Csak az akarat nem elég,
hogy búmat kiöntsem eléd…
Valami más is kellene,
nyugalom!... béke!... lágy zene!…
Hogy szólhatna a szerelem,
ha üvölt a történelem?!...
Hónapok óta dadogok,
mint szélütött,mint félhalott.
Miként a megijedt gyerek,
kísértetekre figyelek…
Ha indul szájamból a dal,
koromba, könnybe, vérbe hal.
Fennen kezdtem az ifjúság
táguló tüdejű dalát.
Rólad beszéltem, gyönyörű,
szép-homlokú, meleg-ölű!
De farkasok, nem emberek
hallgattak!... Nos, hát mit tegyek?
Mint Szaharában szomjazó,
mint skorbutos sark-utazó,
várom a mentőt, a kezet,
aki hazámba elvezet,
ki testemért, vagy lelkemért
a sátánnal is harcra kélt.
A halál félelmes kezét
számról feszítsd egy percre szét,
hadd nyíljék újra mondani,
ami szép, ami emberi,
mit csak egyszer s én láthatok,
mi elvész, hogyha hallgatok.
Valaha ezt is tudtam én!... –
Segíts rajtam, kegyes remény,
egy percre bár, de visszaadd
fiatal fényes hangomat,
az ember hangját,mely a holt
lelkek csöndjén is túlsikolt!
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése