Kezemben egyre leng a lenge szekfű,
Ha bármi lesz is, csak ehhez leszek hű.
Virágaim, ti szép hajadonok,
Veletek élek és haldokolok.
Csak száratokra nézek, soha másra,
Hogy tündököl az Ige csillogása,
Hogy sarjadoz a zsenge levelen,
A gyönge száron erős kegyelem.
A szirmokat az Alkotó kiszabta,
hogy az anyagnak legyen szép alakja,
De egy szavában együtt alkotott
A semmiből gyönyörű anyagot.
Az első hajnal lángoló parancsát
Meghallottad, szegény világtalanság.
Meghallották az első szekfüvek,
Hogy örökítsék meg szerelmüket.
A semmiből kigyulladt az örök fény,
Hozzá vezényel engem is a törvény,
De nem én látom messzi csillagát,
Az örök fény az én szívembe lát.
Nem látok én, de bennem lát a Hajnal,
Hogy bírják itt a kínnal és a bajjal,
És megvirradjon lelkem hajnala,
Ha gyöngeségem sírba hajlana.
Mert Istenem, csak te vagy az erősség,
Te biztatod a rózsát és a rőzsét,
A szekfüvet és árva testemet,
Hogy mindenütt öledbe essenek.
Te Uram-Isten minket így vadászol,
Hogy megszabadíts az örök haláltól.
Mert életünk halál, halálunk eleven,
De örök lét ragyog az örök egeken!
Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése