Az
első Babits kötetből a sok hangpróba és kísérlet közül is azonnal kitetszik a
lélek két jellegzetes vezérszólama: a
Soha-meg-nem-elégedés és a Világa-nem-a-nap-vala tétele.
A
modern költőt az abszolutum keresésével és az élet teljessége utáni vággyal
szoktuk jellemezni. Babits is a mindenséget kívánja versbe tenni. Az Éhszomj meg éppen nem kevesebbet akar,
mint felfalni az egész világot. De milyen lágy dallamokban készül erre s milyen
nemesen temperált versben! Az igazi éhség vadsága hiányzik. És vajon a
mindenségre vágyik-e igazán, ki Irisztől sok új és régi képet kér, szóval teljes enmagát? Babits
abszolutuma az artisztikus, forrongó belső élet. Ezért hiszi: nincs rajtam kívül
semmi. Külső, erős életet nem él, nincs benne testi, magát cselekvésben
kiélő, lobogó életvágy, legfeljebb élményekre vágyik. Távoli, artisztikus,
kissé irreális élményekre.
Nem
éli az életet, csak szemléli. (A magyarság jellemképében is a szemlélődő
realizmust hangsúlyozza.) mennyi a csak
kép (látszólag) a korai Babits versekben: Csendéletek, Mozgófénykép, Paysages intimes, Illusztrációk mindenféle
könyvekhez… Az Édes az otthon
négy évszak világításában mutatja be ugyanazt a tájat, mintha Monet kísérletét ismételné. A Babits
„képek” valóban hasonlítanak a plein-air csendéletekre. A két első kötetben még
igen gyakori az olyan vers, mely a magából kivetített világ látványát
impresszionista módon élvezi. A két Irisz
himnusz a Chantecler naphimnuszához hasonlóan egyenesen a nap gazdagító,
színgyújtó varázslatát kéri. Egy másik híres vers meg az ijedelem szívdobogós
ütemében sírja el, hogy a világ fekete, hogy a fekete az anyag rejtett lelke. Ezt a szörnyű fekete világot
Babits a nap varázsához hasonló átlégiesítéssel emeli verssé. A fények és
hangulatok villódznak, a templom röpül,
de a tárgy elveszti életszerűségét, legkonkrétabb képeit is irreálissá tágítja
a fantasztikum:
… nagy keresztes csőrét
légbe fúrta hirtelen,
érctetője tollrafoszlott
s meglebbent a barna
szárny…
Igazi,
mindenki számára egyformán természetes valóság-e a Babits kifejezte „valóság”?
Nem. A Paysages intimes-ben az
intimen van a hangsúly. Nem a tárgy a lényeg, hanem a lelkivilág kifejezése.
Ezt jelenti a de még magamnál tovább nem
jutottam. Az ilyen magára zárult lélek nem is juthat el a világig, az
objektív tárgyi valószerűségig. Vannak különös színei, ritka illatai, rafinált
ízei, de nincs meg a valóság primér szemlélete, reális íze. Látásmódja
intellektuálisan oldja fel a valót, szételemzi, az egész és a cselekvés elvész,
mert csak a hangulatot akarja megragadni, mint néha az emlékezés. A valóság
egyébként is gyakran emlékezteti valamire, a természet a természetfölöttire (Mindenek szerelme), az elemi lét a
másodlagos létezőre, kultúrproduktumra. Szüntelenül kultúremlékek rajzzák
körül. Klasszikus álmok az én lelkem bús
álmai…
Mit
keres a görögségben és a távoli múlt emlékeiben? Artisztikus magatartást („A
költészet tulajdonképpen attitüd” – írta egyszer), és menekülést a sivár, nem
érdekes valótól egy vágyai képére teremtett múlt felé. A görögségben a szép
pózok alkalmát keresi, az ideálistán hősi életvitelt, a kalandos lélektani
helyzeteket, melyek azzal, hogy drámai erejű elhatározó pillanatot foglalnak
képbe, kárpótolják a cselekvés elmaradásáért: „Mint egy Isten vágynék én is
vészes partra elsőt lépve halni meg..” (Protesilaos;
Violághistória.) Meglepő a képessége az ilyen lírai átélésre. A későbbi
Babits is szívesen él ilyenféle eszközökkel, csak az álöltözetül használt szerep
lesz groteszkebb (Az elbocsátott vad).
Az életfélelem és a közvetlen élménykifejezéstől való félelem egy neme ez,
mintha csak egy közismert lelki helyzet, csak az ilyen eltávolítás
szabadíthatná fel érzelmi életét. Keresi a burkolást, mennél komplikáltabb
lélektani helyzetbe öltözetik, annál inkább érdekli a feladat, hogy rejtve
fejezze ki magát; elzárja a szívét, hogy csak rokona nyithassa.
Rejtezése
többnyire szecesszionér ízlésű. Hegeso sírjának márványalakja méla és halovány,
kész Beardsley illusztráció. A Wilde
fordítások, az újjáköltött Charmides vagy
az Örök dolgok közé legyen hired beszőtt
Egyiptoma is rejtőzést, a szecesszionér pompa élvezetében a valótól, az éelttől
az esztétikai szép, a művészközpontiság felé való eltávolodását mutatja. Első szerelmes
versei (O liric love; Belovéd, o Belovéd)
a vér és az ösztönélet felszabadításának korában filozófiával eltávolított
játékot vagy paradoxra törekvő szemléletet tükröznek, nem pedig közvetlen
érzést, vagy adyas végzet-élményt.
Az
első Babits-kötetek nagy változatossága a kalandos intellektualizáló hajlam
újságján, önélvezésén, a belső világ nyugtalanságán kívül egy nyilvánuló
különbözési vágyból is származik. Babits szívesen hangsúlyozza más voltát. A
másságnak és a különbözőségnek végső mértéke azonban mégis a megszokott lelki
tartalom és a művészietlen, lelkétől idegen külvilág, még akkor is, ha csak a
vele ellentétes alkatú költőkben érzékeli. De Babits amúgy sem tudna egészen
elszakadni a külvilágtól. Komjáthy
fanatikus elzárkózása, melyet a rokonlélek készségével elemez, mégsem lehet
egészen az övé. Babits „truccol” a világgal: otthagyja, de visszakacsingat rá.
Alapjában megtagadja, mert érzi, hogy ő nem arra van alkotva. „Nem tudok
kavarogni és nagyra menni… az emberek festett célja puszta semmi, a nagy
dicsőség álmai hiúk.” Nincs evilági cél, azért van annyi spleen-vers. Aki nem
tud élni, azt hiszi, nem is érdemes élni. Aki nem él, azzal igazolja magát,
hogy az „élet tiszta nem lehet soha.” A külső cselekvés legfeljebb az
emlékezésben tisztulhat meg: „a boldogságnak kék virága csak nyomainkon fakad”.
Ám a lélek álmainak alapja mégis a világ, mégis a való élet. Protesilaos is
élt, Hephaisztosz is, Bólyai is. És élt, mégpedig erősen ama gróf Lisztius
László. A belső életet élőt is csábítja néha a külső élet, a cselekvés. Ha a
külső élet értelmetlen, néha – ihlet fogytán -, a belső élet is értelmetlennek
tetszik. Az álom nem melegít, az artisztikum hideg, az attitüdök végelemzésben
embertelenek, mint a klasszikus álmok istennője – a művészet szimbóluma – ki
mozdulatlan nyugalommal nézi az ember koldus-áldozatját.
A
külvilág utáni vágy és a külsődleges életre való alkalmatlanság fölismerése
adja a korai Babits-versek hasonlíthatatlan, izgatott, reménytelen ízét.
Érdekes és ritka látvány, hogy egy költő ennyire lássa típusát és sorsát:
Próbáltam élni léha gúnyban” (külső élet)… „és próbáltam élni magamban” (belső
élet)… „egy sem volt élet…” „Én is csak, én is félig éltem” – panaszolja egy
korai vers, korai az Anyám nevére
is, melyben tán legszebben sejti meg saját lélekalkatát:
… az, aki nem élt,
nem nyúlt az
eléberakotthoz,
jöhetetleneket remélt.
Világa nem a nap vala,
csak a kölcsönfényű
hold…
A
Modern vázlat majdnem szó szerint ismétli ezt: „Egy furcsa vidéken élek, …
amelynek a hold napja, … amelynek élete álom…”
Nem
élni, vágyni az élet után és tudni, hogy nem él, ami ebből következik, aligha
nevezhetnénk másnak, mint fogyatékossági érzésnek. Babitsot túlzott érzékenység
és erős gátlások kísérik életén át. Egy részüket, ifjúsága rajzán át, esetleges
tudatos túlzásai és tárgyiasítása ellenére – a Halálfiai-ban is fölismerhetjük. A baráttalan bolondról szóló
közismert vers, s az öregkornak néhány, a barátok elvesztését panaszló strófája
is egyfajta kisebbségi érzetről tesz tanúságot. E kisebbségi érzés erősödését,
sőt tán hajlamainak bizonyos fokú fékezését kellett jelentse Babits számára Ady-val való kapcsolata is.
Ki mellé csúful
emlegettek,
kinek nem tudtam lenni
társa…
És
a félreállás visszavont bejelentése arról beszél, hogy Babits nyomasztónak
érezte Ady közelségét. Adynak egyfelől győznie kellett, - írta ugyanaz a vers.
Győzött is. De vannak azért pontok, hol az Ady-műnek is vannak fogyatkozásai.
Babits részéről természetes és egészséges kompenzáció, hogy ezeket a
fogyatkozásokat fölismeri, hogy kétségei vannak az iránt a költészet iránt,
melynek nem takart seb kell, inkább
festett vérzés. Aranyt és Petőfit állítva párhuzamba, Babits Adyval, a
tűzzel szemben a művészet, vagyis Arany és Gyulai oldalán hiszi magát, a
művészeti hagyomány erejével támogatja saját önbecsülését. Anélkül, hogy
veszedelmes vitákba bonyolódnánk, aligha hisszük, hogy Babitsnak Ady iránti
állásfoglalásába az introvertált lélek belső érzékenysége, bizonytalanságérzete
bele ne játszott volna. Hogy Adynak is voltak kisebbségi érzetei, szintén
aligha tagadható, de ezúttal nem érdekel bennünket. Bizonyos tekintetben talán
Ady hatásának és Babits különbözési vágyának tulajdoníthatnánk azt is, hogy a
világháborúig Babitsnak még olyan értelemben sincsenek politikai versei,
amennyire például a Fortissimó-nak
vannak „politikai” felhangjai. Pedig egyfajta „politikus”, komolyabb
életszemléletet, férficélokat vállaló líra nélkül az impresszionista jellegű
benyomásélvezés, a játékosság és az unalom elvágyódása nem találja meg belső
egyensúlyát. Az első két kötet világa így hasonlít arra a meddően esztétikai
kultúrára, melyről egy kortárs, Lukács György élesen látó és elítélő tanulmányt
írt.
A
lírai érzékenység fejlődése nyit Babits költészetében új területeket. A
Recitativ Intermezzó ciklusa, mely e
kötet leginkább kép-verseit tartalmazza már lényegesen nyíltabb lírát hoz, mint
az előző kötetek parnasszien-ízű versei. Maga a Recitativ pedig fölismeri a túlzott intellektualitás veszélyét. Úgy
érzi, hogy a zene primérebb közlésmódjára lenne szüksége, hogy a gondolat salakja szent italának ízét el ne
búsítsa.
A
háború élménye hozza meg az az érzést, mely a lélek humanista tartalmát is
feltárja, azt az érzést, mely közvetlen kapcsolatba hozza a külvilággal. A Fiatal katona és a Húsvét előtt kezdi, az Újesztendő,
a Fortissimo és a két Zsoltár jelzi a változást. Eddig minden-mindegy rímeket daloltunk, most
halljátok a jó éneket! Az igazi lelki megrázkódtatást aztán a forradalom és
az azt követő üldöztetés hozza. A megalázásban s azután a nagy tanulság után,
amit a Forradalom adott, a költőben megrendült a sziget, lelkének szigete. Amit
átélt, az aggodalmak és a nemzettel közös szenvedés, elsősorban a múltat tette
kérdésessé: Mit érdekel engem a szín, a
lombok sugara, görög romok, mit segít rajtam az idegen szépség? Danaida lányok,
mit érdekel engemet ez már? Ha a magába zárult lelket külső csapás éri, a
visszahatás belső lesz, a lelkiismeret kezd működni.
Mit álmodhattam?
iszonyúat,
hogy testem ily kimerült
maradt.
És mit élhettem, rettenetet,
hogy abból ily álom
született…
A
Magyar költő kilencszáztizenkilencben
is legalább annyira igyekszik maga, mint ellenfelei meggyőzésére. Babits most
bűnösnek érzi álmait (artisztikus fantáziavilágát), a vers technikai szépségei
is értelmetlennek tűnnek (egyszerű megint
a versem…) a rá nehezedő nyomás és szörnyűség hiúnak tünteti fel minden
érdeklődését, bűnösnek az életét (esztelen
volt az én életem is…) hogy léha, összeomló álmot szült csak. Hogy a lélek
tartalma pusztító is lehet, a Gólyakalifa
írója már tudta, de még eddig nem alkalmazta önmagára. Most ez következik.
Sátori Elemér két élete pedig az eddigi és az ezutáni Babitsot példázza. Ha az
előző korszak a lelki tartalom, a belső világ kivetítése és élvezése volt, most
elkövetkezett a befelé élő lélek belső összeomlása. Eddig legalább magában
hitt, most a belső világ is egyszerre ijesztő és bűnös lesz. Csak a bűnös teste vagy. Ez az igazi
változás és ez ott van már a Nyugtalanság
völgye egyik versvégződésében, a szörnyű fölkiáltásban:
… ó, lelkem iszonyú
férgei…
A
külső világ támadása és a belső világ megromlása után a lélek ereje, önvédelmi
ösztöne új belső világot igyekszik kiépíteni.
Aki
úgy érzi, hogy egy iszonyú szájba, az élettelen végzet fogai közé került, csak
úgy fékezheti szorongó aggodalmát, csak úgy mentheti meg magát, ha a végzet
mögött felfedezi az Istent. Isten léte feloldhatja a világ gyilkos véletlenét,
megszüntetheti az élet értelmetlenségét. Istenen át a lelkiismeret kínjának is
jó értelme van, az is a lélek erősítésére szolgál. Ezért sír a Pesti éj a lélek öblítő vize után,
ezért vallja diadalnak a szenvedést a
Pszichoanalisis Christiana: Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény
vésőnk, hogy magunkat vésne?... A lelkiismeret vésői faraghatják csak az
emberi lelket Isten szándéka szerint valóra. A lélek kínja így lehet erővé. A
bűntudat, a testi fájás, a világban uralkodó gonoszság mind Isten eszköze: ördög, eb, vágy, bűn, riadó szimat, ilyen
falka visz Isten felé. Hát fájj csak
szent Fájás, szigorú tanító, vezess pálcáddal magasabb erkölcsbe! A befelé
fordult lélek Istenen át így magához tudja ölelni a külvilágot is. A kis föld
harcának rettentő vízióját is feloldja Isten léte a „talán mégsem lesz”
reménységébe.
A
munka és a művészet a belső élet számára menekülés, a külső világ szempontjából
felmentés és igazolás. Munkában Babits olyat teljesít, művészetben olyan
magasságokra és, melyre vádolói nem lennének képesek. Dante fordítása, az Amor
Sanctus Istenbe kapcsolódó világukkal, az Európai irodalom története a nemzeti kultúrába való kapcsolódásával
s a maga költői felfogásának öntudatlan igazolásával mindenképpen olyan művet
és olyan teljesítményt jelentenek, melyre joggal lehet büszke, s amely feloldhat
valamit lelke kétségeiből. Bírálatokat, tanulmányokat ír, az irodalom jobb
részét ő irányítja, fiatalokat nevel, a humanista szellemű művészet vezére lesz
és nemzetének tanítója. De valóban széleskörű tevékenységében is mindig megőriz
valamilyen elzárkózottságot, a szellemi ember eltávolodását. Felül áll a
politikán. Ellenszenvei és fenntartásai sem politikaiak, a lélek önvédelme,
alkatának a másfajta alkattal való szembenállása vezeti. Az unalmas-egy-való világ helyett most
szörnyűnek látja a világot: a jobb az,
aki elmarad korától.
Ez
a korszak folytonos küzdés, látszólagos állóharc. Előrefutós, meg visszatérős lelkem, drága kis ebecském… Néha úgy
tetszik, mintha sikerülne új, megnyugtató belső világot építeni ki a művészet
és az örök emberiesség nemességében. Néha reméli, hogy lelkében, az álmok kusza erdejében egyszer simára
gomolyul minden, ami zilált és dőre. De hihet-e egészen az emberiességben,
akit az Elza pilóta örök harcának
látomása kísért? Nem lenne-e jobb szökevénnyé lenni, barlangba húzódni? A
sziget nem elég magas. A külvilág felé tekintő munka megnyugtat és igazol. De
néha a lélek egyedül fontos belső életét fojtogatja. Mennyi a kísértése a
restségnek! Személyét támadások érik. Nem értelmetlen-e, hogy mégis dolgozik? A
lélek áhítozhat a nyugalomra, de mégis szólnia kell, ha belső igazságainak
ellene mond a világ. A „nem”-nek is hangzani kell (Vers az apostolokról), ha már egyszer tudomást vett a
lelkiismeretről, ha vállalta az istenes világot. Aztán a fiatalkor emlékei is
túlságosan édesek, amint fogy-fogy a
jövendő, egyre-egyre drágább lesz a mult. Néha megtagadja régi szomjúságát.
A régi cukros dalokat nem is lehet
ismételni, valami megváltozott közben, a szenvedés másfajta nyelvre szoktatta: idült szikládból kénköves pokolvíz bökken ki.
(„Vén cigány.”) A szenvedés
otthagyta lelkén nyomait. A lélek alapjellege azért ugyanaz maradt. Csakhogy,
amint egyszer idegesen érzékeny volt az artisztikumra, most egyre érzékenyebb
lesz a lelkiismeretre. Már a céltalan szépség láttára is bűntudatot érez (A gonosz hortenziák), s paplana virágai
a szociális lelkiismeretet keltegetik benne. Néha az egész világ, környező
világa is késeket fenő, gyerekes Afrika
lesz és minden strófa végén ott reked a halál. Máskor meg, mint az Önéletrajzban, a régi versek pompának
és útmutatónak szánt csillagát csak egy jobb kor reményében rejti el. Az Adventi köd pedig ismét csak könnyű
rímekben, friss zengzetekben látja lelke egyetlen vigaszát. A befelé fordult
lélek görcsösen ragaszkodik önmagához, nem űzheti ki lelkéből legigazibb
sajátságát, a nyugtalanságot, nem zárkózhat el már a világ benyomásai elől;
egyre érzékenyebb minden kívülről jövő rosszra s ezért bele sem merülhet,
közösséget sem találhat vele: lekötve,
mégis számkivetve: ez a második korszak mérlege.
És
mégsem állóharc ez.
A
szenvedések, a test és lélek megpróbáltatása, a közelgő halál élménye
mélyebben, közvetlenebben, lírailag teljesebben fordítják lelkét a valóság
felé. Bensőségesebb, vívódóbb versek születnek, melyekhez képest a fiatalkori
költészet felelőtlennek s az egyszerű élettől eltávolodottnak tetszik. Szokott
tudatosságával ezt Babits is észreveszi:
… ki vitt el a tarka
mezők
mézeitől…
ki ültetett könyvtárba
engem…
… mennyi rongyot raktam
magamra…
Az
utolsó Babits-versekben valóban a lélek vetkezi le fátylait, szórja el díszítő
rongyait. Ezt a meztelenebb költészetet, a rekedtebb, fájóbb, de mélyebb
zengést először tán szerelmi verseiben érezzük. A Keserédes vagy a Ketten,
messze az ég alatt már nemcsak zárkózott és intellektualizált lelkét, hanem
súlyos és fojtogató érzést fejeznek ki. A Verses
napló pillangós természetközelsége vezet aztán közelebb a bensőbb és
forróbb hanghoz, mely az Elbocsátott vad-ban,
az Intelem a vezeklésre, meg a Balázsolás soraiban éri el a
legtisztább teltségét.
A
lélek alkatáról a Jónás könyve
hagyta ránk az utolsó s tán legteljesebb vallomást. Az írástudó többre becsüli
a lélekmagányát a prófétai küldetésnél. Hiába rendeltetett arra, hogy az
igazságot hirdesse, szeretne megszökni feladata elől. Tudja, mily nehéz tanítani,
nincsenek illúziói, tudja milyenek az emberek és milyen a világ. A
szerencsétlenségként rászakadó szenvedés érteti meg vele, hogy mégis
teljesítenie kell a magas parancsot. Ha tanítása közben gúnyolják, azt a
legszentebb eszmék, az Isten kigúnyolásának tekinti. És hogy munkája minden
látszat ellenére mégsem értelmetlen, csak Isten mondhatja meg neki, csak az
Istenbe vetett hit mentheti meg attól, hogy semminek érezze magát, még postánál
és nyomnál is kevesebbnek. Csak az ilyen magába zárult, mindvégig kétségek közt
élő, belső nyugalmát állandó akarat-megfeszítéssel fönntartó,
bizonytalanságérzetekkel küzdő tragikus lélek imádkozhat gátakért, boldogító,
felsőbb megkötésért. És ezért, épen imavoltánál fogva tragikus záróakkordja
Babits művészetének, lelki drámájának a Jónás imája… egy költőóriás imádkozik
itt az igazi megnyugvásért.
Azóta
megadta neki, az annyit szenvedettnek, ezt is Istene.
Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése