 |
| Tolnai Lajos |
Kora tavasz volt még. Kemény márciusi szelek fúttak, de azért a városi főorvos úr, akinek a Paradicsomkert vendéglőse távolról vagy közelről rokona lehetett, a legnagyobb hévvel pártolta a Mérnök-egylet azon indítványát, mely szerint az ismerkedési estély részben a Paradicsom belsejében, részben az udvarán és parkjában történjék.
A mérnök urak életük legszebb részét úgyis künn a szabadban töltik.
Az ünnepélyrendező bizottság nagy zajjal, fenyegetésekkel és szavazattöbbséggel csakugyan a Paradicsomot tűzte a zászlajára.
Természetesen a kisebbség, jogainak éppenségben tartása végett, de meg ennek a pártnak régtől fogva más kocsmában volt a rendes kuglizója - felírt egy hírneves mérnökhöz Budapestre, hogy kijelentésszerű levélben kegyeskedjék nyilatkozni, vajon a Vörös Páva vagy a rossz hírű Paradicsomkert találkozik-e legszentebb elveivel?
Forrtak a pártok, és a két vendéglős kegyetlen harcra készült. Törvényszékek, iskolák, adóhivatalok, tanácsi ülések, dalárdák, nőegyletek, tűzoltók egyébről se beszéltek a levél megérkeztéig, mint arról, hogy az oraculum mit mond.
A főorvos úr titkon a legfinomabb Brázay sós-borszesszel szolgált a köszvényes főtekintélynek, és kéz alatt kiadta az utasítást a Paradicsom pártnak, hogy fogjon hozzá lelkesen a bevásárlásokhoz. Malac legyen fölös számmal.
Azonban hogy történt, hogy nem történt: a főtekintély remek nyilatkozatában a kisebbségi töredékhez állott, s a Pávának adott előnyt.
Így történt, hogy én is bejutottam a rendező bizottságba, éspedig korántsem a kétszázasba, melynek harmincöt elnöke volt és hatvan alelnöke, hanem a legszűkebbe, mely végrehajtó bizottság nevet nyert.
A tekintély levelét minden utcasarokra kifüggesztettük, s e levelek, plakátok tönkresilányítottak minden ellenvéleményt.
Gyönyörű mérnöki társaság gyűlt együvé. Kövér, egészséges, barnapiros arcú férfiak, jobbára a legjobb korban.
Csak egy sápadt, megtört alak volt köztünk, a lengyel mérnök. Bő lengyel bugyogója, lengyel kötésű nyakkendője s aranykeretes szemüvege, melyen átcsillámlanak az öreges férfiúnak csordogáló könnyei - minden idegennek feltűnt:
- Ki az? - kérdezték, suttogták egymás közt többen.
- Raziljewszki-Razilinszki Vladimir királyi mérnök - mormogták a megszólítottak.
- Mi baja?
Raziljewszki úr hamar észrevette az érdeklődést, s a derék lengyel nemzet jó lelkéből kifolyó őszinteséggel odament a tudakozódóhoz, bemutatta magát, a poharát odakoccintotta az illetőéhez, s csöndesen, úgy az arcába lehelte:
- Amanda meghalt... Tudja?
Mosolygott, leemelte pápaszemét, azt a könnyektől megtisztogatta, s szólt:
- Hogy van ön a feleségével?
Az ilyen kérdésre némely ember nem csodálom, ha kurtán válaszol, holott pedig válaszolhatna. Talán így:
Veszekszünk. A legjobban. Sehogy. Ki nem állhatom. Alig várom, hogy lássam...
Raziljewszki úrból ömlött a szó.
Sokan meghallgatták, sokan nem.
Elfordultak. Inkább a poharat töltögették, s odafigyeltek a korifeus toasztozókra.
Mint ez a határozott emberek szokása: Raziljewszki úr sem engedett.
Keresett más embert. S talált.
Odacsúszott, s csakhamar megsúgta az ismerkedő vendégnek, hogy:
- Amanda meghalt... Tudja?
- Nincs szerencsém...
- Nincs?
No, erre már lehetett egy kissé bővebben nyilatkozni.
- Nagyon szerettem. Ó, mi éltünk-haltunk egymásért - de hát, tudja, benne borzasztó volt a féltékenység. Az ön felesége is féltékeny, ugye? Ne tartson házibarátokat - mert, mert, mert ez a legnagyobb baj.
Ilyenkor mindig fölállott egy híres főmérnök, s recsegő, merész hangon, melyet a sok rossz falusi csárda, tanyai bódé összerontott - beszélni kezdett.
Magas társadalmi állása megkövetelte, hogy minden valamirevaló ember felé forduljon, s a mérnöki tudomány nagyszerű előrehaladásáról alapos fejtegetést halljon.
Raziljewszki úr búsan ült vissza az asztalkájához, mely mellett már alig mert ülni valaki - és szomorúan mélyedt be a múlt jelenéseibe. Ó, boldog, akinek ide nem kell mélyedni!
A sors úgy akarta, hogy a szegény ember tekintete rám essék. Éreztem, hogy ha közömbösen nem fordítom el tőle a fejemet: az neki jólesik.
Bólongatott, integetett.
Kötelességet teljesítettem, mert hisz rendező voltam, odaültem az asztalához.
Idegen is, bús is, mért ne váltanék vele néhány szót.
- Most ide vagyok rendelve az önök városába.
- Ah!
- Igen, Raziljewszki-Razilinszki Vladimir királyi mérnök.
Átadta díszes, gyászszegélyzetű névjegyét, s azonnal hozzáfogott:
- Amanda meghalt... Tudja?
- Bocsánat, nem ismertem.
- Akkor el kell mondanom. Van önnek felesége?
- Igen.
- És félti?
Erre mosolyognom kellett.
- Ha félti, nagyon rosszul teszi, mert önt is fogják félteni. Egy nő, aki félt, ördöggé válhatik, de az, akit féltünk, még az ördögnél is gonoszabb. Tapasztalta ezt ön, uram? Bűn, ha szépen öltözködik, pedig egy nő piszkos, szennyes embert nem szerethet. Nézze, hogy áll énrajtam a ruha, pedig a negyvenkilenchez járok. Ez finom szövet, tessék megtapintani. Ez nadrág. Olcsó szövetet, jegyezze meg, ne vásároljon soha.
Megfogta a karomon a ruhámat, sőt, a mellényemet is megtapogatta. Odavitte ujjamat az ő ruhájához, hogy érintsek egyszer igazi angol szövetet.
Mikor így készen volt, és látta, hogy fölényben van ruha dolgában - áttért belügyeire.
- Soha senki a feleségét jobban nem szerette, mint én. Magyar nő volt, debreceni - én lengyel vagyok Posztojavicka-Raziljewszkából.
Felütötte méltóságteljesen szép, kopaszos fejét, és gyér, szőke haját egy kis zsebfésűcskével a kellő üres helyekre gereblyélte - egész művészettel.
- Amanda kissé rövidlátó volt, de a szép férfit hamar meglátta, és mint ezt a gyenge szemű hölgyek teszik - tekintetét sokáig megnyugtatta az illetőn. Tudja, engem evett a méreg. Hajlandó lettem volna fölkelni, s egy poharat így annak az érdemetlen embernek a fejéhez vágni.
Oly heves, ingerlékeny mozdulatot tett, hogy a fejemet le kellett kapnom.
- Képzelje, mikor vőlegény voltam, és fürdőn időztem, Amanda két nőrokonával elment egy csinos fiatalember lakására, persze, az erdőben, csak úgy séta közben. De kérdem, mit tett volna ön a helyemben. Ugye, annak a szemtelen fiatalembernek az agyvelejét szétloccsantotta volna.
S olyat csapott öklével az asztalra, hogy minden ember odanézett.
- De hát tetten nem kaptam, s így botrányt nem csinálhattam. Elvettem. Képzelje ön, lemegyünk falura mézes-hetekre egy nagybátyjához, s én egy estve, mikor egy kis baráti körből tíz-tizenegy óra közt estve hazamentem a legnagyobb szerelemmel - kit kapok a verandán - lámpa mellett - Amandát és a nagybátyját. Már, kérem, nagybátya ide, nagybátya oda - ez a vért az arcába kergeti az embernek. Tetten, igaz, nem kaptam, s így a botránycsinálástól ismét el kellett állanom, de a legkegyetlenebb bosszúra gondoltam. Egy hétig nem szóltunk egymáshoz. Nos, hazamentünk. Jött hozzánk egy unokanővérem. Mit csináljak, Azt néha csak meg kellett ölelnem és csókolnom. Amanda, mint a fúria dühöngött. Ó, egy féltékeny asszonyról nem lehet önnek fogalma. Étel rossz - mi? igen, minden étel rossz; ing vasalatlan - mi? igen, minden fehérnemű gyűrődött, és én imádtam a hófehér fehérneműt.
Behúzta a manchettáit, mert azok nem voltak tiszták, és a gallérját is el akarta rejteni a nyaka közé.
_ Elvittem egy bálba - ott a táncosára mosolygott. Hiszen én is mosolyogtam táncősnőre, mert szeretem a nőket, de úgy mosolyogtam, hogy nem ártottam senkinek. Botrányosan haza kellett mennünk. Nem állhattam a magaviseletét. Egyszer Horvátországba megyek, télen. Jól, felségesen ütött ki az út. Szépen hoztam haza pénzecskét.
Hazamegyek - nos? Már húszéves házasok voltunk, nagy gyermekeim - nos, mit találok? Nőm nincs otthon. Armandien leányom mondja: papa, újság!
- Nos, mi újság?
- Itt van Keresztesi bácsi.
- Ki az a Keresztesi bácsi?
- Hát az új szobaúr.
Én, mint akit falhoz vágnak - elszédülök. Kérdem, hol anyátok:
- Tavaszyéknál, ott van Keresztesi úr is.
Ó, uram, mit tett volna ön? Csak mondja, mondja? Én hóban, fagyban töltök négy hetet, hozom haza a szép pénzt, néhány szép, antik ékszert is vásároltam - és mit találok? Szobaurat - Keresztesi urat. A többit elképzelheti.
Igen természetes, én Keresztesi úrnak azonnal mindenét kiszórattam; igen természetes, a nőmet kegyetlenül megmostam; igen természetes, ő a szalonba zárkózott, a húszfokos hideg szalonba, és ott magára zárta az ajtót, és ott a hosszú éjszakán át reggelre a velőig átfázott; igen természetes, tüdőgyulladást kapott, és mint vérmes, kövér asszony - ah, minő szobrászi szép termete volt; minő alabástrom bőre; minő haja; minő... ó, uram, én az imádott csillagomat, aranyomat, angyalomat, földi és mennyei üdvösségemet elvesztettem! El, igenis elvesztettem. Hiába hordattam oda a doktorokat, mert azok mit sem tudnak - bocsánat, nem tudom, ön nem doktor-e? Hiába virrasztottam öt éjszakán át, hiába sírtam, könyörögtem, hogy egy ostoba, őrült embernek bocsásson meg az isten, hiába térdepeltem az ágya előtt órákon át - az én tündöklő szépségem, Amandám elment! Itt hagyta gyermekeit, itt hagyott engemet. És tudja ön? Keresztesi úrral, a szegény nyomorék sánta írnokkal alig váltott életében egy-két szót, de hát az én átkozott szemeim már mindenütt csak az ördögöt látták, a becstelen csábítót, a gazembert.
Ó, Amandám, édes, édes drága Amandám, legyen áldott az a veranda, ahol először megszégyenítettelek; az a bál, ahol letiportalak; az a - ó, isten, vedd el az eszemet!
Leborult az asztalra, sírt, zokogott. A melle úgy hörgött, mint egy fúló emberé.
- Uram, uram! - próbáltam vigasztalni.
Nem ment.
De mikor hazamentem, megfogadtam, hogy nem bántom többé az áldott jó asszonykámat.
Ezerszer végigcsókoltam a sovány, fehér kis kezeit, hogy nem tudta szegény, mi történt velem.
Sokszor felújult a lelkemben ez a néhány szó:
- Amanda meghalt... Tudja?
Ó, csak az isten az enyémet őrizze meg.
Forrás: A Hét 1893., IV. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése