Nem
szeretem, ha bántják a szép asszonyokat! Néha ugyan magam is elmondok olyan
mesét, amelyben a férj porolópálcával hajtja ki Ámor istenkét, de ilyen esetben
az asszony rá is szolgált arra, hogy beszéljenek fölötte, sőt ilyenkor nem is
olyan fölösleges a beszéd, mert abból okulnak
a gyengék s azáltal lesznek elijesztve
az ingadozók.
Egészen
más az, ha gyanú alá fognak olyan nőket, akiknek összes bűnük abból áll, hogy szépek. Nem tud róluk senki semmi
rosszat, de azért mégis mindig szájon van a nevük mindama helyeken, ahol a
város „eseteit” szokták megbeszélni. Szép, tehát – vétkes! Kívánatos, tehát –
nem hiába kívánják!
Hiszen
az igaz, hogy csak olyasmi ég el a mi gyúlékony, de ebből még nem következik,
hogy minden elégett már, ami
meggyújtható, mert hiszen minden ház leéghet, és mi mégsem vagyunk mindnyájan
tűzkárosultak!...
I.
Ballay
Lajos szerencsés ember mindenben. Vagyona annyi, hogy a fővárosban is szerepet
játszhatik belőle, s ha mind elköltené is, bizonnyal rögtön pótolva lenne, mert
a családban volt idősebb tagok úgy osztották be maguk közt, hogy minden évben
másik nagynéni vagy püspök bácsi haljon meg, kedves Lajos öccsét tévén
örökösül. Tényleg olyan sűrűn történtek a gazdag rokonok elhalálozásai egymás
után, mintha mindenki csak addig akart volna még idefent várakozni, amíg a
kedves Lajos a múlt évi örökségi dolgát a közjegyzővel elvégezte, hogy ebben is
kényelmes legyen a kedves Lajosnak.
Hivatalában
meg éppen nagy a szerencséje. Akik három év előtt per amice beszéltek vele,
azok ma messziről köszöntik, mert ma már ő került föléjük. Mikor valakinek
bemutatta magát mint miniszteri tanácsos, az kétkedően bámult Ballay fiatalos
képére, s csak akkor jött kit orkán a „méltóságos úr” megszólítás, mikor
Ballaynak levett kalapja egy tar koponyának tiszteletet parancsoló képét
lebbenté fel előtte.
legszerencsésebb
volt azonban a szerelemben s házasságban. Rózsás utakon jutott el Hymen
rózsaláncaihoz, s a legirigyeltebb hölgyek egyikét sok vetélytárs legyőzésével
kapta meg. Ha az a legboldogabb ember, akinek a legtöbb az irigye, akkor Ballay
a legboldogabb ember a világon, mert ennek, különösen az ünnepelt Lenkével
kötött házassága óta több az irigye, mint a haja szála, azaz hogy haja szála
már kevés lévén, más hasonlatot tessék ideképzelni.
Hiszen
ha azok az irigyek csak annál maradnának, hogy az irigyelt ember
megpillantásakor szájukkal olyan kificamított mozdulatot tesznek,m int mikor a
cukorvíz helyett ecetet itatnak valakivel, akkor az irigyek nagyon ártatlan
teremtései lennének a jó Istennek. Csakhogy nem maradnak ám ennél, hanem sok
irigy ember nem akar semmiképpen sem megnyugodni a történtekben, és korrigálni
kívánja a sors intézkedéseit, felcsap cselszövővé, bosszantó és bosszúálló
intrikussá.
Ballay
házasságnak tiszta egén is megjelent néha egy-egy kis sötét felhő, bosszantani,
ijeszteni. Hol egy finoman burkolt, de szándékosan elejtett megjegyzés, hol egy
semmit sem állító, de sokat gyaníttató levél, mindkettő arra számítva, hogy a
felszított gyanú által tegye szerencsétlenné a férjet, feldúlva ennek nyugalmát.
Honnét
jöttek a levelek, ki küldözte: ma se tudja. A járásuk is olyan volt, mint a
felhőé: mikor támad, sohase látjuk,csak akkor vesszük észre, mikor más sötétülnek!
Nincs
könnyebb valami, mint olyan férjet tenni féltékennyé, aki zajos fiatalságát egy
nagy városban élte át. Ennek az ő múltja, az ő sok édes titka, az ő saját
tapasztalata mind azt tanítja, hogy sok olyan szép asszony szívébe be lehet
férkőzni, aki világ előtt a jégszobor szerepét játssza! Hiszen – gondolja az
ilyen -, ha Arabella és Miranda, akikről annak idején szinte mindenki a
legtartózkodóbban beszélt, hallgatott egykor az én esdeklésemre, miért lenne
akkor lehetetlen az, hogy az én feleségem is nem ejt-e engem tévedésbe?
A
gyanú egy ilyen múltú ember szívében olyan,m int egy sikamlós hegyoldalra
dobott hógolyó, mely az alkalmas helyen tovább gurulva, csakhamar romboló
lavinává növi ki magát. Ha azonban más talajra, hómentes helyre dobják az ilyen
golyót, akkor se nem gurulhat tovább, se nem nagyobbodhatik. Ezért nem fogékony
a gyanús iránt a szilárdabb, nyugodtabb lélek!
Ballay
azt már nem gondolta meg, hogy talán azok az egykori Arabellák és Mirandák nem
is voltak olyan gyanú felett álló hölgyek, mint ő gondolta, s mint ő azt a
szerelmes embernek önmaga iránt való hiúságával kiszínezte csak azért, hogy
annál nagyobb győzelem részesének képzelje magát! Nem, ő ezt nem gondolta, de
sőt nem gondolt semmi mást sem! Egyszerre elvesztette hidegvérét és gondolkozás
nélkül adta át magát gyanújának.
Ettől
fogva folyton figyelt, firtatott, s ahelyett, hogy okos ember és szerencsés
férj módjára élvezte volna az illatot és színpompát, mit a közelében viruló
szép virág kínált, azon törte a fejét, hogy csakugyan terem-e méreg is a virág
kelyhében, mint azt a természetrajz tanítja?
A
gyanú felhője nemcsak a szeretet napját takarja el csúnya leplével, hanem
árnyat vet arra is, kire a nap melegének sütnie kellene. A feleség szép asszony
is érezte a férj megváltozott kedélyállapotának hatását, s átborzongva azon
hűvös légtől, melyet a fölöttünk átvonuló sűrű felhő szokott lecsapni, kezdett
ő is veszíteni nyájasságából. Egy büszke nő jelleme olyan,m int a tiszta
tükörlap, megérzi és visszatükrözi a legkisebb leheletet is.
A
nő e megváltozott viselete, ezen különben érthető és indokolt tartózkodó modora
a férj szemében csak növelé a gyanút. Igazuk lesz a névtelen vádaknak – gondolá
magában -, mert ha nem mást szeret, miért oly hideg irántam?
Azt
már nem tudta elképzelni, hogy egyedül ő, és az ő sértő viselete idézte elő ezt
a hatást; olyan lett, mint az a kis pajkos gyermek,aki hosszasan és erősen
ráncigálta a gyenge növésű cserjét, s mikor az tövestől felugrott, elbámulva
kérdezé.
-
Vajon hogyan jöhetett ez elő a föld
mélyéből?
Egy
délután azt vette észre a hivatalából szokottnál korábban hazatért tanácsos,
hogy szép felesége valamit rejteget előle.
-
Bizonyosan szerelmes levél! – gondolá magában a feltüzelt Othello, s alig tudta
türtőzteti haragját s nehezen bírta megtartani azt a finomságot, melyet a semmi
alapos váddal nem illethető feleséggel szemben is megkövetel a „jó modor”.
Ha
azonban nejének mit sem szólott is,m agában annál nagyobb elhatározásra jutott.
Végére fog járni a dolognak, mégpedig ma! Ha a feleség titkolt levelet ír
valakinek, akkor azzal beszélni is szívesen fog: adjunk tehát nekik alkalmat
ehhez a beszélgetéshez, és kellő távolból majd figyelni fogunk a történendőkre!...
A
feleség volt olyan szíves, hogy mintegy elősegíté e terv kivitelét azáltal,
hogy egy olyan kérdést intézett férjéhez, mely nagyon belevágott ennek a
terveibe:
-
Hát maga Lajos mért olyan komoly?
-
Komoly? Több mint komoly, valósággal
bosszús, dühös vagyok! Képzelje: megint utaznom kell; a miniszter azt kívánja,
hogy sürgős vizsgálatot tartsak T. megyében.
-
Úgy? – volt a szép asszony összes felelete.
A
férj ajkába harapott mérgében. Nem amiatt a kurta felelet miatt, mely egy
diplomata ajkáról egyformán vehető sajnálkozás, bosszúság, meglepetés és öröm
kifejezésének és amely szócska ezen sok értelme miatt egy férjjel szemben
nagyon semmitmondó, hanem amiatt lett dühös, mert úgy vette észre, hogy a szép
asszony arcán egy alig titkolható örömsugár csillámlott föl az elutazási
hírére.
-
Tehát örül, hogy eltávozom! – gondolá a töprengő férj -, most már tudhatom:
hányadán vagyok? No, ugyan szép sorsra jutottunk édes tanácsos úr!
A
kelletlenül elköltött ebéd után, melyben még az édes befőttnek is savanyú
ugorka ízét érezte a férj, felkelt, hogy felnéz a casinóba. Eltávozása előtt
azonban tüntető hangon adta ki a parancsos szolgájának, hogy 8 órára előálljon
a kocsi, mert őneki a világért sem szabad ma a vasútról lemaradnia!
- - - - - -
A
„Veréb”-hez címzett sörcsarnokban is ritkán látnak olyan előkelő vendéget, mint
az a magas elegáns úr, aki a sarokasztalnál foglalt helyet. A sörház ugyan
csinos kis utcában fekszik, ahol nem ritkák a villaszerű családi házak, a
magány csöndjét kereső kisebb úri lakok, sőt egy-két műterem is elősegíti az
utcasor változatos kinézését, de azért a végére jutott sörház csak külvárosi
kis tanya jellegével bír. Ha az utca egy-két úri családjában megszomjazik
valaki, az vagy a saját pincéje tartalmával segít magán, vagy behajtat a belső
város tükörablakos nagy éttermeihez. A „Veréb”-nek kevés jut a félig beépült
utca előkelőbbjeiből.
De
nemcsak ezért keltett feltűnést a sörház előkelő kinézésű vendége, hanem annak
különös viselete is szeget ütött a jelenlévők fejébe. Először is az itt dívó
barátságos szokás ellenére se nem köszönt a szép korcsmáros lánynak, se nem ült
vele szemközt, tréfás szemjátékot kezdeni el vele, hanem egyszerűen hátat
fordított neki. Aztán, hogy ül ott a sarokablaknál?... Mintha az itt bent lévő
tisztelt háziurak vastag aranygyűrűin és a veterán tiszt uraságok széles
ezüstgallérján nem is volna semmi látnivaló, folyton csak kifelé bámul, egyenes
irányban, az út túlsó vége felé. A jó habos sörhöz hozzá se nyúl, amit
sértésnek vesz a promontori főzetre büszke vendéglős, míg a pajkos borfiú már
ismételve oda akart menni hozzá, hogy amennyiben az uraság a sört egész melegen
szereti inni, nem szükséges ám azt félóráig állni hagyni, hanem majd kiviszi a
konyhára felforraltatni!...
A
sarok sörház személyzetének bámulata azonban akkor hágott tetőpontra, mikor az
ismeretlen úriember egyszerre felugrott, szó nélkül rohant ki a helyiségből s őrültként
futott az utca túlsó vége felé.
-
Hm! Ez az úr nem ivott, mégis részeg! – jegyzé meg a köpcös esküdtúr.
-
Ha csak részeg lenne! – szólt közbe egy vitéz hadastyán -, de hát bolond az!
Hiszen uramfia úgy fut, hogy mi se különben hajdan, Königrätznél.
-
Ugyan-ugyan! – szólt rájuk gúnyosan egy eddig csak hallgatva iddogál bérkocsi
tulajdonos -, tudnak is maguk valamit! Több esze van ennek az úrnak, mint a
maguk egész veterán ezredüknek, nemhogy bolond volna! Hiszen ez az úr a
méltóságos miniszteri tanácsos úr, aki a múlt hónapban vette meg ezt a kis
emeletes villát ott a túloldalon. Hogy tudná maga, azzal a maga „császári
királyi nyugalmazott” eszével megérteni azt, mit miért tesz az ilyen nagy
úr?...
Mivel
most már tudjuk, ki volt a rejtélyes vendég, s mivel sejtheti mindenki, hogy
miért leselkedett ott az elutazást színlelt tanácsos úr, mondjuk meg azt is, mi
volt az, ami őt felugrásra és rohamfutásra indította?
Biz
annak fele se tréfa, amit ott a tanácsos úr a derengő félhomály dacára is
észrevett. Az utca túlsó végéről lassú léptekben közeledett háza felé egy
úriember, kinek biztos lépése és szilárd tartása messziről is fiatal embert
gyaníttatott. Párszor alá s fel ment a tanácsosék háza előtt; (ni! amint így
közelebb ért, ki lehetett venni, hogy nagy sárga rózsa van a gomblyukában!...
Ez nem tolvaj, ez drágább dolgot akar
fellépni mint az ékszer, s ezüst!) Lassú sétája közben szeme folyton az
épületre van meresztve, egyszerre hirtelen megáll, sietve néz körül, nincs-e
valaki az utcában, azzal hirtelen bemászott a földszinti ebédlő ablakán…
A
szegény férjet szédüléssel vegyes érzelem fogta el. Az első másodpercek alatt
alig tudta megmozdítani lábait, melyeket a rémület mintegy a padlóhoz
szegezett, de amint érverése újra lüktetett, sebzett tigrisként ugrott fel, s
botját ökölre szorítva rohant haza, hogy kegyetlenül megbüntesse a bűnhődőket!
A
kapu csukva volt. (No persze, hogy a ház népét ne kelljen beavatnia a
gyönyörűséges asszonynak az ő bűnébe,m aga nyitott ablakot az udvarlónak! Oh te
– átkozott asszony!)
Dühösen
rántotta meg a csengettyűt, s amint a sietve előrohant cseléd bebocsájtá,
rögtön az ebédlőhöz vezető folyosóra rohant. Nem tett ott két lépést se, mikor
előtte állott az ebédlőből jövő és az ő látásán elrémülő – asszony.
Most
már még világosabb volt a férj előtt az
ő galád megcsalatása. A gavallér az ebédlőben és neje – kit a hangos
csengettyűszó ijeszthetett meg, még ideáll őeléje, hihetőleg azért, hogy
feltartóztassa bosszújában addig, míg a féltett szerelmes elillanhat!
Oh,
ezt sok volt egyszerre elviselni! Egyszerre érezni át két csalódást, a
szeretetben és az asszonyban egyként csalódni, ennek fájdalmas érzete elvette a
férje egész eszét, és csak egyetlen egy szó jött ajkára, egy végtelenül sértő
szó, melyet az előtte álló szép hölgy szemébe vágott.
Vissza
sem nézve többé a feljajdult hitvesre, figyelemre se méltatva annak szavait,
betámolygott szobájába s magára zárta az ajtót.
Másnap
megindította válópörét.
II.
-
Méltóságos asszonyom! Önhöz, mint alpereshez,
kénytelen vagyok egy kérdést intézni. Miután ön szinte nem hajlandó
kibékülni, tessék nyilatkozni az iránt, vajon igaz-e a férje által felhozott
vád?
-
Erre nézve nem nyilatkozom! Büszkeségem tiltja e kérdéssel foglalkozni.
Figyelmeztetnem
kell méltóságodat, miszerint ez a peres eljárás szabályainál fogva önre nézve
hátrányos leend, mert ha nem határozottan tagad ön, akkor beismerőnek vétetik.
-
Még ez esetben sem felelek semmit, semmi irányban, sőt most már kérem, hogy
távozhassam, miután a főpontra nézve, hogy t. i. nem szándékozom kibékülni, a
törvényszék iránti tiszteletnél fogva megadtam a feleletet.
Ezzel
eltávozott a büszke hölgy, kinek fellépése a megtagadott nyilatkozat dacára is
inkább méltóságot,m int dacot árult el. A tanácsurak pedig összenéztek és felhúzott
szemöldökükkel azt jelentették egymásnak, hogy:
-
159-dik §!
Más
szóval. ez a fejes asszony elvesztette a pört, mert nem tagadta a terhére
felhozott állítást. Sajnáljuk, de nem segíthetünk rajta!
ne
azért sajnáljátok őt bíró uraimék, hogy a pert elvesztette, hanem azért, amiért
ő maga tartja magát sajnálni valónak, hogy t. i. elvesztette férje becsülését!
Egy büszke nőt jobban bánt ez a veszteség, mint összevéve mindazok a százezrek,
melyekben ti pervesztőleg ítélni szoktok!
A
büszkeségből hallgató szép alperesnőn még segíthetett volna az ügyvédje, ha ez
a per folyamán csak röviden is, de kiterjeszkedik a dologra. Ennek azonban
szintén megtiltotta az alperesnő, hogy a véd tekintetében akármit is szólni
merjen. Ő körülbelül csak azért volt megbízva, hogy legyen valaki, aki majd
átvegye a szép nő helyett az ítéletet, mivel ő a békéltetési tárgyalás után
rögtön elutazott a fővárosból.
A
sújtó ítélet tehát kimondatott. A pálca szét lett törve a jó hírneve felett.
A
jellemes és emberszerető ügyvéd megrendülve olvasta, hogy a titkos és bűnös
találkozás vádját az ítélet beismertként fogadta el. Lelke fölháborodott, mert
ő másként ismerte a tényállást, miért is nehezen tudta eltűrni a szép hölgyre
nehezedő súlyos ítéletet.
-
Nem, ezt a derék nőt nem szabad megbélyegezni! Ő maga hallgathat, mert neki
büszkesége tiltja a mentegetődzést; nekem hallgatnom kell, mert megbízóm
akarata tiltja a nyilatkozást, de azért lesz még valaki, aki szívesen bele fog
szólni ebbe a veszélyes játékba!... Egy váló pár sorsa nemcsak a két ellenfélen
fordul meg! Ott van a házasságvédő is!...
A
felső bíróságnál ugyancsak nagyot néztek, mikor a fellebbezésből azt látták,
hogy ebben a perben a házasságvédő sokkal többet tud, mint maguk a peres felek;
mert íme, mivel áll elő ez a jó úr? Hogy itt a tényállás nincs is még
kimerítve, hogy itt fontos körülmények vannak még földerítetlenül, s hogy
különösen ama rendez-vous dologra nézve bővebb részleteket tudnának elmondani
tanúul alkalmas egyének, mint pl.: Bergoin Camilla nevelőnő és Tintás Márton
3-ad éves bölcsész úr, csakhogy persze illenék őket kihallgatni!...
-
Mi-it! – kiáltá fel a felső bíró, aki szörnyen megörült, hogy hosszú ítélet
helyett rövid végzést fogalmazhat, - még hogy tanúk volnának, akiket ki nem hallgattak?...
No már et nem engedjük.
S
küldé vissza az egész csomót a törvényszék nyakára, ahol aztán siettek is
tisztelettel meghívni Bergoin Camilla kisasszonyt és Tintás Márton urat egy kis
őszinte szóra.
Nehezen
ment ugyan a kihallgatásuk, mert Bergoin k. a. egy csevegő hölgy bőbeszédűségével
csicsergett mindenről, csak a fő dologról nem beszélt szívesen, Tintás úr pedig
egy telivér bölcsészethallgató félelmével remegett a szigorú bíró előtt és csak
akkor mert vallani, mikor biztosították őt, hogy nem lövik érte agyon, akármit
mond is!
De
hát kicsoda ez a Bergoin kisasszony s ez a Tintás úr? Mi jogon keverednek ők bele
a mi történetünkbe?...
Bergoin
Camilla kisasszony egy 18 éves francia bonne volt. Ennek következtében:
szerelmes, fellobbanó és állhatatlan! Szerelmes: mint minden 18 éves leány,
fellobbanó: mint a legtöbb francia nő, és állhatatlan: mint a bonne-ok általában.
Gyorsan változtatta helyeit, és ehhez képest: ideáljait is, úgy tárgyuk mint
életkoruk tekintetében. Amint ugyanis a kisfiúk iránt tanúsított hanyagsága,
vagy a nagyfiúk iránt kimutatott érdeklődése miatt felmondottak neki és új
alkalmazásba ment, itt ideáljait is újból nevezte ki, aszerint, amint a „nagyságának”
a férje vagy a fia mutatkozott erre alkalmasabbnak.
Jelenlegi
alkalmazása helyén azonban kellemetlen tapasztalatokat szerzett. Házi úrfi nem
volt, az úr pedig: - Ballay Lajos
miniszteri tanácsos -, nem vette őt észre.
Ó,
de a virágnak harmat, a szívnek pedig szerelem kell, hogy el ne hervadjanak.
Szerencsére Ámor istenke Árgusnak száz szemét szokta kikölcsönözni, mikor
lezónázik a földre, és így észrevette Camilla kisasszony üresen álló szívének
szerelmes sóhajait, megfogott tehát egy gyámoltalan, nehéz léptű, de szinte
szerelmes sóhajtásokkal bélelt bölcsészethallgatót és odataszította Camilla
kisasszony lábai elé, mikor ez a gondjaira bízott kis Tildával (a tanácsosné
csemetéjével) a Széchenyi sétatér ritka fái alatt sűrűn futkosó gyermekcsoportban
őgyelgett.
Egymásra
néztek, és – „Egy dobbanás két szív alatt!” – halálosan beleszerettek egymásba.
A bölcsész úr szemérmes tartózkodása ugyan akadályozta egy ideig a kölcsönös
bemutatást, de az eleven Camilla szellemes találékonysága csakhamar segített a
bajon. Úgy tett ugyanis, mintha a kis Tildával óhajtott volna labdázni, és a
nagy labdát (csupa véletlenségből!) a bölcsész úr orra hegyére dobta.
Előzékeny
bocsánatkérés; előzékeny bocsánatadás! Őszinte sajnálkozás a baleset felett;
őszinte öröm a találkozás felett. Egymás rokonszenves voltának kölcsönös
felismerése; egymásnak az állandó rokonszenvről való kölcsönös biztosítása!
stb. stb.
Azon
naptól fogva a kis Tilda szívesebben ment a Széchenyi térre, mert egy jó bácsi
labdázott vele mindig. Azon naptól fogva a divatlap szerkesztők
megszámlálhatatlan mennyiségű „Hozzá!” című verset kaptak.
Boldogságukat
(ó, mert ők végtelen boldogok voltak máris!) csak azon egy mostohasága zavarta
az ádáz sorsnak, hogy sohasem engedett nekik egy édes téte-á-téte-t, egy tanúk
nélküli egyedüllétet, az első üdvözítő csók kicserélésére.
Ó
pedig mennyire vágyódtak ezen boldogító perc után! A szerelmes Camilla már
megszökni is hajlandó lett volna egy ilyen percért, de a reálisabb Mártonnak
erre mindig eszébe jutott, hogy a vasutakon nincs még behozva az ingyen
utazhatás rendszere.
No
de nem olyan mostoha ám a sors, mint azt a gyáva emberek képzelik! Felvirrad
egyszer mindenkinek a napja! Láma Camilla-Márton boldog párnak is felvirradott
a napja.
Egy
délután lihegve futott egy hordár Márton úrhoz, s erősen pézsmázott levélkét
nyomott a markába, mely már külső címével is kétszeresen megörvendezteté őt,
mivel először az imádott Camilla kézírását ismerte fel rajta, másodszor meg az
is rá volt írva a külzetre, hogy a hordár
fizetve van!
Hát
még a belső tartalma!... „Édes Marcim! Ütött a boldogság órája. A méltóságos úr
ma este bizonyosan el lesz utazva, mert a miniszter kiküldte T. megyébe. A
méltóságos asszony pedig az úr számára sürgősen dolgozik odafent egy nagy
- - - - - - -
Biz
én tovább nem tudtam olvasni, mert Marci újból s újból a szívére szorítván azt,
elvonta a szemem elől! Elég az a dologhoz – hisz bennünket úgyis csak a
fejlemények érdekelnek! -, hogy aznap este 8 óra után kinyílt a tanácsos úr
villájának földszinti ablaka, s azon egy szerelmes legény mászott be egy még
szerelmesebb leány ölelésére.
A
méltóságos asszony, kinek különösnek tetszett, hogy a Camilla ma olyan soká
lent marad az ebédlőben, jónak látta utána nézni és emeleti szobájából
lesétálván, akkor nyitott be az ebédlőbe, midőn ott legkevésbé várták, miért is
– kerülendő a nagyobb botrányt -, bosszúsan hirtelen visszafordult, s így éppen
akkor ért a kis folyosóra, mikor dühösen hazarohanó férje épp őt vélte az
ebédlőben meglephetni…
A
folytatását már ismerjük és most már még könnyebben megérthetjük a méltatlanul
megsértett büszke hölgy viseletét a válópörben.
Tintás
Márton és Bergoin Camilla lehető őszinteséggel elmondottak a bíró előtt
mindent, és ha kihagytak is valami kis részletet (mert úgy emlékszem, mintha nem minden részletet mondottak volna
el!), mégis eleget vallottak arra nézve, hogy a férj megszégyenülten fusson
szegény nejéhez bocsánatot kérni.
Ti pedig t. c. férjurak! Nehogy egykor szinte
hasonló tévedésbe ejtessenek a látszat és a gyanúnak miatta, jegezzétek meg a
régi jó, igaz népdalt:
„A szép asszony: arany csillag,
Arany garádicson ballag;
Vigyázz hát az olyan szóra,
Mely a szép asszonyt megszólja…”
Forrás:
Magyar Dekameron - elbeszélések 319-335. l. – Összeállította Hevesi József –
Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése