A világirodalomban alig találunk specifikusabb nemzeti költőt Petőfinél. És csodálatos: mégis éppen hozzá nagyon sok tekintetben hasonló, számos nagysága van a külföldi irodalmainak. Hisz Petőfiről méltán mondhatjuk, hogy ő a magyar Béranger, a magyar Burns, a magyar Heine, a magyar Ugo Foscolo. Ha az angol irodalomban keresünk Petőfihez hasonló, nagy költői talentumot, kutató szemünk természetszerűleg akad meg először Burns-ön, a szegény skót bérlő nagyszellemű, szerencsétlen fián, akit a természet szeretete emelt magasra és a saját természetével való meghasonlása döntött mélységbe. Valóban, Petőfi és Burns élete és a népiest, a természetest imádó költészete nem egy rokonvonást mutat. Az ő életük, valamint Apolló legtöbb vérző szívű, földi vándoráé, emlékeztet a régi, római rabszolgák sorsára. Amíg a rabszolgák éltek, a legnehezebb, legmegalázóbb, legnyomorúságosabb munkákat végezték, uraik lenézték, gúnyolták őket és hátukat sűrűn érte az ostorcsapás. De amikor földi szenvedéseiknek vége szakadt, sírhelyik „locus separatus”, szent hely volt, amelyről távol maradt a profán világ zaja. Így hurcolják a költők is vérző homlokukon a töviskoszorút, de amikor meghalnak, sírjaik felett ott áll a „hálás” utódok kegyeletes márvány emléke. Adtatok volna nekik inkább enni, míg éltek!
Egy fontos vonás, egy nagyon fontos hiányzik Burnsból és megvan Petőfiben: a határtalan szilajság, a féktelen szenvedély. Talán kezdődő viharhoz hasonlíthatjuk a Petőfi líráját és lecsendesült zivatarhoz a Burnsét. És e kezdődő és lecsendesült zivatar közt ott van a tetőpont: a zúgó, tomboló, tovarobogó és megrázó vihar: lord Byron költészete és hozzátehetjük: lord Byron élete.
Talán kissé merész dolog összehasonlítani Petőfit, a lírikust és lord Byront, az epikai és drámai költőt. De ne feledjük, hogy Byron műveiben az ő szenvedélyes, izgékony, lírikus lelke minduntalan megnyilatkozik. Ahogy ő beszél a természetről, a kék Adriáról, a gondolás daláról, úgy csak egy lírikus ajkáról szállhat a szó.
Másrészt Petőfi Sándor viharszántotta életében van egy korszak, amely határozottan Byron hatása alatt áll. Ez a korszak 1845 szeptemberével kezdődik. Ekkor történt az a fájdalmas emlékezetű visszautasítás, amely Petőfit a szépséges Mednyánszky-lány részéről érte. Csalódott a szerelmes. Ekkor támad keserű összeütközése és hosszas viszálykodása barátaival. Immár csalódott a szerelmes és csalódott az EMBER. De hátra volt még a legkeserűbb pohár. A magyar kritika egy, el kell ismerni: jeles műveltségű része, a legkíméletlenebb támadásokkal illette a fiatal töltőt. E támadásokat az előkelő összeköttetésekkel rendelkező P. Horváth Lázár (Byron első, gyönge magyar fordítója) és Zerffy Gusztáv vezették a „honderűben” és a „Bp. Híradóban”. Gúnyosan emlegetik „Petőfi úr” hiányos általános műveltségét. Megróják benne költőiségének éppen legnemesebb zománcát: a népiességet. Azt mondják, parasztos, nyers.
Bizonyára a kemény kritika minden ambiciózus léleknek fáj, de különösen fájt az annyira önérzetes Petőfinek. Hogy mennyi harag volt akkor az ő büszke, dacos szívében, azt a „Honderűhöz” intézett kíméletlen s hozzá nem is méltó hangú verséből láthatjuk. Íme: a megcsalódott szerelmes, a megcsalódott ember mellé odatelepszik egy harmadik elbúsult, szomorú, vergődő lélek: az önérzetében megsértett költő.
Ez időben kezdi olvasni Byront. Valami delejes áram van az emberi szívben, amely változó hangulatainkkal hol erre hol arra irányul. Ha boldog, tiszta és verőfényes a lelkünk, akkor a napot keressük, a ragyogó, a meleg, a tüzes napot. De ha beköszönt hozzánk sápadtan és roskatagon egy szomorú vándor: a búbánat, akkor az éjszakát keressük sötét lelkünk e hűséges, sötét társát s még az éjszakában is a leghalványabb, a legszomorúbb csillagot!
*
Ilyen hangulatban ismerkedik meg Petőfi Byron műveinek java részével. Fájó visszhang kél a szívében, amikor a nagy brit költő keserűségből át meg áthatott, borongó, majd gúnyosan felkacagó dalait olvassa. Megismerkedik a sánta lord életével, amelyről Moore Tamás oly jellemzően mondja, hogy „képzelhető-e szomorúbb könyv, mint Byron élete?” Byron példájára Petőfi is az utazásban keresett enyhülést, vigasztalást, ekkor írja nagyobb terjedelműnek tervezett úti rajzait.
Szeretett volna, miként a nagy, hazátlan angol, messze-messze szállni keserűsége bölcsőjétől. „Ah, szeretném az Alpeseket látni és a tengert, távol az emberektől és megvetésre méltó üzelmeiktől!”
Úgy, mint egykor lord Byron a „Don Juan”-ban, a fenséges és triviális elemek e bizarr egyesítésében, keserű gúnnyal ostorozza Petőfi is kritikusait.
Valóban Byron szomorúságának sok tekintetben ugyanaz a kútforrása, mint a Petőfiének. Egy előkelő skót lap, majd több más, gúnyosan kritizálják első alkotásait. Majd úgy látszik, „Herold”-jával csak azért arat tapsokat, hogy a tetszés viharos zaját rögtön felváltsa „a gyalázat ordítása”, hogy Macaulay szavait idézzem. Szerencsétlen házassága folytán kénytelen távozni Angolországból. A nagy botrányt követő vihar elől, mint valami modern Ovidius messzire távozik, messzire, örökre. Ilyen hangulatban írogatja csodás remekeit a Genfi-tó partján, ama ridegségében oly szép világban, ahol egykor Rousseau álmodozott a természet örök igazságairól. Onnan Olasz-, majd Görögországba bujdosik.
Íme, itt rekedtem kiemelni, hogy Petőfi pesszimizmusának oka körülbelül azonos a Byronéval. De nagyságában, pusztító hatásában nem is fogható a Byron keserűségéhez. Mindazáltal Petőfi Byron modorában kezd írni életének legszomorúbb órájában. Csak egynéhány jellemző költeményét említem fel: a Három szív történetét, a Tündérálmot, a Szerelem átkát (amelyben, mint Petőfi egyik életírója megjegyzi, főképp a byroniasan kigondolt bosszúállás érdekes), az Ismerjetek meg! c. dalt és az első sorban az Utósó embert, mint a mely Petőfi összes művei közt leginkább tükrözteti Byron hatását. A „Utósó ember” tárgyra, alapeszmére, hangulatra tökéletesen megegyezik az angol költő „Sötétség” c. remek rapszódiájával. Mind a kettő a földi tenyészet, az emberiség életének utolsó, megrázó stádiumát festi komor színekkel. Az „Utósó ember” az emberi nem, ez egykor büszke, nemes faj végső, elkorcsosult, nyomorult hajtásának kínos panasza. A „Sötétség” leírja az utolsó emberlakta város kihalását; egy percnyi csönd a borzalmas pusztulás felett, aztán kitör a vihar az éjszakában és végigszáguld a romokon.
Nem kevésbé Byron élénk hatása alatt született meg az „Őrült”, a magyar költészet egyik legfényesebb dicsősége. Ez a rapszódia kétség kívül a „Manfréd” és „Kain” eszméit szólaltatja meg, van benne valami az emberiség Géniuszának zokogó szavából, van benne valami az örök tagadásból. Lőport vesz – úgymond – s a világot a levegőbe röpíti. Ez az utolsó sor, a lángeszű, de tébolyodott agynak ez a büszke, zavaros megnyilatkozása vajon nincs-e meg Manfréd és Kain lelkében is? Ez a felhőkbe tör Lucifer karján, az kikacagja utolsó percében is a halált és meghal, semmivé lesz. A Prometheus örök tragédiája, amelyről Byron olyan könnyfakasztó dalt írt, újra meg újra feltámad az életben épp úgy, mint a lant húrjain.
Ugyancsak a Byron-hatás korszakába esnek a Felhők egyes darabjai. Általán mondhatjuk, hogy a pesszimizmus nem nyilatkozik Petőfinél mindig szerencsésen. Gyulai Pál találóan jegyzi meg erre vonatkozólag: „Az embergyűlölet és világfájdalom nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg költészete alaphangjában”. Csakugyan pesszimista filozofikus versei rendesen 4-8 sorosak, nem mindig sikerültek, ámbár valamennyien úgy tűnnek fel, mintha valami homályosan sejtett, byronias drámai költemény töredezett akkordjai volnának. Még kevésbé sikerült két nagyobb byronias hangulatú műve; A hóhér kötele és a Tigris és hiéna. Lírius volt testestől-lelkestől és így nem csodálhatjuk, hogy mint az igazi költőknél gyakran előfordul, más térre is átvitte legsajátosabb költői ágának jellemvonásait. Byron is így volt. Ő sem tudott jó drámát alkotni, a Marino Falieri a Két Foscari telis-tele van drámai hibával. És érdekes mégis, hogy mind a két író éppen azon műveit becsülte legtöbbre, amelyeknek költői értéke a legkisebb. Petőfinek Byron befolyása alatt megszületett költeményei közül most már a „Salgón” kívül csak az „Apostol”-ról akarok emlékezni. E költemény értéke vitás lehet költői és esztétikai szempontból, de hogy a benne megnyilatkozó, a belőle viharosan kitörő érzelmek és eszmék fönsége minden túlzottságuk mellett is fölemelő hatással van az emberi szívre, az kétségtelen. Számba sem véve a Sylvester fogságát rajzoló jelenetet, amelyben a „Chilloni fogoly” egy részletét úgyszólva átültette Petőfi az „Apostol”-ba, érdekes a két költő politikai meggyőződésére vonatkozólag is ez a költemény. Petőfi szélső republikánus elveket hirdet itt. Byronról ugyancsak kétségtelen, hogy nem rokonszenvezett a monarchikus államformával, amint ki is tűnik a kormányzóhercegre írt gúnyverséből és különösen számos későbbi nyilatkozatából. E részben nem tagadható, hogy mind a két költő a pillanat hatása alatt áll, talán nem profanizálom emléküket azzal a divatos, modern szóval, hogy „impresszionisták”. Például Petőfi egyszer meghatottan énekli: „Nézz a szemembe, jó öreg királyom4” máskor pedig keserű haraggal kiáltja: „Akasszátok fel a királyokat!”
A szabadságról mind a ketten gyönyörű dalokat írtak, mind a kettő a szabadság költője, de csak Petőfi a haza dalnoka. A földönfutó Byronnak hazája széles e világ, küzd az olasz, küzd a görög szabadságért és küzdelmeiben megvalósítani törekszik azt, amiről lázas álmaiban egyszer, egyetlenegyszer Petőfi is dalolt: a világszabadságot. Valóban Byron kozmopolitizmusa nem mételyezte meg a Petőfi magyar szívét!
Petőfi általában tisztább és dicsőbb fényben ragyog előttünk, mint az erkölcstelen, kicsapongó, züllésnek indult Byron. Lángeszű lord életéről méltán mondja egy szellemes angol történetíró, hogy „fényes és nyomorult pálya”. De azért sok közös vonás is van a két költő jellemében. Szenvedélyesek, hevesek, érzékenyek, rendkívül önérzetesek mind a ketten. Az ifjúság virágzik szívükben, az ifjúság szilajsága, élénk, üde szelleme és izgatottsága. Petőfinek csak egy kis összeütközése van Klapkával, rögtön tollat ragad és megírja keserűségbe mártott tollal „Egy goromba tábornokhoz” intézett ódáját. Ám képzeljük el, mily pesszimista, mily világmegvető, mily embergyűlölő lett volna Petőfi Sándor, ha sánta lábbal születik e szomorú világra és ha a magyar társadalom bármi okból is úgy bánik vele, mint ahogy az angol Byron-nal. Akkor bizonyára teljes rászolgált volna a „magyar Byron” névre. De van valami az ő természetükben, valami megfoghatatlanul különös eltérés, amely elsősorban faji, nemzeti karakterükből ered. A Byron szíve olyan, mint elvesztett hazája. Szürke köd ül a vad, szakadékos hegyek ormán és az ólomszínű, komor égen ősi felhők robognak át viharos zúgással. Közben-közben villámok csapkodnak és a szél búsan fütyörészi évezredes nótáig. Madarak szállnak át sikongva, tépett, kuszált szárnnyal és ereszt keresnek, ahol pihenjenek, de nem találnak… Íme, a Byron lelke, sötét, viharos, mint ama bérces ország, amelytől egykor könnyes szemmel vett búcsút legnagyobb fia.
És e képpel szemben milyen a Petőfi lelke? Olyan, mint az Alföld, amikor rátűz a forró napsugár az „arany kalásszal ékes rónaságra”. Ingó, rengő, csalfa délibáb remeg a szemhatáron. De egyszerre csak szélvész kerekedik, sötét, koromsötét fellegek borítják a még nemrég kék eget, valami borzalmas vihar száguld át a táj felett, hogy aztán újra elszálljanak a felhők és kiragyogjon a tiszta mennybolt az édes magyar földre.
Ilyen a Petőfi lelke…
Külsejükben még nagyobb az eltérés. Petőfinek nem volt kellemes arca, ezzel szemben Byron arcát – mondja Macaulay – örömest mintázták a szobrászok - de teszi hozzá –, sánta lábát csúfolkodva utánozták a koldusok. De a két költő szemének, szépséges lelkük e szépséges tükrének gyújtótüze egyforma volt. E tűzben ott ragyogott a szabadság nemes sóvárgása, a lelkes vágyódás a nagy tettek után. Az isteni gondviselés ezt a jellemvonást egyenlő mértékben oltotta be a fényes nevű lordba és a kiskőrösi mészáros éhező fiába!
Ami öltözködésüket illeti, mindkettő szerette az excentrikus, különös ruhát, gallérját mind a kettő erősen kihajtva hordta, nyakkendőt egyikük sem viselt. Szerencsétlen költőutánzóik, a byronisták és petőfisták egyaránt utánozták, majmolták őket a külsőségekben is, ők is mélyen kihajtott gallért viseltek nyakkendő nélkül, mintha bizony a sutba dobott kravátli pótolhatná Apolló csókját.
Mind a két költő ifjan halt meg Pedig boldogan, sokáig élhettek volna, mint közönséges, egyszerű emberek. Most eszembe jut hogy egyszer a velencei Palazzo Ducale földalatti cellái közt bolyongva könnyes szemmel álltam abban az ólomzárkában, amelyben a nagy lord önként töltött egy éjszakát. Így vállaltak ők mind a ketten önkéntes rabságot, önkéntes vértanúságot, önkéntes szenvedést! A vihar túlharsogta életük jajkiáltását, de mondhatjuk, nem szenvedtek hiába!
Íme, Byron, midőn olasz földön nem talál elég teret, Görögországba megy, hogy meghaljon az emberiség legszentebb ügyéért. A szerető otthagyta kedvesét, a férfiú barátait, a költő Múzsáját és elmegy meghalni a szabadságért, mondja Castelár Byronról, de mennyire ráillenek e szép szavak a fehéregyházi temetőben porladó, dicső szívre is. Mindkét költőnek utolsó óhajtása, hogy karddal kezében halhasson meg, de csak a Petőfi prófétajóslata teljesült, míg Byront a csata viharában forró láz pusztította el „ágyban, párnák közt”. Sorsuk még e földi lét után is eggyé fonódik: Petőfi ifjú holtteste, Byronnak ereklyetartóba zárt szíve elveszett. Amidőn most lelki szemem előtt megjelenik büszke tekintetük, önkéntelenül is a költőknek, a földi rög e mostoha gyermekeinek boldogtalanságára kell gondolnom. Mert mártíromság és keserű küzdés volt az ő életük és még a babér sem gyógyít meg minden sebet. Valóban, a legtöbb költőt nem lehet boldognak tekintetnünk, hiszen természetes űr tátong a földi világ és az ő szívük mennyországa között. Ritkán akad közöttük, akiről el lehet mondani azt, amit Lévay József írt egyszer Arany Jánosról, hogy a „Költő és az ember egy szép összhangban olvadt össze benne”. Azért a Petőfi csekély hibáit és még a Byron szomorú bűneit se mérjük közönséges emberi mértékkel, mert hiszen igaza van annak a nagy írónak, aki azt mondja, hogy a régi rómaiak méltán nevezték a költőket „vates”-nek, jósoknak. Már kora hajnalban – még mindenki szunnyadozik – ők, miként a régi Róma augurjai, felmennek egy halom tetejére, onnan kijelölnek az égen egy nagy, hatalmas, fényes kört, mondván: íme e körben fognak megjelenni az égi jelek, a század uralkodó eszméi, e büszkén szárnyaló madarak.
Aztán lehanyatlik az augurok karja és lassan, méltósággal megindulnak lefelé a domb tetejéről, amíg aztán leérnek a halom tövébe… Fent, a megjelölt körben pedig csak szállnak-szállnak az égi madarak…
Hogy is mondja csak Goethe?
„Alles geben die Götter, di unendlichen
Ihren Lieblingen ganz,
Alle Freuden, die unendlichen,
Alle Leiden, die unendlichen ganz….”
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 27., 28. szám, 1898. júl. 3., 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése