit jelenthet ez? Valamely olthatatlan kíváncsiság hajszolt megoldani a talányt. Mert kell valami okának lenni, amért üzenték. Kell, kell és ezt az okot meg kell találnom. Másnap se szabadulhattam a sphinx-szerű üzenettől, velem jött és bosszantott; elkísért a katedrára a diákjaim közé, a laboratóriumba a köveim közé és ezek a kövek rám vigyorogtak gúnyosan, mintha ők is azt mondanák. „nem vagyunk mókusok, nem vagyunk”. Hidd meg nekem, Kozsibrovszk, hogy közel voltam már a megőrüléshez – amikor végre sikerült megállapítanom, hogy az egésznek igen egyszerű a nyitja, valóságos Kolumbus tojása…

- Mi? – kérdezték egyszerre négyen is.

- Az, hogy meg vannak őrülve a leányok. Ez az egyetlen kielégítő magyarázat. És ebe belenyugodtam.

- Más indiciumaid nincsenek? – kérdé Kozsibrovszky, édesdeden nevetve.

- Más indiciumok? – pattant fel a nagytiszteletű professzor úr. – Minek volnának? Nem elég-e ez, Avagy magyarázd hát te meg, hogy miért üzenték volna józan ésszel, hogy ők nem mókusok?

Kozsibrovszky buta arcot vágott és vállat vont:

- Hja, ha én azt tudhatnám.

Forrás: Almanach az 1898. évre 267-274. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása