Ártatlan
lelkeket,melyek még tündér-udvarlókról álmodoznak, nagyon könnyen meg lehet
riasztani.
Könnyebb
elfogni csak úgy szabad kézzel egy madarat, mint a megriasztott lánykát
kényszeríteni, hogy belenézzen azokat a szemekbe, melyek megijesztették.
Vagy
amely rossz szemekre kimondta a papa, vagy a mama, hogy azokba egy jól nevelt s
jó házból való lánynak nem szabad soha beletekinteni.
Persze
megesik, hogy az eltiltott szemeket nem fogja meg a papai és anyai kiátkozás.
Mert végre is a lány nem mind egyforma.
Azok
a puha anyai kézzel jól dresszírozott üvegházi ártatlan lelkek, melyek szülői
engedéllyel mernek szeretni, nemigen ritkák.
Majd
annyian vannak a sajátságos szűz lelkek, ahány a szerencsétlen házasságok
száma.
Sokszor
egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben
föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen mint valami rosszul
égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó,
félénk szív dobogni.
Lassankint
pedig meggyőződik, hogy nem lehet olyan embert szeretni, akit a mama nem akar.
Aztán
várakozik békén az a buta, remegve dobbanó szívecske, míg egyszer a mama
előránt a fülnél fogva egy hájas, szeplős fickót s azt mondja: Ez a tied.
Némelyik
később belehal, némelyik meghízik
Hanem
aztán istenien csalfa az a kislány, aki eleinte remeg ugyan egy kicsit, de még
jókor a talpára áll, mint egy fölzendülő cherub pici cipellőcskéjének hegyével
fölrúgva a házi törvényeket, a papa és a mama esküdt ellenségével titkon
konspirál.
A
fölzendült ártatlan lélek vagy diadalra jut szépszerével, vagy megszökik.
(Persze nem egyedül.)
Azonban
ha leveretik: meg tud halni, mint egy hős. Az ólomgolyót néha ki se bírják
venni abból a szilaj, makacs szívből, mely szülői engedély nélkül mert szeretni…
Van
itt egy kedves zsenge hajtás, aki alig lépte túl az áldozás korát: az én kis
ártatlan barátnőm, a búzavirág szemű Vica szintén ama bájos vértanú szüzek
közül való, akik csak szülői engedély mellett mernek szeretni. Mert ő is igen jó
házból való, jól nevelt leányka.
A
szánandó angyal ezenkívül vallásos buzgóságban lőn nevelve: hiszi a
mennyországot, mely az engedelmes kislányok számára van teremtve, hisz a
poklot, ahova a mama szerint minden engedetlen leányt tüzes rúdon hurcolnak be
az ördögök. Kívülről tudja a kis szent szüzecske Cecília, Ágota, Erzsébet s
valamennyi asszonyi szent megható legendáit.
Hanem
egyszer a jó Isten, meg a szentek tudnák, hogyan. a templomjáró, misehallgató
kicsi lány azt vette észre egy napon – éppen a templomból kijövet (ahol ifjú
ördögök fixírozták az ájtatos angyalokat) -, hogy szívecskéje nem éppen úgy
ver, ahogy a mama fölhúzta. Össze-vissza tik-takkol egy pár szelídebb fajtájú
szem tekintetétől, amelynek a tulajdonosa határozottan a legrosszabb parthiek
közé tartozik, lévén neki kis hivatala és nagy adóssága. Ezenkívül kikiáltott
csábító.
A
tilalmas pár ördögi szem delejes varázsának azonban azonnal véget vetett a
gondos mama egy kis házi orvossággal, mely a következő erős tilalomban
nyilvánult:
-
Őrizkedjék gyerek attól a rossz kamasztól, aki a pokolba visz, ha rá hallgatsz.
Nyers
szájú naturalisták nevessenek ezen az ártatlan romantikán, ami megrettentett
hősnőcskénk liliom tisztaságú lelkében megnyilatkozik, de tény, hogy ő a legnaivabb
bigottizmussal rettegett a szíve elé tartott rémtől, mely a mama szerint az
olyan kislányt, mint ő, a pokolba viszi egyenesen.
A
köszönését se fogadta ezentúl a Bán gyereknek. Aki pedig az imént még ama
szerencsés tündér-fickó volt, aki egy napon a kisleány szűzi álmában rózsaszínű
felhők közül pusztán csak azért szállott alá, hogy ennek a szent lelkű
liliomszálnak apró lábai elé omoljon hő szerelmi nyilatkozással.
S
alig hogy megtalálta, máris elvesztette a kedves lány ezt az álmát. Mivelhogy a
mama nem adta ki az engedélyt az első szerelemre…
Oh,
édes száműzött első szerelem, mely rettegve húzódik meg a megriasztott lányszív
legmélyebb zugában s ott haldoklik könnyek között, mit a letépett liliomszál,
melyen még rajta csillog a harmat…
De
a Vica első szerelme, leriasztva a szív mélyére, ott, mielőtt megkezdené a
haldoklást, bármint retteg is a pokoltól – egyelőre várakozó állást foglal el.
A
mesékben, meg valahol a középkori legendákból vannak ilyen ártatlan, imádságos
szájú kis szentek, mondják olvasóim, amiben igazuk van. Ámde higgyék meg, hogy
amaz üvegházakban,amikben manapság a modern eladó angyalokat nevelik, épp úgy
kivirul az ilyen hajtás, mint az a másik, aki az iskolapadban tizennégy tavaszos
vérével huszártisztről álmodik.
A
mai nevelőintézetekben egymás mellett ülnek ezek.
Természetes,
hogy az a bolondos tündér-fickó, a „rossz kamasz” csak azért sem hagyta
annyiban a dolgot. Szép fiú volt, s fekete fényes hajfürtjei, ha mint egy
epekedő tündér kamaszhoz illik, az átellenes ház eperfájához hajtotta a fejét,
plasztikus rendetlenségben hullottak le sima, nemes homlokára.
Vicuska
mindenféle imádsággal űzte magától a kísértét.
Jól
elfüggönyözte az ablakot s lázas kis fejét két tenyerébe szorítva, ártatlan
lelkének egész fölháborodásával gondolkozott azon a szomorú dolgon hogy lehet
valaki olyan gonosz, hogy a kislányokat a pokolba viszi.
Már
most irtózni kezdett szűzi álmainak egykori tündér lovagjától.
Ez
azonban okos fiú volt és írt egy szép levelet a megriasztott ideálnak, aki a
megrázkódás e napján többet imádkozott, de az imádságos kis könyvben benne volt
a tündér-úrfi levele.
Ez
pedig tele szerelemmel, tele édes csábítással, tele reménnyel, aranyfüsttel,
amint már az efféle körmönfont tündér-fickók szokták megírni a szerelmes
leveleiket.
De
szörnyűség, amit a kiátkozott tündér-kamasz kíván:
„Ha meghallgatja a
rajongó imádójának szent hitvallását, ha érzi, hogy szeret, úgy jöjjön ma
alkonyattájon az alsókert elhagyott méhesébe, ott várom az én aranyszárnyú édes
méhecskémet stb.”
Na,
szent Cecília, Dorottya és a többi szent szüzek, most segítsétek ki a bajból
kis tanítványotokat, a remegő aranyszárnyú méhecskét. Az imádságos könyvben
elrejtett levélre csak úgy hull a harmat a szent kisasszonyka szemeiből, aki
vergődik tanács- és akarattalanul,m int a megázott is méhecske a virágszirmon.
pedig
milyen egyszerű lett volna a szabadulás. Odaadni a levelet a mamának. Azt ugyan
el nem viszi semmiféle tündér a pokolba.
Igen
ám, de mikor éppen ez az egyetlen mentő gondolat nem jutott a szegény kis áldozat
eszébe. Sem a szívébe, ahol egyszerre kilépett várakozó állásából a szerelem…
Vissza,
vissza, hessegeti a kislány sírva, eszébe jutván a mama ijesztő szavai. „Pokolba
visz, ha reá hallgatsz.” Az óra is azt ketyegi már. A kis kanári is azt
pöntyögi a kalitkában. Az utcáról behangzó zsongásban is azt hallja.
Jóságos
szent barátnői, akik máskor olyan jó tanácsot adtak neki, most elhagyják. (Hja,
a szentek nem értenek a szerelemhez.) Végre is magának kell határozni, és
csodálatos bölcsen okoskodik az ártatlan lélek.
Úgy,
hogy ő nem megy a pokolba semmi áron, de hogy lássa az a vakmerő, hogy ő milyen
erős, hogy fittyet hány az egész dologra, ki fog menni az alsókertbe, virágot
fog szedni és dalolni, igen, vígan dalolni, hogy az ott meghallja a pokolban,
ahova őt csalogatná.
S
mennyire örül, hogy a virágok is az ő pártján vannak. Alig vették észre, amint
végigsuhan lopva a fák között, máris hajtogatják előtte szagos kis fejecskéiket
s megszólal a liliom elsőnek:
-
Jó napot, kis testvér, be ne menj a méhesbe.
Aztán
a rózsa:
-
Dalolj nekünk szépet. Az előbb ugrott át a falon, vigyázz.
A
szegfű rázogatja borzas, illatos fejecskéjét:
- Üdvözöllek, szépséges Vicácska, szakíts le engem, de ne vígy be a méhesbe.
Megkönnyebbülve
szakítja le a virágok tündére a szerelmes kis szegfűt s ajkához emelvén szentül
fogadja:
-
Ne félj, téged szeretlek…
Aztán
az ibolya, levendula, rezeda, harangvirág s a többi mind tudnak neki mondani
valami szépet, hízelgőt és gratulálnak nagy lelki erejéhez6.
Csupán
az a szál kacér pipacs, mely a hajlongó pitypanggal ölelkezik bent a fű között,
zavarta meg egy kicsit, ledérül biztatván őt:
-
Csak előre, előre, ott vár reád…
Valamennyi
madár mind megszólal. Mind azt dalolja. vár reád. Egy kis csíz épp arra száll,
amerről a fák közül idelátszik a pokol mohás födele. Alpintyőke is odatart a
rigóval együtt. Erre-erre az út…
S
remegve, riadtan száll utánuk a lány fától-fáig. A virágok elkezdenek reszketni
a szélben, a madarak örömdalba fognak, a leány édes ajkán pedig a pokol
szájánál a száműzött szerelem könnyezve, de diadalmasan fölsóhajt:
-
Bocsássatok meg, kis virágaim, de én – bemegyek.
Bement.
A szellő félreveri a harangvirágot. A pipacs csókolódzik szerelemittasan a
pitypanggal. A madár-kórus a virágfakadás hozsannáját zengi. A liliom búsong kis
testvére sorsán s fényes harmat ül ki a szemébe; a fényes füvek egymáshoz
simulnak szeretettel, a rögök vékony erei közt a bogarak párosával összebújnak,
pille űzi a pillét, amoda ni a kis tornyos ház ereszén galamb csókolózik a
galambbal…
S
egyszer csak jön a mama nagy viharral. A virágok-e, avagy a kapásné vitte
véghez az árulást, az már most egész közömbös dolog. Tény, hogy a mama
sárkányszerű viharzással megjelent, utána jő dohogva a papa…
-
Vica te! – süvít be a mama a pokolba.
Ettől
a hangtól az igazi pokolban is megijednének, hát még…
A
megrémített pokol nem felel.
-
Gyere csak ki! – kiált a mama újfönt, s midőn látja, hogy megszűnt a hatalma a
pokol fölött, berohan s a homályos zugból a kezénél fogva húzza maga után a
hangosan síró angyalt.
Ez
pedig magát az ördögöt cipeli magával a kabátja csücskénél fogvást…
Mennyei
látomány volt, mikor ezek a pokol szájában megjelentek.
Magán
kívül kiált rá a mama a kompromittált angyalra
-
Mit tettél, szerencsétlen?
-
Semmit mama, kíváncsi voltam a pokolra.
De
nem ereszti el a rossz kamasz kabátját.
Mi
természetesebb, mint hogy a minden szent szüzek kompromittált kis tanítványát a
pokolból egyenesen a templomba vitték volna ezzel a rossz kamasszal, hanem a
dispenzáció nem lévén kéznél, meg kellett várni a kihirdetést.
De
az eljegyzést hamarosan közzétették, mert másnap erősen lábra kapott a
gyalázatos rágalom, hogy Vicuska a pokolban volt.
Forrás:
Magyar Dekameron - elbeszélések 336-344. l. – Összeállította Hevesi József –
Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése