Rákosi Viktor: Ahmed

Elmondom a kis Ahmed történetét, hallgassatok reám.

Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hűvös habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és aztán elkezdette a fejét törni.

Allah nem vonta meg segítségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe jutott, hogy itt, ahol a Pliva vízesései közt most állanak, lakik a komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat múlva már a malom előtt égő nagy tűz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott. Az asszonyok elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiú sűrű cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tűznél, itta a fekete kávét és hallgatta a vízesések moraját.

A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig homály volt, de aztán kelet felé új világosság mutatkozott, jelentve, hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Úgy három óra tájban a lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:

- Riza bég, örvendezzen a te szíved, fiad született.

Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:

- Áldassék érte Allah. Legyen a fiú neve Ahmed.

Ekkor Jusszuf odalépett hozzá és szóla:

- Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több, óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyén ő hős, ha te jómódú vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt kívánja neked tiszta szívből a Pozorból való Pliva-parti molnár Jusszuf fia Jusszuf.

A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szívüket, fejüket és ajkukat érintették. Aztán újra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.

Egyszerre csak újra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége kiszólt:

- Riza bég, szenvedő asszonyod kívánja, a ki nevednek és jóságodnak örököst adott: Eredj a jajcai országúton a meddig csak vak koldussal nem találkozol és kérdezd meg tőle, mi sors vár arra a fiúra, a ki ma éjjel jött a világra a Pliva-parti Jusszuf molnár házában?

Riza bég elindult a fehér országúton. Százhetvenkettőt lépett, mikor szembe jött vele az öreg Mehmed, a kinek a Fekete-hegyek közt kisütötték mind a két szemét, hogy soha többet rabolni oda vissza ne térhessen.

- Megállj, Mehmed, fehérszakállú vén koldus, Riza bég beszél hozzád.

Mehmed üres szemgödreit a hang felé fordította.

- Mit kívánsz, emberséges bég?

- Vén koldus Mehmed, a ki befelé fordított tekintettel mindig önmagadat vizsgálod és gondolkozol olyan dolgok fölött, melyekről talán mi semmit se tudunk, mert látószemünk a világ gyönyörűségeit viszi fejünkbe, felelj meg egy kérdésemre.

- Mi legyen az, kérdezz.

- Mi sors vár arra a fiúra, a ki ma éjjel született a Pliva-parti Jusszuf molnár házában?

Mehmed megsimogatta a szakállát. Aztán lefeküdt és fülét a földhöz szorítva, mormogni kezdett:

- Feleljetek ti, földnek szellemei.

Aztán az erdő felé tárta ki karjait, és éles hangon a lombok közé kiáltott:

- És mit szóltok ti, szőrös manói a nagy rengetegnek?

Pár pillanatig figyelt. Aztán egy csomó kavicsot markolt föl, lecammogott a víz partjára és belehajította.

Az apró kövek nagy zajjal, bugyborékolva tűntek el.

- Zavarlak, zavarlak benneteket, ti vízi tündérek. Feleljetek a kérdésre, feleljetek.

Egészen a víz mellé fekve rikácsolta el ezeket a szavakat, s pár percig hallgatva figyelt. A hullámok lassú morajjal csapkodták a partot.

Aztán fölemelkedett.

- Riza bég, hallod-e az üzenetet?

- Hallom.

- A föld néma. Az erdő nem felel. De a víz mindig fecseg, az megszólalt. Azt suttogták fülembe az ő tündérei, hogy a Pliva-parti Jusszuf molnár házában született fiú boldog lesz, mert nem a maga lábán fog járni.

Riza bég egy kis ezüstpénzt adott a koldusnak és visszaballagott. Ahmedből tehát nagy úr lesz, mert nem a maga lábán jár. Vagyis kocsin, lóháton, hajón. Helyes, nagyon helyes.

Mikor a malomhoz ért, Jusszuf még mindig a tűz mellett hevert. Riza be akart menni a házba.

- Megállj, - szólt rá Jusszuf.

Riza megállt. Jusszuf felült és hallgatagon egy bottal sokáig piszkálta a parazsat. Végre megszólalt:

- Ne menj be a házba.

- Miért?

- Mert tenálad sokkal nagyobb ur van odabent.

- Kicsoda?

- A halál.

Riza egyet rándult, mintha a nyakára hurkot vetettek volna. Odalépett Jusszufhoz, melléje térdelt és halkan így szólt hozzá:

- A fiú?

- Nem. Az asszony.

Riza bég fölkelt... nehezen... lassan... mintha valami nagy terhet tettek volna a vállára... Szinte nyögött. Bement a házba. Jusszuf pedig végignyúlt a földön, s egészen a tűzhöz könyökölt. Szinte beleért a szakálla.

Nemsokára kijött a házból Riza bég.

Kezében, fehér feredsébe takarva, a kis fia. Lassan elindult.

Jusszuf felült, s utána bámult.

- Hová viszed? - kérdé.

Riza nem felelt. Leért a folyó mellé. A víz itt széles hullámokban hömpölygött a vízesés felé, melynek zaja mint távoli mennydörgés hallatszott ide. Aztán Riza fölemelte karját, s a fiút messze bedobta a vízbe.

Nem nézett utána. Hirtelen visszafordult. Lassu léptekkel a tűzhöz jött, lehevert, s belebámult a parázsba. Csend volt. Egyszerre rekedt hangon megszólalt:

- Ő megölte az anyját, én megöltem őt.

A csalfa vízitündéreknek igazuk volt. Akkor lesz boldog, ha nem a maga lábán jár, ott úszik, lebeg, gyenge kis testét szelíd ringással viszik az alattomos hullámok. Talán a vízi tündérek emelik vállaikon, s édes dalt zengenek hozzá, neki, a ki már csakugyan boldog, mert meghalt. A forgatag elkapja... lezuhan a mélybe... a feredse megakadt egy sziklán, s a víz sodra lebegteti, csapkodja, mintha egy fehér női alak kétségbeesve kapkodna a gyermeke után.

*

Elmondtam. Hol hallottam, nem tudom, de ott jártam, e helyeken és talán a jezerói vízesések dörején át meghallottam a gyermek nyöszörgését és az anya sikoltását? Vagy a körülálló őserdők morajából tört hozzám a véres panasz? Vagy talán álmodtam a jajcai barna váromladék alatt? Nem tudom. De emlékszem utamból sötét, vészjósló szemekre, szenvedélyes arcokra, szívtépő bús dalokra, elfojtott jajszavakra, rácsos ablakok mögött síró, szenvedő nőkre, marcona férfiakra... S mikor ezek mind megelevenednek emlékezetemben, így kiáltok: Nem álmodtam, igaz volt.

Forrás: Almanach az 1898. évre 239-245. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása