Juhász Gyula

Juhász Gyula balladát írt a hét tengerészről, kik kiszálltak az örök tengerre, hogy új világot keressenek, „milyet előttük senki, sohse látott”. Ifjú, dalos, bús és merész, ezek a jelzők ékítik a tengerészeket: külön és együtt híven tükröztetve a századelő frazeológiáját s rajtuk keresztül nem nehéz felismerni az inkább nyilvánvaló, mint burkolt jelképet, melyet a vers többi szavai még erősebben aláhúznak, hogy itt a Holnap költőiről van szó.

De őt sem a Holnap emelte szárnyra, csupán irodalmi hovatartozását látta el hangsúllyal. Első kötete, melynek hangszerelése befejezett és profilja határozott, az előző évben jelent meg, közel öt esztendei anyagból válogatva. Őt is az az évjárat dobta fel, mely az újhangú magyar irodalom mérföldkövének tekinthető, és amelyet nem lehet pontosan meghatározni, de körülbelül a huszadik század első éveire esik, arra az időre, amikor Ady váratlanul hangot változtatott és vele egyidejűleg a tudományegyetem szemináriumaiban önmagát csiszoló fiatal bölcsésznemzedék legjobbjaiban kiérett az új lírai világérzés és hang.

Az Ady-generáció irodalmát általában forradalminak szokták tekinteni, és azokra a harcokra gondolva, melyek különösen Ady megértése körül dúltak, még az irodalmi folytonosság hívei is el kell ismerjék a kétségtelen forradalmiságot. Ma már pontosan látjuk a nagy lírai együttes közös tettét, ezt a minden irányba szétterjedő hódítást. Ady szimbolikus-expresszionista, érzékletes és ugyanakkor elvont, végletesen szubjektív s egyszersmind erősen fajában gyökerezők, mindent egységben mutató életműve, Babits páratlan témagazdagsága, poéta doctusi magas hangja, proteusi szüntelen alakváltása, egzakt formamegmunkálása, filozofikus szenvedélye, Tóth Árpád idegessé érlelt klasszicitása, zsúfoltsága, különc pompája, elmélyített emberi fájdalma, Kosztolányi modern költőkön nevelt lénye, homo aestheticusi hitvallása, magasrendű játékossága, mesterségének alchimista ismerete és szeretete, a lágyság és zordság annyira modernül ható ötvözete azok az élesen megrajzolt határok, melyek az említett hódítást jelzik.

Legnehezebb a Juhász Gyula modernségét meghatározni. Ő távolról sem dolgozott ilyen éles színekkel. Ami valamikor az első helyet juttatta neki kortársaival szemben az egyetemen a Négyesi-szemináriumban és a kezdődő újhangú irodalomban, később elhalványult mások forradalmisága folytán. Hosszú, belsőleg termékeny, de látszatra meddő éveken keresztül mint az irodalom elfelejtett élőjét rejtette a vidék, hogy a neue Sachlichkeit lírikus nemzedéke benne találja meg később egyik mesterét és az olvasóközönség egyik legörökebb hangú, legtisztábban húrozott, legemberibb fájdalmú költőjét.

Első kötetében már teljes költői fegyverzetben mutatkozik és csak a legaprólékosabb vizsgálat derítheti ki művében a szüntelen változást, mely azonban csak az érzés egyre fokozódó feszültségében és a pszichológiai én belső zajlásában, mondhatnánk bomlásában követhető nyomon, de nem látszik meg a formán; és a szavakon is csak annyiban, hogy kevesebb közöttük az ékszer, de több az ékszerként csillogó könny.

És amint költészetének kezdő- és végpontjai alig mutatnak szintkülönbséget, éppen ilyen észrevétlen a formai átmenet, mely elődeinek legjobbjaitól megkülönbözteti. Talán ez tévesztette meg saját magát is, mikor költői lényét egyik versében modern dalosok közt Arany fiának nevezi: „vívódó világban görög harmónia”. Ez az „Arany-fiúság” azonban, mely konzervatív kortársaiban epigonsággá bágyadt, őt nem utalta a költőileg tehetetlen verselők táborába. Első fellépése megmutatta hovatartozását és bármilyen irányt is vett az irodalmi fejlődés és bármilyen sors is jutott osztályrészül a végekre sodort Juhász Gyulának, a mozgalomhoz fűző belső kapcsolatok nem szakadtak el benne soha. Az abszolút különbség, vagy a féltékenység hiánya indokolja-e, hogy soha nem fordult el Adytól, sem nyílt szóval, sem a szavakat kívánó pillanatok hallgatásával. Hátrahagyott verseivel kiegészített oeuvrejéből egész verscsokrot lehetne összeválogatni az Ady-emlékezésekből és aposztrofálásokból, maradandó jeleiként a hőskor nagy élményének és harcának, mely „nagy” irodalmat teremtett Magyarországon a háború előtti kor fülledtségében.

A romantika óta talán ez volt a második nagy harc, melyet – eltekintve Ady szüntelen politikai hitvallásának intermezzójától – az írók közössége a magyar szó és magyar vers megújhodásáért vívott. L’art pour l’art-nak lehetne nevezni költészetüket, ha céljai mélyén nem izzana az ember arca és a szüntelen humánum, melynek kibányászására törekszenek, a formán keresztül. Mert mindaz, ami a forma érdekében történik náluk, csak arra szolgál, hogy meg lehessen szólaltatni azt az új-érzékenységű embert, akit a civilizációvá öregedett századok termeltek ki magukból szellemi elitként.

Mester, nem fájt-e, hogy ez alkotás mind,

Amely a művész bús díszére válik,

Hogy ennyi fény, csönd, ennyi forma, álom,

Csak meddő győzelem kivon, homályon,

Hogy amíg lelked fényt vet annyi árnyra:

Sötét marad a bánat és a bánya!

Meuniert szólítja így meg, de azok a megszólítások, melyeket nem az ódai alkalom szült, mindig árulók. Fájdalmak és problémák belső azonosságáról számolnak be. Vallomást tesznek arról, hogy mit jelent a művészet az alkotó számára. A Juhász Gyula értelmezésében: a művész belső önmarcangolása vagy legalább is szenvedése árán a világ meggazdagodását. Ez a gondolat korántsem pillanatnyi vagy ötletszerű. Állandó kísérőhangja a lírának, mely nem hallgatja el az alkotás belső drámáját. Az utolsó klasszikus Ars poeticat talán Verlaine írta; a modern költők utána következő sora – Valéry és Rilke testvérei – már nem osztogat tanácsokat, hogy miként kell írni (vagy ha igen, akkor az csupán másodrendű értékű), hanem alázatosan saját példáján mutatja meg, hogy Goethe szavai szerint „testet miként nyer gondolat és érzet”.

Formát keresni minden gondolatnak

És elvérezni egy fonák igén,

A párfümét érezni a szavaknak

És tudni. minden szó gonosz szirén.

Mely holt szépségek barlangjába csábít

S az élettől, amely vár, eltakar

S megúnni a szép formák orgiáit

S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

A kulturfilozófia ismeri a léleknek ezt az állapotát, a Hesperidák kertjének beteges, alkonyi pompáját, roskadozást a szépség súlya alatt, ami abban a pillanatban szűnik meg dekadencia lenni, mikor az erőskezű alkotó kifejezte. Babits, Tóth Árpád szinte kínálják verseiket, hogy párhuzamos helyeket idézzünk belőlük.

Voltak korok, melyeknek költői hajszolták a szenvedést. Juhász Gyulának és nemzedékének erre nincs szüksége. A szenvedés jelen van, és szüntelenül pezseg föl bennük, mint a borban a gyöngy. Nem lehet mazochizmussal megvádolni őket, mint a múlt század közepének spleenbe süllyedt költőit; inkább az öröm soha nem teljesülő vágya él lelkükben, de a reális jelenvalóság mégis a fájdalom, amely csak a művészet platonizmusában változik széppé.

Márai Sándor egy odavetett arabeszkjében a bánatot mondja Juhász költészet vezető szólamának. Minden szerelem a bánatba torkollik. Így lesz a költő szerelmes saját bánatába. A Csendes panaszok ciklusaiban megírja ennek a bánatnak genezisét: a csöndből született és oda is fog visszatérni, de közben halk hegedűhangon sír.

Ha meghalok – a csönd oly nagyszerű –

Elhallgat e világi tájakon

Egy fájó hegedű.

Egy hegedű, mely – boldog emberek –

A végtelen, reménytelen borut

Zengette meg.

A bánatot, hogy nincs igaz öröm

És nincs igazi vágy, mely teljesül

E vérkönnyes rögön.

Az emberi attitűdök mind bánatosak. Ha önmagát kivetíti, merengő Mariusnak látja Karthagó romjain, vagy Ádámnak, amint visszaréved a paradicsom felé, újra és újra keresve a pontot, ahol a kárhozat elkezdődött, vagy Matuzsálemnek, amint esztendei piramisáról már nem is ismeri fel a hajdani gyermekben önmagát. Pompája Gyászpompa és az utolsó szó, mely lezárja művét, szintén a „bánat”.

Ami konzervatív kortársaiban pillanatnyi elbúsulás, epigon elérzékenyedés, cigányos műhangulat volt, Juhásznál átélt valósággá lesz és elmélyül, nemcsak abban az értelemben, ahogy az elmélyülés szót már elkoptatták. A kor, melyben élt, szerette az „ősi” jelzőt. Juhász Gyulánál ez is valósággá válik. Szabó Dezső a régi pogány táltosok utódját méltányolja benne, a szó és hangulat megszállott művészét, aki ezeréves tájakat és érzéseket villant meg egy-egy ecsetvonással és úgy mormogja maga elé a szavakat, mintha varázsigék lennének.

Aki a költő egyéniségét bonckés alá veszi, ebből az ősiségből valóban rengeteg genetikus szálat fejthet ki. Utolsó igricének érzi magát, Vata és Kupa vezérek kisemmizett örökösének, az abádi révnél megsiratja Thonuzóbát és Oroszlámos táján a magyar nyárra gondol, mely „anno ezer leáldozott”. A keleti múlt nem kívülről megközelített, tanult fogalom nála, hanem lelke mélyéről  felfakadó, legsajátabb emlék. „És emlékeztem forró Ázsiára” – mondja Cigánynők c. versében, az olajbarna bőrök és párduchajlékonyságú testek láttára. Ha ugyanakkor egzotikus elvágyódásaira gondolunk, élesen kirajzolódik a különbség, mely az előbbi vérbe-ágyazott élményt a gaugini tájak álomvilágától, a Noa Noák „fáradt, fantasztikus, beteg” világától megkülönbözteti. „Mint a banán” – így kezdi egyik versét, mintegy jelezve, hogy az át nem élt egzotikum számára csak hasonlat, költői eszköz, ugródeszka, hogy belelendüljön róla nosztalgiáiba.

A Primaverát, Trecentót, Graeco Moret éneklő, nyugati szellemek borától megittasuló Juhász Gyula eredendően magyar volt. Ezeréves stigmák fakadnak fel rajta olyan intenzíven, mintha mai fájások lennének. Fájdalmának távlatát a megelőző kor epigon-lelkesedésén lehet felmérni. Juhász Gyula előtt az ódai lelkesedés vagy elégikus siratás legtöbbször nem ment vissza messzebb, mint Endrődi Sándor, vagy Thaly Kálmán által megénekelt kuruckor. A különben súlyos tehetségű Harsányi Kálmán fiatalkori versei világosan mutatják, hogy a nagy fejedelem hamvainak visszahozatala ürügyén milyen vers-lavina indult meg. A Juhász Gyula ihlete távolról sem kapcsolódik bele a felszínes aktualitásba. Messzebbre fut el a jelentől, felidézi a népi tragédia megcsúfolt hősét, Dózsát, s rajta is jóval túl a pogányság levert lázadóit.

Tévedés lenne azonban az ősmagyarkodás egyszínű attitűdjéből megítélni Juhász Gyula világát és megrajzolni lírai arcát. A lélek faji alapja fölé rétegződik az ezeréves nyugati kultúrközönség és keresztény alázat ellentmondásokat összehangoló, szelídítő adománya. Ha elődeit vérének emlékező sejtjeiben találta meg, eszményeit és példaképeit hódító utakon fedezte fel és tette magáévá. Ugyanaz ment végbe benne, mint Nyugattól megittasult kortársaiban és nagyon jól tudta, hogy ez is merész forradalmi tett.

Dalom halkulva szólt és ringatón,

De mélyen titkosan

Ott zsongott mégis a forradalom.

Költői öntudata nem tévedett. Valóban forradalmi erők táplálták költészetének erét, ha nem is kirívó, átütő módon. Juhász Gyula versei, amint az épülő oeuvreben sokasodnak, a látszólagos egy körben mozgás ellenére állandóan tágítják a horizontot. A metafizikátlannak és finitistának tartott magyar költészet határai benne messze kitolódnak és elvesznek a végtelenbe. Vajda János egeket ostromlása és Komjáthy Jenő elszabadult léggömbjének mámora után ő itt, a föld közelében maradva csinálta meg, Adyval egyidőben, a forradalmat.

Az országút elindul bandukolva

Az éjszakában, tornyokat keresve,

Fáradt utast és aranypénzt a porba

S egyszercsak eltűnik a végtelenbe.

Az alföldi este impresszionista képéből így válik metafizikusan borzongató látomás, anélkül, hogy hangját valamivel is felemelné. A végtelen meghódított területté válik, önmagába nézve is azt látja a költő, s bármikor kész behelyettesíteni a külső képbe. Pl. nézi a Tiszán a tutajokat, majd hirtelen átkapcsol a vers és önmagát látja, amint egy alvilági tutajon folytatja útját, halottan, betakarva a szerelem fehér kendőjével, mint szemfedővel. De földi végtelen és alvilági látomáshoz nagy kiegészítőként és betetézésként hozzájárul a legnagyobb hatalom is:

Hiába, minden vergődés hiú,

Mert minden utunk erre tér meg itten,

Hír, kincs, üdv, gond, kéjvágy, és honfibú:

Egy tenger, egy gödör vár rád: az isten.

A létentúli létet és a megfoghatatlan távolságot érzékletes közelbe hozza a halál és művészet. A művészet platonikus filozófiájában egyiket a másik ellen játssza ki. Tudja, hogy az élet gyorsan eljár, „de örökünk a férfias művészet”. Nemcsak a közhelyszerűvé vált halálösztön (vagy vele kapcsolatban helyesebb talán halálérzésről beszélni) itatja át minden pórusát, de részese annak az álmokkal vívott harcnak is, mely a földi lét helyébe maradandóbb világot akar teremteni. utaltunk már a formakeresés szenvedésére, most idézzük fel a megtalált forma örömét, a páncélos lélek biztonságát.”Itt nem segít, csak álom és vitézség” – fejezi ki a hősi gesztust egyik versében. „Örök valók csupán mély álmaink”, „álmok híján holtleány a lélek” – egészíthetjük ki az előbbi sort más versekből. Az álom nemcsak gyengíti a lelket, de fel is repíti. „Versem sora a végtelen sora” – mondja ki öntudattal a bizonyosságot, mely néha patetikus mámorrá válik:

Sírok felett kerengve

Az elmulás szelében szép az élet,

Ezt hirdeti elesve

Egy repülő, aki örvénybe tévedt.

A mélység ott volt a költő „vérzőn égető” lelkében, mely „vak örvényeit dobálja szüntelen”.  Sors és alkat egyszerre akarták így: „Mint az alvajáró, mindig az elmúlás peremére mentem.”  Tévelygő földi útját, mely ezen a peremen haladt, nem szükséges részletesen felvázolni. A versek önmaguk kínálják az életrajzot, mely a férfifájdalom és férfiművészet kettős malomköve között őrlődött. Vannak költők, akik elhatározó élményeiket a gyermekkortól kapják és azt mitologizálják művükben. Nála a gyermekség elhanyagolható csekélység, boldog sziget, ahova nincs visszaút. „Benne zengett arany gyermekségem” – írja egy helyen, máshol pedig így aposztrofálja: „Oh gyönyörű gyerekség, Oh boldog Betlehem!” Ez igazán messze van a Juhász Gyula világától.

Belső története a férfikorban kezdődik. Könyvek, képek hozzák el számára a szépséget, fiatal társak a küzdelem gyönyörűségét és a hír szomjúságát, egy színésznő és az öncsaló stilizálás álmúzsái a szerelmet. A szépség rádöbbenti saját élete sivárságára és fakóságára, a küzdelemben a végekre sodródik és mint élve eltemetődő Ovidius hasonlik meg lassan önmagával, Anna pedig talán nem is lesz hűtlen hozzá, csak eltűnik a többi női arccal együtt. A személyiség lassú felbomlását őrzik magukban a versek és az életrajz tébolydát és öngyilkossági kísérleteket tart számon, míg az egyik valóban sikerül, hogy a mindig problematikus élő egyéniség helyét elfoglalja az utókor ítéletében lassan csiszolódó szobor.

Külön tanulmányt érdemelne élete három említett tényének a művön keresztül való megmutatkozása. Hogy tudott Juhász Gyula lelkesedni és átélni valamit. Bravúros, ahogy a Gioconda arcán keresztül feltámasztja a születő reneszánszot, ajkának rajzába beleéli Buddha túlvilágba révedező mosolyát, együtt füstölög a fojtott haragú Berzsenyivel, belevész Giorgione színeibe és Szent Ferenc meghozza a Trecento vörösfáklyás, ércpáncélos, máglyákat gyújtó és vetéseket tipró korába a kék virágot.

„Szép húgaim,

Nővéreim, ti fák,

Testvéreim, ti barmok,

Legyetek jók ti hát!”

Goethe Weimarban, Tizian, Marie Antoinette, Széchenyi, Zrínyi, Vörösmarty, Tompa Mihály, Jókai, Madách, Villon, Marcus Aurelius, Copernicus, Gerhardt Hauptmann: a névsort igen hosszan lehetne még folytatni. Mindegyik azt példázná, hogy a szépség milyen telítettsége népesítette Juhász Gyula magányát. A történelem itt is élménnyé vált, mint ahogy a pannóniai légiók énekéből is a magyar táj, a költő tája bontakozik ki, a századok emlékterhével. – Élményei elvesztik határozott alakjukat.

S valaha majd, aranyos naptűzésben

Megyünk egy tájon boldogan tova,

Egünk biztatva mosolyog le kéken,

Érezzük, szép perc, nem térsz meg soha,

És váratlan szívünkbe tör egy álom,

Ólmos, kormos, kegyetlen, kúsza gond:

Valaki végsőt sóhajtott e tájon

És ránk gondolhatott!

Így üzennek a távolok és olvad jelenbe a múlt. A jelen képei viszont elvesznek a térben és időben. A különös megőrült festőhöz, Gulácsy Lajoshoz írott költeményében emlékszik meg a bomló agy városáról, a holdbeli Nakonxipánról, mely várja azokat, akik ott élnek, „ahol ketyeg a lélek, mint az óra, de nem mutat időt”. Az elvágyódásnak ebben az országában Juhász Gyula is eljárt és minden tája kissé oda illeszkedik, anélkül, hogy a pszichopaták magánügye lenne. Verseiben még annyi elmekórtani adalék sincs, mint a József Attila művében, s ami az átlag érzésvilágától elválasztja, csupán a mélység, távlat és merészség.

Elmondhatjuk ezt elsősorban szintén külön tanulmányt érdemlő szerelmi lírájáról is, ahol himnikus rajongás, babonás megszállottság, semmibe hulló panasz, panteisztikus érzéklés, lélektani boncolás egyesülnek. „Milyen volt szőkesége?”  üti le a hangot az egyik legáltalánosabban ismert versében. E mellé még csak annyit kell tudni, hogy a szőkeségből számára őstünemény lesz:

És szőke volt, ki egykor szeretett,

Mint holdfény átragyog egy őszi estét

A ködbe temetett tarlk felett,

Ó holdam lángja, bánatos nagy emlék!

írja egy másik, a Szőke Fényről írott versében. Ezek az őstünemények olyan halk eszközök által jelennek meg, hogy szinte észre sem vehető a kép körvonalainak szétzilálása és sejtelmessé tevése.

Egy pók sző hálót gondosan az éjben,

A két jázminág közt a mély csendbe sző,

Szívem s szíved közt a gyorslábú évek

Így szőnek szálat s kész a szemfedő.

Valóban csendes ez a forradalom, de gyökeres. A szépség forradalma az elmúlás ellen és a lélek küzdelme a teljes épségéért. És vannak kiemelkedő, pozitív pontjai.

Mégis oly szép az élet. Mégis oly szép,

Fölötte kék sátor a csillogó ég,

Alatta tarka szőnyeg az örök föld.

Credojában a halál is átváltozik az élet erjesztőjévé:

És tudod-e, hogy a sír öle termő,

Hogy a halál a nagy, dús magvető lenn,

Hogy lépte nyomán sarjad a jövendő

S új életünk virul a temetőkben?

Látomásai mellényelvet is teremtett magának. Költői szerencséje éppen abban áll, hogy soha nem vesztette el lába alól a kifejezés magas szintjét. Nagy kiemelkedésekről és lángként felcsapó expresszionista trouvaillokról vele kapcsolatban nem lehet beszélni. Még akkor sem különc, ha ilyen sorokat ír le: „Az elmúlás rút váza rámzörög”, pedig az ehhez hasonlók már legszélsőbb képzettársításai határát jelzik.

Villogjon billikomok fenekén

A rubin vágy és a smaragd remény.

A hangulatkeltő idegen szavak: melódia, légió, fantom, dimenzió, processzió, humusz, balkon, torzó, azur, ritmus, eon, nosztalgia, fantasztikus, vigilia, glória, akkord stb. – éppen olyan megadó szelídséggel simulnak bele verse szövetébe, mint a sokkal kisebb számú, ritkának mondható magyar szavak: bong, darvadozik, ballagdál, brummog, tarjagos, viharász, sömlyék, zomotor.

Ez a szöveg jelzős kapcsolatokban átlag ilyen: didergő őszi est – opálos, szőke bor – fekete fák az ében őszben – orgonavirágos hajnaltáj – sárgálló őszi emlék – a végtelen meddő méhe – óriás, bíboros virágok méla kelyhe – jázminok dús illata – dérütötte hold – rózsaszínű, virradati fény – rejtelmesen csobogó kerti tó – mély igézet – bűvös illat – zöldes és lilás pompa – ittas gerlicék – violás alkonyt, opálos színekkel.

Ezek a jelzők festői természetközelségről tanúskodnak és földi színeikbe öltöztetik Juhász Gyula alaplátomását. De mégsem élne úgy a vers, ha az érzékletes látáson és belső tartalmon kívül nem vinné a zene, a jambusok monotóniájából felemelkedő dallam, amely mintha a hegedű húrjain született volna meg. Vagy ahogy maga a költő mondja a magyar versről: „szőke hegedű, gyönyörű bánat, mélázó derű.”

Vajas Endre

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. április