Szabolcska Mihály 1861-1930
Ünnepelt
költőnknek van egy régi verse, amelyet Vajda
János halálakor írt. A múlt század utolsó évei óriási, hervadt
cserfalevelek gyanánt terültek a komor aggastyán teteme alá. Ezen a roppant
avarlevél-ravatalon Szabolcska életének, világlátásának és költészetének örök ellenképe feküdt. Ott feküdt a
megtestesült kétely, a meghasonlás, az élet börtönrácsait vad erővel verdeső
elégedetlenség. Ott feküdt kiterítve a zord Fenség, a Mindenség titkaiba
leszálló Gondolat, a sötét idealizmus s az önmagát marcangoló, csak a halálban
megcsendesült szív. Ott pihent a végzetes, tragikus, feloldhatatlan és
engesztelhetetlen Magány.
Szabolcska
pedig, aki ezzel szemben maga volt a hit, a bizonyosság, a problémátlan,
egyszerű Szépség, aki szerelmében, családi életében, gyermekei fényes szemében
nem kérdéseket, hanem csupa boldogító feleletet talált, - Szabolcska megállt
kalaplevéve ama félelmes ravatal előtt, és azt írta, kisfiához beszélve:
„Ma nem játszunk, édes kicsi fiam,
Édesapádnak most nagy gyásza van.
Meghalt egy ember, kinek életében
Sohsem ült így kisfiú az ölében.”
Ebben
a versben Szabolcska öntudatosan állította szembe a saját derült, áttetsző, üde
életszemléletét a nagy Halottéval. S egyúttal tökéletesen és véglegesen
jellemezte önmagát:
„Úgy, úgy, nevess rám, édes kis fiam,
Örvendve annak, ahogy s ami van.”
Ez
volt Szabolcska, és ez ő ma is. A kételye tűnő árnyék, a fájdalma gyógyuló seb,
a töprengése szelíd merengés, az éjszakája sohasem csillagtalan.
De
ez nem akadályozta meg abban, hogy végtelen részvéttel és csodálkozó, hódoló
gyásszal adózzon annak a halottnak – az ő nagy ellenképének.
Azt
hiszem,akkor is megtette volna ezt, ha tudja, hogy a világ, az élet,a közel
jövendő azé a kőkemény arcú Halotté lesz.
Aminthogy
az övé lett.
Vajda
János ravatala körül kevesen „virrasztottak”. Csend volt. Millennium volt.
Ártatlan önbizalom fényessége derengett a lelkekben. Csaknem egy félszázad
békés fejlődése aranyozta be hangulatunkat. Aranyköd, de köd. Ennek az
aranyködnek legmeghatóbb, legszívhezszólóbb poétája Szabolcska Mihály.
Ám
Vajda lelkében elmúlt földrengés tompa visszhangja morajlott s eljövendő
katasztrófák vészjeleit írta le tolla, ez a remegő szeizmográf.
A
huszadik század magyar költészete az ő végzetesen szép hagyatéka. Kételyei
megszázszorozódtak, sikoltó disszonanciái megezerszereződtek bennünk.
Magányának keserű fája a társtalanság megszámlálhatatlan gyümölcseit termette.
Nem hatás volt ez, csak valami titkos, földalatti összefüggés. Akkor ébredtünk
erre, mikor előbb lelkünk nyugalmát, világnézetünk biztosságát, aztán
költészetünk gyermeki derűjét, végül fizikai, társadalmi és nemzeti létünk
utolsó pilléreit is elsöpörte egy sohasem álmodott orkán. Az aranyköd
szétfoszlott, mi a meztelen valóságokba ütköztünk – s e valóságok romok voltak.
Boldogok,
akik valami szent anakronizmus gyanánt meg tudták őrizni magukban annak az
aranyködnek nehány foszlányát.
Szabolcska
sokat őrzött meg belőle.
Mi,
egy rettentő és fekete világnak keserűbb szívű, vadabb elszántságú, de
nyugalomra és egyensúlyra szintén szomjas álmodói, ma elzarándokolunk
Szabolcska lelkéhez, a mi mai lelkünk nagy ellenképéhez.
Benne megtaláljuk első szerelmünk, első ábrándjaink, eltemetett hitünk és
csődbe jutott reményeink poétáját. Benne megtaláljuk gyermekkori emlékeinket,
megleljük régi önmagunkat.
Elmegyünk
azokhoz a versekhez, amelyeket az Édes Anyánk keze jegyzett meg nekünk
kereszttel – elolvasásra. Elmegyünk a kis Demeter Rózsikához, hallgatjuk a
magyar nótát a Grand Café-ban, a Salzburgi csapszékbe be-betérünk, rózsával
dobálunk egy kis csacsi lányra, aki nem tud semmit a vizsgán az
esztétikából,míg ő maga a legszebb költemény – a „másvilág”ról üzenünk
szomorú-szépen Debrecenbe Piroskának, az édes, egyetlen, páratlan, első ideálnak -, és lehajtjuk fejünket,
hadd hulljon rá az alföldi akácok sziromesője, mert „Tele van a város
akácfavirággal...”
Ó,
lehet-e költőnek nagyobb dicsősége, méltóbb ünneplése, mint egy ilyen
zarándokút?
Lehet-e
nagyobb elégtétel, mint élő anakronizmusnak lenni ebben a világban?
Szabolcska
Mihály messzebb van ma tőlünk, mint amilyen messze ide Temesvár –, mert a
gyermekkorunkban van. De közelebb is van hozzánk, - mert legtitkosabb
vágyainkban, lelkünk legüdébb, legszűzibb, s legromlatlanabb rétegeiben éli a
maga elpusztíthatatlan életét.
Kolozsvár,
1924. március 15.
Forrás: Erdélyi Irodalmi
Szemle LVI. évf. 5. sz. 1924. április-május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése