I.
Eljött a perc,
midőn a Nap
megnyújtja lent
az árnyakat,
s a hallgatag
hűlő poron
árnyékod egy
ledőlt torony.
A perc van itt,
a halk idő:
árnyékod a
magasba nő,
a Föld határán
áthatol
s a fellegekre
ráhajol.
Mi bánt, hogy oly csüggetegen
merengsz az esti
tűz-egen?
Csüggeszt a tűz,
a tűz dala,
az alkonyég
tűzhajnala?
Fáradt szemed
a szögre bámul,
hol tested a vak
földre zárul?
A perc van itt,
az új, sugalmas:
szívünk heve
új lesz, hatalmas!
Pedig nem volt még
ennyi múlt:
a múlt s jelen most
egybehullt!
Az épülő
gúlák felett
úgy tárta szét
szárnyát az est,
ahogy fölötted
most kitárja
a lenge szél
fuvallatára!
Az esti Nap
rakja le itt
utolsó láng-
pilléreit.
Óh nézd, a híd
mint leng, ziheg!
Fényt izzanak
a szent ívek!
Az ív alatt
vad lázban ég
a mámoros emberiség!
A nap ezüst
fényhídja ez:
lépj föl reá,
ne csüggedezz!
Röpítsen föl
égő szalagja
keletről a
fénylő magasba
s onnan hajolj le
a szelíd
nyugati alvó
tengerig!
E hídon át,
ki mélyen áhít,
elérheti
az éj csodáit!
II.
A lassú virradat
mily szép ajándék,
midőn a fák alatt
megszületik az árnyék!
Mint sorba özönlő
gyors katonák,
úgy szállnak a színek
a légen át,
vissza mindegyik a
maga helyére:
s ismét kibuggyan
a rózsa vére,
zöld lesz a lomb
mély gömbje ismét,
fiatalon
pompázik a friss rét…
S itt áll előtted
a régi világ:
fürödnek a fényben
az éji fák.
Megrántod a kutat,
mely lent sötét,
s nézed a víz
omló szövetét!
*
A dél is eljő
már nemsokára
s föléd hajol
a lombok árnya.
S hallod a mozgó
lombon át
az ősi otthon
harangszavát!
A pillanat
varázsa áthat,
itt magadat
jól megtaláltad!
kint százfelé
szakít az élet,
itt egy pontba
fut össze éned.
S mielőbb vissza-
hullsz a földbe,
itt belelátsz
a nagy tükörbe,
lenézhetsz lelked
holt tavába,
mely csöndesebb,
mint lent a bánya.
*
A délnek égő
csillagát
biztos léptekkel
hágjad át
s fölötted lelked
zászlaja,
a régi kertet
járd be ma!
Most boldog a holt is
a sírok alatt,
hantjára sugárzó
tallért dob a Nap!
Csengő aranyat
kap a fák koronája
s aranyra szelídül
a föld komor árnya!
S míg járod a kertet,
utadba hajol
s csalogat anyaként a
ribizlibokor.
Óh, mondd, hova tűn
a régi kesergés?
Mindenfelül int
örömarccal a termés:
sárgán, pirosan
ezer pici földgömb,
nézd, - mámorosan
a Földből előjön!
S mint mappa vidékén
a délköröket,
úgy látod e gömbön
a halk ereket.
Ezer pici gömb
így néz föl a Napba,
héj-ablakain
átcsillog a magja.
Egyik se visel
arcán sűrű kendőt,
megvallja szelíden
titkát: a jövendőt.
*
A búcsúzó Nap
szíve vérzik
s a levelek
ezt mind megérzik,
mert lenge lapjuk
lágy erén
nem csendül át
a távoli fény!
S helyette mint
bús szemfedő,
az éj hideg
burjánja nő.
Az éj mint sűrű
fű kikel
és arra int,
hogy válni kell!
S míg mégy, a táj
elandalít,
nézve a Nap
lázálmait:
a fénysugárzó
képeket,
miket a felhős
égre fest…
S mire lehullt
fáradt korongja
visszatérsz árnyas
udvarodra.
De a föld tőle
még meleg
s ott ül a porban
gyermeked
s játszadozó
ujja alatt
a porszemek
leomlanak.
Elnézed teste
hajlatát,
szemének fényes
ablakát
s mögötte a rejtett
kék vizet:
nem érted és
mégis tied!
és rád borul
az ég vidéke,
szívedre hull
az égi béke,
amelyről a
költők daloltak,
a régi költők,
a régi holtak..
Gyermek, virág,
fák lombjai:
ki tudná mind
elmondani?
Gyökérrel az
alvó talajban:
az ember egy
mély titkú dallam.
A földbe hull
és ott kikél,
és mint a fát az esti szél
lengeti búsan
északnak-délnek:
úgy hajtogatja
őt bent a lélek.
III.
Eljött a perc,
a perc itt fekszik,
egyik esttől
a másik estig!
Az úti fák
pihenni térnek
s egészen a
felhőkig érnek.
Mi bánt, hogy oly
csüggetegen
merengsz az esti
tűz-egen?
Lelked az éj
álomra hívja,
feléd hajol már
földöntúli hídja.
S a vadvirágok
tarka fénye
visszarepül
némán az égbe.
*
Óh nézd, az űr
mint hinti szét
a csillagok
mathézisét!
Az égi mély
drapéria
mintája szent
szimmetria!
A tölgy most halk
gyökért ereszt,
keresi a
mélységeket,
de lombja lenge
szelleme zizegve szárnyal
felfele!
Alattad föld,
fölötted ég,
alattad a holt
nemzedék,
fölötted pályák
rendje hí:
lengő virágok
ezrei!
Itt most mindenki
útra kél,
az utak ormán
zúg a szél,
az éjtszakának
súlya van
és húzza lelked
súlytalan!
*
Az ég a fákra
ráborult:
ez már az éj,
az alagút!
A földbe visz!
Az égbe megy!
Szemedben mégis
könny rezeg…
A csillagok
forgó ívét
fájdalmad mért
rombolja szét?
Midőn a hűs éj
rádhajol,
nincs gyermeked,
ki átkarol?
Óh hát nem ez volt
a napod
és most siratva
siratod?
A kőnek is
árnyéka van,
csupán te vagy
árnyéktalan?
A parti fű is
mind terem, -
csak sorsodban nincs
értelem?
Tekintsd a lombos
néma fát,
mint őrzi rejtett
fonalát,
mely százados
kérge alatt
követi a
földsugarat!
élet fonála,
búvó fonál,
művészed a halk
éjhomály:
lágyan suhannak
ujjai, -
s úgy zengsz mint hárfa
húrjai!
A fákon árny ül,
alvó lepel…
A húrt, a húrt,
ezt dobtad el!
S a húrt, ha szíved
eldobog,
nem pengetik
a századok!
*
Hogy zúg a szél,
az éj szava,
az éj feltámadt
angyala!
Életed ide-
oda ráng,
mint tétovázó
gyertyaláng.
parányi tested,
jaj, elveszhet!
Fohászkodjál
az elemekhez!
Hiába sírsz
az éjbe most:
„Ébredjetek,
ti dallamok!
Nyílj meg, te lég,
határtalan,
és szállj le mint
ezüst galamb!
Nyílj meg, akácok
dallama,
s légy lelkem őrző
angyala!
Nyílj meg, te tűz,
skarlátpiros
érctrombitájú
ősdalos!
Nyílj meg, te víz
a föld alatt!
Nyíljon meg minden
ősanyag!”
Hívhatsz te minden
elemet:
„Mentsétek meg
életemet!”
Az ős Napot
s szomorú Holdat
könnyelműen
eltékozoltad!
Elszórtad a
friss réti zsályát
s a csillagok
égő uszályát!
Kezed üres már:
kihullt belőle
a tiszta lét
ezüst esője!
Kihullt a Nap,
kihullt a Föld!
Minden kihullt,
mi tündökölt!
Kihullt a fák
nyugalmas árnya!
Kihullt kezedből a világ
lombringató boldog csodája!
IV.
Eljött a perc,
a csöndes óra,
mely a holtak álmát
feloldja:
a koporsók fölött
a mélyben
angyalok őrködnek
fehéren.
S a Föld, az óriás
teher,
szárnyuk alatt
egy hópehely…
Az éj van itt,
a végtelen,
mely új
világokat teremt!
A holt világot
bedobálja
az űrben úszkáló
homályba!
zúg a homály,
az égi katlan…
Csupán te vagy
feloldhatatlan?
Megszűnt a fákban
a szilárdság…
Csupán te benned
nincs imádság?
Léted mily átok
húzta le?
Az ész hideg
kísértete?
Ő mart beléd egy bús napon
mint egy kígyó,
s most állsz vakon?
Követted az erőt,
a bénát,
a villámló vesszejű
Cézárt
ki csillagát
a Styxbe mártja, -
s széthullt a lét
mint puszta kártya?
Vagy találkoztál
a halállal,
a művészet
vak démonával?
S mint egy csalárd Nap
űz az éjben
a Föld forgása
ellenében?
Megejtett csillogó
pecsétje
s most kész a sír
örök sötétje?
*
Óh nézd, az űr
a Föld felett
ismét kinyílt
és ott lebeg
a Föld határán
felbomolva
a régi Föld,
a régi forma!
A perc van itt
s a perc halott…
Kérj az éjtől
új alakot!
Borulj le a
homokra mélyen,
sokféle út
kering az éjben.
Keresd az égi
Jeruzsálem
útját, amerre
Parzivál ment…
Keresd meg Péter
állomását,
Szent Hildegárd
tűz-látomását…
Keresd meg Pált,
a szent Futárt,
és Hildebertus
himnuszát…
Keresd az erdők
esti fényét,
Szent Ferencet,
az Úr szegényét,
minden teremtmények
urát, és a vizet,
testvérhugát,
és testvérbátyját,
a tüzet,
és szemfedőjét,
a füvet,
s a harmatot
halotti leplén
s a madarakat
a keresztjén…
*
Ez itt a föld-
fölötti éj!
Mit tettél, amíg
ideért?
A föld süket
és nem felel,
a visszhang is
halált lehell!
Csontod ereszd el,
nézd, merül!
lelked ereszd el,
nézd, repül!
Arcod helyett
a Hold ragyog,
szemed helyett
a csillagok!
Vetkőzz le! A szent
Meztelenség
csillaga vár,
a Testtelenség!
Így győzd le a
földnek homályát
önmagad tiszta
távolán át!
Zuhanj az ég
sátrát elérve
az örök Éj
trónja elébe!
S borulj le mint a
Bűnös Asszony
és kérd meg, hogy
új fényt itasson
szemedbe, új
árnyat, csírát,
vezessen halk
szobáin át
a legutolsó
kamarához,
ahol a régi fény
leáldoz!
A
Tékozlóhoz. Ez a költemény tizennégy
éve keletkezett, a Misztikus ünnepi
asztal idején. Azóta különféle változáson ment át. Most végre visszatérek
az első szerkezethez és első zenéhez. (Napkelet, 1929.) S mégis úgy érzem, hogy
több lett a költemény, teljesebb az eredetinél: háta mögül valami fölibe nőtt
.Egy árnyék. A tékozló, csüggeteg Természet fölött megjelent az Evangélium. Ő
titokban kísérni szokta lépteinket. S alkony felé megnőnek az árnyak.
Gulyás Pál.
Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése