2019. jan. 16.

Passuth László: A lombard kastély (könyvismertetés)




A kritikustól megkívánható érdeklődéssel kezdtem olvasni Passuth László regényét, de az első lendület után megtorpantam és nehezen, küszködve folytattam, állandóan azzal a gondolattal. tegyük félre ezt a regényt, nem érdemes róla írni, akkor sem, ha csak kisiklás egy író pályájában s akkor még kevésbé, ha nem az. Mégis végigolvastam, azzal a titkos reménységgel, hogy talán az utolsó harmad kárpótol az előbbiért, hátha találok egy szép részletet, melynek oázisáért érdemes hosszú sivatagi utat is megtenni. De a regény utolsó harmada sem jobb, a szép részlet is elmaradt -, és mégsem volt kárba veszett munka ennek a könyvnek az elolvasása.

A lombard kastély érdekesen kezdődik: egy fiatal magyar tudós, aki Leonardo da Vinci iskoláját tanulmányozza Milánóban, megismerkedik egy titokzatos szélhámossal, akinek kastélyában a reneszánsz egy alig ismert festőjének hét gyönyörű képére bukkan. Érdy Lórántnak szánták a feladatot, hogy igazolja ezeknek a képeknek a valódiságát, a fiatal tudósban azonban csakhamar kételyek támadnak. Ez az első száz oldal cselekménye. A továbbiakban tanúi vagyunk honfitársunk tragikus küszködéseinek: az egyetemi katedrára törő tudós azt súgja neki, fordítson hátat a kastélynak és a képeknek; a benne élő férfit azonban megszédítette a szélhámos feleségnek, Carlának egyénisége, lelki magánya és szépsége, és nem törődve aggályaival és „chimaeráival”, mindenben teljesíti a szélhámos parancsait. A regény végén megjelenik Érdy Lóránt öreg professzora és mestere, aki – bár nem szakembere a lombard iskolának, az első pillanatban észreveszi azt, amit a fiatal tudós nem akar észrevenni heteken át, és egy drámai jelenetben megvádolja tanítványát, hogy elárulta a tudományt s az eszmény helyett a hírnév és a pénz szolgája lett. A fiatalembert megrendíti a nem egészen alaptalan vád, faképnél hagyja a szélhámost – akinek már amúgy sincs szüksége reá -, és egy rokonszenves angol lánnyal hazautazik, via Velence.

A túlságosan hangsúlyozott és megoldásában elnyújtott lelkiismereti problémától eltekintve nem érdektelen téma, de ahhoz, hogy a jelennek és a múltnak az egymásba olvadásából értékes alkotás jöjjön létre, íróra lett volna szükség. Íróra, aki életre tudja kelteni a reneszánsz csodálatos kárát s ugyanakkor élő alakokat is tud formálni. Passuth csak ügyes utánzó: eltanulta a regény külső technikáját, kulturált fő, van történelmi érzéke, művészettörténeti ismeretei meghatóak, de hiányzik belőle az, aki a holt anyagot élővé tudja varázsolni: az alkotó művész. S a legnagyobb baj az, hogy ezt nem lehet megtanulni.
Just Béla

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése