Ha lonc és hanga rügye búj,
Fürj-szótól Múzsám dalra gyúl
Esténkint, reggel fürge nyúl
Kelti dalát, -
Ne bánd szeszélyeim, te új,
Dalos barát.
Ünnep volt, megtelt a fonó,
Harisnya készült, folyt a szó,
Pezsgett a jókedv, harsogó,
Friss vigalom –
Csendült a tréfás nótaszó
Az ajkakon.
Egyszer csak egy új nóta kél –
Jobban tetszett a többinél,
Szép hitveséhez ifju férj
Szólt bene, haj! –
Megdobbant szívem: tiszta, mély
S hű volt a dal.
Én nem hallottam még ilyet,
Dalt, mely a férfias szivet
Igy zengené... Ez Pope lehet –
Steele? Beattie? Vagy...?
S megmondták furcsa, új neved,
És hogy ki vagy.
A nyugtalanság elfogott,
Váltig faggattam őket ott;
Aki csak ismert, lobogott:
Lángész! Csoda!
Kevés ilyen volt még, de jobb –
Senki, soha!
Adj néki egy pint szőke sört,
Víg s bús regét regére költ,
Sort sorba, rímet rímbe ölt,
S a dal nevet –
Inverness s Teviot közt a föld
Nem hord ilyet...
S felálltam és megesküvém:
Ha rámegy zablám és ekém,
S ott döglök gebeként a vén
Palánk alatt:
Rászánok másfél pintet én,
Csak halljalak.
De meg kell vallanom elébb:
Alig tanultam írni még,
Rimet csináltam már, zenét –
Nyers volt s hamis.
De hisz ki titkon költ, elég
Annak az is.
Poéta tán nem is vagyok,
Csak itt-ott rimet faragok,
Könyvekre sokat nem adok –
De hát – sebaj!
Ahányszor Múzsám rámragyog,
Fölcseng a dal.
A kritikus-nép fintorog:
„Ez orcátlanság – így morog –
Prózába tompul ritmusod –
Ez – költemény?”
Tévedtek, bölcs kritikusok,
Ti – és nem én.
Mit néktek bármi iskola,
S a latin szavak friss sora,
Aki ostoba, - ostoba –
Oh, nyelvtanok!
Ásót, kapát, pörölyt! – Nosza,
Dolgozzatok!
Sok bárgyu! Egyetemre gyűl,
S agyában nőttön nő a zűr,
Borjúként megy be, s kiderűl:
Ma vén szamár,
S azt hiszi, ha nyög görögűl,
Poéta már!
Természet, egy szem szikra csak! –
Tüzedből nékem ennyit adj;
Gázolok aztán híg sarat
Ekém nyomán –
Parasztos bár, de szívre hat
Az én Muzsám.
Allan szikrányi víg tüzét,
A furfangos Fergussonét,
Lapraik-ét, új barátomét –
Ezt nyerjem el!
Elég tudás ez nékem épp,
És több se kell!
Uram, ha sok a cimborád
- Bár jóbarát ma ritkaság –
S hosszallod híveid sorát,
Ne szólj velem:
De hogyha kell egy hű barát,
Ird föl nevem.
Én nem dicsérem önmagam,
Hibám se mondom el, ha van,
Lesznek, kik dícsérnek, sokan,
Jóakarók;
És lesznek – éppen annyian –
Szidalmazók.
Egy bűnöm meg-meglátogat:
Hogy szeretem a lányokat –
Vásáron, táncban fosztogat
Sok kis hamis;
S abból, amit cserében ad,
Jut s marad is.
De a Mauchline-i versenyen,
Uram, ha ott leszel velem,
Egy gondtalan, szép éjjelen,
Vidám cserén
Rímes portékád megveszem,
S te az enyém.
Nagy négymeszelyest emelünk,
Tűzbort vízzel keresztelünk,
S jót húzni, azt se restelünk:
Vidulj, kebel!
S egymásban mindent ismerünk,
Ha válni kell.
El innen, önzők, veletek,
Akik szerint a szeretet,
Ész, kellem mindent elfeled
A pénz előtt!
Be csúf a képes feletek,
Ti fecsegők.
De akinek a társaság
Öröm, s aj óság járja át,
És vallja szivünk jelszavát:
„Segit a jó!”,
Jőjj asztalunkhoz, hű barát,
Közénkvaló!
Levelem abbahagyom itt,
Vén tollam elkopott tövig,
Lázasan várom soraid,
Szomjazva rád
Utolsó nótám- s füttyömig:
Hű cimborád.
(Ford.: Kardos László)
*
BURNS, Robert, skót költő (1759-1796). Szegény parasztcsalád gyermeke volt, maga is sokat nélkülözött. Skót dialektusban írt versei a skót földről és skót népről szólanak mély szeretettel. Burns rokonérzéssel viseltetett a francia forradalom iránt s erős antiklerikális vonásokat is mutat. Szerelmi lírája csupa erő és természetesség. – (John Lapraik 1727-1807, költő és Ayr-megyei földbirtokos. Pope 1688-1744, költő, a 18. századi angol klasszicizmus vezető alakja. Steele 1672-1720 angol költő és esszéista. Beattie 1735-1803 skót költő és erkölcs-filozófus. Allan Ramsay 1686-1758 skót költő. Robert Fergusson 1750-1774 skót költő.
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 36-39. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése