Lassan megy és megáll az erdő szélen,
Egy percre megáll, leül morogva.
Vérre és aranyra gondol,
S ujja hegyével irkál a porba.
Ezentúl megszűnik néki minden ösvény,
Maga elé bámul elmerengve,
Holnap örökre elvész – az anya
És halál nélküli rengetegbe.
Egyre beljebb megy, egyre beljebb
Hol sziklák alatt kígyók alszanak.
Legyőzi az erdő szellemét,
A forrást, hol zúg és kacag a patak.
És évekig majd nem látja senki sem,
Csak az ölyv lesi, hogy hova jár.
Elárulja majd a rejtekét,
És megsiratja a halálmadár.
(Ford.: Havas György)
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése