Elkezdem néha itt, vagy ott,
mezőn, utcán, országúton,
hallgatag sorokat rovok,
hogy miről, még nem is tudom.
Csak elkapott a „hangulat”
s előle ki nem térhetek,
sorokat rakok, mint paraszt
a friss búzakereszteket,
mint tégláit a kőműves,
hogy majd belőle ház legyen.
Ó édes, izzó munka-láz,
hogy hajtasz engem szüntelen!
Felcsillanok sorok között,
felcsillanok és ernyedek,
s akkor láthatatlan erő
megállítja a kezemet.
Megáll a szép vers-hangulat
és visszaroskad vers-sorom,
vinném előre versemet,
tégláit raknám, nem tudom,
s úgy állok, mint a gazda, kit
eső zavart, megátkozott,
vagy építész, akinek a
téglája hirtelen fogyott.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése