A
kritikustól megkívánható érdeklődéssel kezdtem olvasni Passuth László regényét,
de az első lendület után megtorpantam és nehezen, küszködve folytattam,
állandóan azzal a gondolattal. tegyük félre ezt a regényt, nem érdemes róla
írni, akkor sem, ha csak kisiklás egy író pályájában s akkor még kevésbé, ha
nem az. Mégis végigolvastam, azzal a titkos reménységgel, hogy talán az utolsó
harmad kárpótol az előbbiért, hátha találok egy szép részletet, melynek
oázisáért érdemes hosszú sivatagi utat is megtenni. De a regény utolsó harmada
sem jobb, a szép részlet is elmaradt -, és mégsem volt kárba veszett munka
ennek a könyvnek az elolvasása.
A lombard kastély érdekesen kezdődik: egy
fiatal magyar tudós, aki Leonardo da Vinci iskoláját tanulmányozza Milánóban,
megismerkedik egy titokzatos szélhámossal, akinek kastélyában a reneszánsz egy
alig ismert festőjének hét gyönyörű képére bukkan. Érdy Lórántnak szánták a
feladatot, hogy igazolja ezeknek a képeknek a valódiságát, a fiatal tudósban
azonban csakhamar kételyek támadnak. Ez az első száz oldal cselekménye. A
továbbiakban tanúi vagyunk honfitársunk tragikus küszködéseinek: az egyetemi
katedrára törő tudós azt súgja neki, fordítson hátat a kastélynak és a
képeknek; a benne élő férfit azonban megszédítette a szélhámos feleségnek,
Carlának egyénisége, lelki magánya és szépsége, és nem törődve aggályaival és
„chimaeráival”, mindenben teljesíti a szélhámos parancsait. A regény végén
megjelenik Érdy Lóránt öreg professzora és mestere, aki – bár nem szakembere a lombard iskolának, az első pillanatban
észreveszi azt, amit a fiatal tudós nem akar észrevenni heteken át, és egy
drámai jelenetben megvádolja tanítványát, hogy elárulta a tudományt s az
eszmény helyett a hírnév és a pénz szolgája lett. A fiatalembert megrendíti a
nem egészen alaptalan vád, faképnél hagyja a szélhámost – akinek már amúgy
sincs szüksége reá -, és egy rokonszenves angol lánnyal hazautazik, via Velence.
A
túlságosan hangsúlyozott és megoldásában elnyújtott lelkiismereti problémától
eltekintve nem érdektelen téma, de ahhoz, hogy a jelennek és a múltnak az
egymásba olvadásából értékes alkotás jöjjön létre, íróra lett volna szükség.
Íróra, aki életre tudja kelteni a reneszánsz csodálatos kárát s ugyanakkor élő
alakokat is tud formálni. Passuth csak ügyes utánzó: eltanulta a regény külső
technikáját, kulturált fő, van történelmi érzéke, művészettörténeti ismeretei
meghatóak, de hiányzik belőle az, aki a holt anyagot élővé tudja varázsolni: az
alkotó művész. S a legnagyobb baj az, hogy ezt nem lehet megtanulni.
Just Béla
Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése