Az ekevasra ráborul
súlyos rögökben, habokul
a szántóföld így ősszel,
míg elhaladsz a domb alatt
találkozol, bár nem szabad –
egy régi ismerőssel.
Valld be, úgy érzed te vagy ott
kiomló barázdát hagyott
mely felszökken tavasszal
valld be, szíved kalászra vár
míg őszre vár e tar határ
baljósú barna arccal.
Valld meg és dobd el mint a fa
a levelét, nincs álma, ha
rozsdázza dér a lombját, -
nézz hátra! nem barázda az
hol jöttél, tél lesz, nem tavasz
a rögök ezt susogják.
Vetettél magot valahol?
vagy csak huhogtál mint bagoly
a sötét ajkú éjbe?
üres dal, melyet néha hall,
dobbanva űz és elzavar
a földek éhes népe.
Most ott haladsz a domb alatt,
találkozol – bár nem szabad,
egy régi ismerőssel:
szívet markolj, ne szavakat
s tedd azt, csak azt mit nem szabad
így balga, barna ősszel.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése