A
minap bementem egy vasútállomás ivószobájába, sört rendeltem, s az egyik kis
asztalka mellett helyet foglalva, az emberi lélek szükséges, de mindenképpen
szomorú elszigeteltségéről kezdtem töprengeni. Azzal vigasztaltam magam, hogy
van valami mindnyájunkkal közös a természetben. De aztán láttam, hogy így nem
törhetem meg a jeget, s a szívnek üres megfontolásoknál többre van szüksége.
Hosszas kutatás után találtam egy kissé elcsépelt újabb érvet, amikor a sors,
valami jótékony sugallat, a véletlen vagy az óceán és dajkáló csillagom egy
égővörös bundájú, selymes, hosszúszőrű macskát vezérelt elém.
Ha
igaz, hogy az egyes nemzeteknek olyan macskáik vannak, amilyeneket
megérdemelnek, akkor az angol nép igazán megérdemli azokat a macskákat, melyek
sehol sem annyira megelégedettek és barátságosak, mint itt. De ez a macska még
az angol macskák közül is kitűnt, annyira barátságos volt. Egyetlen kecses
szökelléssel felkúszott az ölembe, befészkelte magát, elülső mancsait bizonyos
bájos félénkséggel karomra helyezte, mintha bemutatkozni óhajtana, ártatlan
szemét reám szegezte, és aztán titokzatosan, helyeslőleg mosolygott.
Nincs
az a félénk ember, aki ilyen közeledésre ne válaszolna valami módon. Én is így
tettem. Sőt annyira felbátorodtam, hogy simogatni kezdtem Amatheát (mert
hirtelenében ezt a nevet adtam neki), és noha tiszteletteljes módon tettem ezt,
aminthogy idegenekkel szemben az udvariasság az első feltétel, nemsokára
melegséget vittem simogató mozdulataimba, mert úgy éreztem, igazi barátra
akadtam. Igen, barátra, itt a földalatti állomáson, London S. W. 99. alatt. A
simogatásról később áttértem a beszélgetésre és így szóltam: „Amathea, te
macskák legszebbje, miért tüntetsz ki különösképpen engem ennyi keggyel?
Felismerted tán bennem minden élőlény barátját, vagy te magad is unatkoztál
elhagyatottságodban, bár bizonyára közel vagy kedves otthonodhoz, avagy talán
az állatok szívében is van valami bánat, miként az emberekében? És ha van, mi
okod a bánatra? Vagy én vagyok túlságosan együgyű, Amathea, hogy ennyit
kérdezek, s nem elégszem meg azzal, ami az istenektől jön? Törődni kell mindig
a mikénttel is, ahogyan az a valami
jön?
Ezekre
a kérdésekre Amathea hosszú dorombolással válaszolt, csukott szemével a
találkozás gyönyörűségét akarta kifejezni.
„Hízelegsz
nekem, Amathea – folytattam -, és én megvigasztalódom. Nem gondoltam volna,
hogy van ebben a lélegző és nyüzsgő világban egy ilyen tökéletes mancsú macska,
aki saját magától barátságot kötne velem, és valami mély megérzéssel éppen
engemet választana ki. Ha nem is válaszolsz szavakban, tudom az okát és
dicséretre méltónak tartom. Mert a szavakban benne rejlik a széthúzás magva, s
a szerelem is hallgat, mikor igazán mély. Ezt valami régi könyvben olvastam,
Amathea, nem is olyan régen. De megvallom neked, az a könyv semmit sem mondott
a mozdulatokról és képes értelmű jelekről, amelyek pedig sokkal fontosabbak és
tökéletesebbek, mint a szavak. Semmit se mondott arról a gyöngédségről,
amellyel én most téged elhalmozlak, szegény szívem hálája jeléül.”
Ezekre
a szavakra Amathea könnyed elismerő mozdulattal bókolt – nem lekicsinylőleg! -,
fejét jobbra-balra nyújtogatta és aztán mély megelégedettséggel megnyugodott.
„Ó,
szépséges szőrméjű Amathea, sokan dicsértek már téged, mielőtt én
dicsérhettelek és sokan dicsérnek majd még, különös nyelveken is, amikor én már
nem leszek közeledben. Őszintébben azonban senki sem dicsérhet téged. Mert
senki a világon nem tudja nálamnál jobban, hogy a macskának négy bája van:
lezárt szeme, hosszú, puha szőrzete, hallgatagsága és megható szeretete.”
Erre
a szóra, hogy „megható”, Amathea felemelte fejét, gyöngéden reám tekintett, még
egyszer előszedte puha talpát, megsimogatta karomat, aztán visszaereszkedett
doromboló boldogságába.
„Bizonyos
lehetsz – beszéltem tovább -, hogy a halál nem teérted van. Önmagával
megelégedett lényed nem ismeri sem a halált, sem az elválást. És ezért még
inkább tisztellek, kedves Macskám! mert ha a te fajtádnak megadatott a közös
sorsban való megnyugvás, miért nem követjük mi emberek is a te példádat, s
miért töprengünk folyton-folyvást csak azon, ami esetleg jöhet és miért
foglalkozunk azzal, ami volt és ami sohasem jön már vissza? Köszönöm neked
Amathea, édes Euplokamosom (öt percnyi barátkozás már feljogosított, hogy
ilyeneket mondjak neki), hogy minderre felhívtad a figyelmemet. Emlékeztettél
az ifjúságomra, s egy pillanatra felidézted azt. Mert van egy kor, áldott ifjú
kor, édes Macskám, amikor még az emberek szánalomra méltó fajtája is összhangot
talál, a test élete nyugodt, az álom szabályos, hosszú és mély, az
ellenségeskedések és bajok még ismeretlenek vagy éppenséggel örvendetesek, s
amikor az egész életet a remény burkolja be, mint ahogyan az én ölem burkol
most téged, Amathea. igen, mi, az elátkozott faj, mi is ismerjük a békét. De
míg te vaksi kölyökkorodtól egészen könnyű öregséged pár utolsó napjáig
magadban hordozod a békét és megbékéltséget, mi csak itt-ott kapunk belőle
valamit. De nem akarlak szomorítani az ember bánataival, hiszen ez árulás lenne
és aljasan visszaélnék jóságoddal! Te engem London hét millió emberéből
választottál ki magadnak, hogy átadd szíved vigasztalását, s amikor te
váratlanul és hirtelenül ennyire kedves voltál, én azoknak a szenvedéseivel
szórakoztassalak, akiket te csak úgy ismersz, hogy táplálnak téged, lakást
adnak és melletted járnak? Hiszen te nem istenítesz bennünket, mint például a
kutya, és már ezért a kis szolgálatért is hálásan nézek rád, - és még valami
másért.”
Amathea
lassan négylábra állt, ívbe görbesztette hátát, ásított, még édesebb mosollyal
tekintett rám, aztán körbejárt és új heverőhelyet keresett magának a kabátomon.
Nagy purrogással és dorombolással helyezkedett el.
Most
már biztos voltam abban, hogy a világ üressége és jelentéktelensége miatt
valami feldúlt érzés lett rajtam úrrá. Hosszú évek szokásait felcseréltem, a
dolgok életétől elfordultam s elfelejtettem azokat a gyönyöröket, amelyek
halandó ember ajkát érinthetik. Az ősi ellenség végzetesen elhatalmaskodott a
szívemen és úgy éreztem, hogy nálunknál nagyobb hatalmak játékszerei vagyunk, s
ezek a hatalmak nem mindig a legjobbak.
„Sosem
hagysz el majd Amathea?”, kérdeztem. Tiszteletben tartom álmaidat s együtt
üldögélünk majd a számlálatlan időben, karomban tartalak, amíg te a paradicsomi
mezőkről álmodozol. Semmi sem választhat el bennünket egymástól. Te az én
macskám vagy és én a te embered. Mostantól kezdve tejes béke legyen bennünk.
Ekkor
történt, hogy Amathea mégegyszer felemelkedett s bájos, meghitt,
súlytalan mozgással tökéletes négy talpára állt s olyan könnyedén kúszott előre
a padlón, mint egy hullám vonala. Lassan elsétált a közelemből, s vissza sem
tekintett. Más járt a fejében. Amidőn tartásában ennyi bájjal és fenséggel az
ajtóhoz ért, egy alacsony és rendkívül kellemetlen ember lépett az ivószobába.
„Ciccc,
ciccc”, szólt Amatheához, aki fejével kedvesen hozzádörgölődzött. Egyedülálló,
mély és tiszta érzéssel bámult rá s aztán valami hűséges, megható barátsággal a
lábához feküdt, érzéseinek legőszintébb kifejezéseképpen. Látszott rajta, hogy
ez a boldogság örök és sohasem múlik el.
(Ford.: Raics István)
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése