Rónay György: Magyar költők 1942-ben

1.

A líra él; vall a korról vagy a kor ellen, a kornak vagy az időtlenségnek. A vers népszerű, olvassák és szavalják. A termés gazdag és sokszínű. Viszont napjaink esztétikai zűrzavarában bőven akad csábító tévút is. Sokan tévesztik össze a szolgálatot az értékkel. Sokan feledkeznek meg a „tartalom” miatt a formáról. Még többen elfogultak: szempontokkal rontanak neki a műnek, szempontokra nyársalják és a szempontot azonosítják a széppel. Hajlandók például a népi származásban, vagy egy bizonyos világnézethez való elkötelezettségben eleve belépőjegyet látni a halhatatlanságba. Üdeségnek mondják a pongyolaságot, magyartalannak a műgondot.  Némely holmi misztikusan értelmezett magyarság lázában rendszeresen tagadják ki múltunk értékei közül mindazt, ami pallérozott , trónra emelik a nyersen föltörő indulat zaklatottságát s a „magyar lényeget” a formátlan harag, fegyelmezetten fecsegés készségében látják. Művek örvén embereket ítélnek el,mű helyett csak szerepet ismernek; önhitten vallják magukat az igaz magyarság szószólóinak, birtokosainak, prófétáinak; nem ismerik a teremtő kételyt, sőt a logikus gondolkodás elemi szabályait sem. Néha jóhiszeműek, máskor nem; büszke megszállottsággal hordják ellenzőjüket, vonakodnak az elvi harc tisztaságától, kezükben nem mérték, hanem bunkó, és készek lesújtani mindenkire, aki még csak nem is ellenük, legföllebb kívülük áll. Vita helyett vádakat koholnak; pedig a vita hasznos, a vád azonban, főként, ha korlátolt és igazságtalan, könnyen válhatik végzetesen kártékonnyá.

Mutasd meg, hová tartozol s megmondom, mit írok rólad, műved már nem is fontos: - hány és hány kritikának lett ez „elvi” alapja! Pedig a vérre és vesére, s ami még hitványabb: kenyérre menő személyeskedések helyett hasznosabb volna valóban az elveket tisztázni. Meghatározni például azt, mi is az a bizonyos „igazi” magyarság az irodalomban s miért nem férhet meg a magyar literatúra egységében Móricz Zsigmond mellett Babits Mihály, a „népi” mellett az urbánus; s még inkább azt, mi is tulajdonképpen az a „népi” jelleg, meddig ér, mik a határai, meddig tart voltaképpen a nép? Tisztelnünk kell minden meggyőződést, ha valóban meggyőződés; viszont megkívánhatjuk, hogy magyarázza is meg magát, fejtse ki lényegét. Az irodalmunkban, kritikánkban uralkodó rosszhiszeműség ellen a legjobb fegyver egy-egy logikusan fölépített, félreérthetetlen mondat. Meghatározás híján mítosz! – sovány vigasztalás; az elméket megvilágosítani kellene, nem elködösíteni. „Népi” íróinknak is jót tenne ez: megszabadítaná őket nyüzsgő epigonjaiktól.

az igazságtalanságok azonban ritkán járnak magukban. Egyoldalú magasztalással egyoldalú agyonhallgatás áll szemben. Egyfelől a „népből jött” jeligéje alatt elismerést követelnek sok fércműnek és körmönfont árulást látnak a higgadt bírálatban; másfelől viszont ugyanígy kiáltanak árulást minden elismerésre, amely egy-egy „túloldalon” álló író felé száll. Pedig a kritikusnak egyetlen kötelessége van, s ehhez csökönyösen ragaszkodnia kell, minden áron; s e kötelesség a tárgyilagosság meg a szókimondás: mondja el minden jóról a jót, minden rosszról a rosszat. Ne fogadjon el semmiféle „szempontot”, ne ismerjen elfogultságot. Ne legyenek „föltett szándékai”; művészi meggyőződése legyen. Bizonyos, hogy ezzel a magyarságnak, a magyar irodalomnak is többet használ. A nemzet nemcsak nyelvében él, hanem művészetében is. Aki a művészetben művészetellenes fogalmakkal dolgozik, vét nemzete ellen is. Aki pedig a szellem dolgaiban gyanús fegyverekkel, alantas eszközökkel él és útszéli hangot használ, az az emberméltóságot tagadja meg önmagától, amelyre a toll, a szellem, a művészet, az irodalom kötelez. És amellyel egyformán tartozunk magunknak és a közönségnek.

Nem véletlen, hogy éppen itt, költők könyveinek ismertetése előtt mondjuk el ezeket. Öt kötet fekszik előttünk, s az írók közt van, aki jobboldalt áll, van, aki baloldalt. Van köztük népi és van polgár. De költők, tehát csakis mint költőket vesszük szemügyre őket; művüknek kell helytállniuk értük, nem adhat menlevelet nekik, hogy hová tartoznak.

Mert az, hogy valaki a néphez tartozik, épp oly kevéssé menti esetleges pongyolaságát, mint ahogyan némely expresszionista és dadaista kalandozásokat sem menthet a mögöttük álló szocialista világnézet. Attól, hogy valaki munkás vagy földműves, polgár vagy paraszt szülők fia, bízvást lehet kitűnő költő és bízvást lehet csapnivaló. Viszont abból, ha valaki megmondja egy-egy „népi” versről agy költőről, hogy nem jó, még nem következik, hogy nem jó, még nem következik, hogy értelmetlen, rossz magyar, vagy hogy fondorlatosan gáncsolgatja az egész népiességet, a népből megújulni óhajtó magyar szelemet. Bírálat csak önbírálattal együtt végezhet termékeny munkát; és mai irodalmunknak semmire nincs olyan nagy szüksége, mint a becsületes önbírálatra, a józan világosságra, őszinteségre.

2.

A népiesség, - illetve a modern magyar lírának az a hangja, amelyet jobb híján népiességnek mondunk -, hatalmas, újító fordulatot jelent költészetünk történetében, nem kisebbet, mint amekkorát Petőfi a maga korában. Fölszabadulást hozott, de veszélyeket is rejtett magában. Iskolává kopik, s ami az úttörőkben meglepetés, epigonjaikban bosszantó hanyagság. A verselés lazítása náluk felelőtlenség lesz, a közvetlenség pedig mérték nélkül való fecsegés. A Nyugat-nemzedék tökélyig vitt műgondja, kifogástalan rímelése után valóságos fölfedezés ízével hatott az asszonánc; ma már sokan elfelejtettek rímelni. Élményeiben a Nyugat-nemzedék finnyásabb volt; a népiesség közvetlenebbül, realisztikusabban emelte át a versbe az élményt; ma már olykor mintha az ihlet némi verselési készséggé züllött volna, mellyel a „költő” válogatás nélkül elénk önti mindazt, ami éppen eléje kerül, emlékezetében, elméjében megfordul. Nagybácsik, nagynénik, s egész rokonság úgy nyüzsögnek a versben, mint porban eső előtt a hangyák. Minden utcasarkon nótafa virágzik, vásári lánnyá feslett a múzsa, s vannak, akik előtt a „mélymagyarság” ismérve a híg fecsegés. Belső formája nincs is a versnek, kóvályog és tekereg; parlagi hasonlatok özönével árad; nem pacsirta más, csak túzok. Lantpengetés, nem művészet, s mert nem  művészet, nem menthető, nem igazolható. fogyatékos nép az, amelyik fogyatékos műveket azzal hirdet nagynak, hogy népies! S gyarló az a költő, aki hiányait sebtében fölidézheti őseivel takargatja! Ne ősei szóljanak érte: szóljon ő magáért! Ízlésünket inkább védeni, művelni kellene, mint ízlést szabni az ízléstelenségből. Tehetségünk minden erejére kellene rámutatni, nem népi valónkhoz nem illőnek mondani azt, amihez egynéhányan, akik magukat a nép legigazabb fiainak tartják, esetleg nem értenek. Igaz önismeret helyett babonákat teremtünk így, babonákat ápolunk, babonákból teremtünk vallást. Művészetben igazolásul hívni a kort az örökkévalósággal szemben, - dőre kísérlet! Nem oldásra kell bíztatni, hanem kötésre; mint ahogy az úttörés oldó heve megkötődik az úttörőkben is. Ha a világot, világunkat végre fölfedeztük, fedezzük föl önmagunkat is; ha látjuk a múltat, lássuk meg a lét elvontabb kérdéseit is; ha tartozunk már a közösségbe, tartozzunk az ideákhoz is! Ne üdvözöljük haladásként azt, ami egyoldalúság, sőt, hovatovább züllés! Ki tévesztené össze a kedvére játszó, hamis hangot is vétő tanyai tilinkós zenéjét Bartókkal! – ne essünk hát ilyen tévedésekbe az irodalomban sem. És ne hivatkozzunk a korra sem, mert a művészet előbb szól az örökkévalóságnak, és csak azután a kornak!

3.

A költőket, azt az öt költőt, akinek könyve előttünk fekszik, távolról sem akarjuk illusztrációnak használni. Verseikkel kapcsolatban, mint általában egész mai költészetünkkel kapcsolatban, önként vetődnek föl e kérdések. S meglepődve kell észlelnünk, hogy híg epigonokat egy soron emlegetnek mesterekkel, - mintha ízlésünk elferdült volna; eltolódott olyan mozzanatok felé, amelyeknek vajmi kevés közük van a műhöz.

De vegyük sorra a könyveket, keressük meg bennük a költő arcát; maguk kínálják majd a tanulságot.

*

Bárdosi Németh Jánosnak negyedik kötete a Szegény ország. Emlékezünk még néhány szép, Berzsenyi-hangulatú dunántúli versére; a forma soha nem volt erős oldala, de dikciójában volt, jobb darabjaiban, valami jóleső, nemes feszesség. Útja, úgy éreztük, ezen aíz irányon vezet majd magasabbra; ehelyett új kötete pongyolaságok, közhelyek és olcsó megoldások sorozatával szomorít. Sem rímben, sem kifejezésben nem válogat, elfogadja az önként kínálkozó gyengét; habozás nélkül ír le ilyen elcsépelt rímeket, mint „oly bús-koldus”, a tolakodó, könnyű henye rím nem egyszer kitéríti jó útjából, egy kitűnő sorra rávág egy rím-diktálta lazát, szinte giccsbe hajlót, mint itt:

Mint a rendek úgy dőlnek az évek,

sóhajtoznak, sírnak és zenélnek…

Nem szeretjük a közvetlenség olyanfajta megnyilatkozásait, amikor a költő tudtunkra adja, hogy „rádióhoz ül szomorúan”, vagy hogy „száján egy Kodály-áriával” tér vissza szülőföldjére ; idegenkedünk az olyan, ma már fűzfaköltők s első kísérleteiket írogatók ajkára való alliterációtól, mint „balga bánat”; s erősen kedvünk szegik az olyan összetételek, mint „lélek-kapufa", „Isten-kút”, s az olyan gondolkodásbeli és képzavarók, mint ez is:

keleti hitek bájos babonája

borongott kéken, mint a téli köd.

(A babona sem igen bájos, de hogy a téli köd bájos legyen, nyilván az alliteráció kedvéért…) Riasztó fegyelmezetlenség a „csókfaló ló” is, ebben a sorpárban:

Sebes itt minden, csókfaló,

a föld, a pipacs és a ló –

s ezt a sort s kifejezést sem tarthatjuk szerencsésnek: „ha mindenütt a lélek tyúkja költ”. Verse nem zenél, nyelvének nincs meg a korábbi áradása, s attól sem óvakodik, hogy Adytól vagy Mécs Lászlótól vett ihleten melegedjék; Adyra vall például ez:

Mert jaj, e koldus temető megöl:

a kaján szemek, vágy-gyilkos csalák

Mécs Lászlóra meg ez:

Itt más törvények dirigálnak:

szív-húron zendül minden üzenet.

Úgy érezzük, a költő valami félretett népiesség nevében vesz ennyi szabadságot, enged meg ennyi pongyolaságot, köt ki a szárnyalóbb ihlet helyett sorsa eseményeinek, helyzeteinek lomposabb versbe foglalásánál. Szép verse viszont – s ez jellemzően egyike az igényteleneknek -, a Szeptember; egyéb szép darabjaiba többnyire belecsúszik egy-egy hanyag rím, dallambeli döccenő. és a Rög és lélek versei közt akad néhány igen jó; idézzük, kifogásaink után az egyiket -, s ez legyen a mértéke Bárdosi Németh Jánosnak, nem tévútja botlásai:

A disznófertő ázsiai kép,

mintha az őshazában bolyganék,

lombsátor alján pipál a kanász,

s a nap felette gazdátlan parázs.

*

Erdélyi József értékéről nagyon megoszlanak a vélemények, s ami egyes csoportokban e nagyszerű költővel történik, a legnagyobb igazságtalanság. Ha már mindenáron el kell ismerni kiválóságát – mert versei újra meg újra kikényszerítik az elismerést -, nem egyszer hallani, hogy csak afféle előfutárnak mondják, fejlődéstörténeti mozzanatnak; politikai, világnézeti ellenfelei, meg akik „politikai megnyilatkozásait” zokon vették, szívesen besoroznák már életében az irodalomtörténet hasznos névtelenjei közé. Pedig attól fogva, hogy első könyve megjelent, nem változott és nem hanyatlott és nem is vált unalmassá. Olvassuk el új kötetét, a Villám és virág-ot, lapozgassunk benne s ízlelgessük: kitűnő költőt mutat, ritka erőt, kivételes értéket. Villámai, virágai: egyforma gyönyörűség. Nézzük egymás után a Csipkefa árnyéka című verset meg a Bordal-t; két strófában mennyi remegő, leheletszerű, egyszerű szépség, s háromban mennyi robbanó erő! Íme a Bordal:

Halványpiros bort iszok én,

hogy alhassak az éjjel. –

Halványpiros bor, versenyezz

a fehér anyatéjjel!

Halványpiros bor, versenyezz,

ha tudsz, a bölcsődallal,

hogy ne találjon éberen

a halványpiros hajnal!

Halványpiros bor, versenyezz

az élet hajnalával, -

tölts el mámorral, szerelemmel,

álommal és halállal!...

Nyelve áttetsző, de egy-egy inverzióban, szokatlan kötésben a magyar mondat legnagyobb mesterei mellé kerül! Eszköztelenségében van a mélysége; számtalan verse van ebben a könyvben is, ahol a legtejesebb, népdalszerű egyszerűséggel az élmény csodálatos mélyeit tárja föl. Gondoljunk az Árva madár-ra; vagy a Szikrá-ra s mondjuk el záró versszakát: mekkora költői biztosság kell hozzá, hogy ez a gondolat, és így zengjen versben!

Világrajön, mint a szikra, meglódul,

izzik, ragyog, majd a sötét sírba hull.

Felgyujtaná, ha tudná a világot,

s örül, hogyha melegít egy családot…

Ezekben a versekben külön élmény a belső forma mozdíthatatlan tökélye; ez az, amit Erdélyi utánzói sohasem tudnak, nem tudhatnak utánozni. Az egyszerűség azonban nem szegénység: nagy, szép gazdagság! – s ez is egyik nagy értéke -, csobogva folynak, ömlenek, áradnak belőle a képek, hasonlatok, egyetlen erőszakolt nincs köztük, minden természetes, - de ez a mesék, a magas költészet természetessége! Mint a hold legendájának egyik szakában:

A hold egy szép halott királyné,

gyermekei a csillagok,

holt gyermekek: szemük csak éjjel,

a holddal egyidőn ragyog,

A hold egy szép halott menyasszony

a régi első szerető,

s a holdfényes-csillagos égbolt

egy óriási temető.

Egy óriási temetőkert,

sírbolt az éjszakai meny,

ott él holt háznépe körében

egy holt asszonyfejedelem.

Három változat, - és mesterműve a költői fokozásnak! Az első: asszony, gyermekek: lágy és szelíd; a második: holt menyasszony, temető, egy fokkal erősebb, mélyebb hangolásban veti föl a tételt; a harmadik: temető és sírbolt, holt háznép, holt asszonyfejedelem: teli zengés! És figyeljük a szavakkal való bánásnak ezt a mágikus erejét, ezt a fokozást a szóhasználatban, - hogy megrendít a végén az az „asszonyfejedelem”, mennyi méltóság és nagyság van benne! Talán sehol nem érezzük olyan meggyőzően, megföllebbezhetetlenül és elragadtatással Erdélyi költői nagyságát, mint az ilyen szakaszaiban, meg hasonló felépítésű dalaiban.

Igaz, neki is vannak elengedettebb percei, amikor túlírja a versét – például a Hodoska-csárdában -, az ihlet csak feléig futja itt -, meg egy-egy olyan darabban, ahol tárgya inkább vezércikk, mint líra. De még ilyenkor is van benne valami üde erő, még itt is erősebb a költő rossz tárgyánál.

S említsük meg végül külön is „hitregéjét”, a Halevők-et. Erdélyi nyelvészkedésén sokan mulatnak, s nem tartozik ide, mennyi a tévedése, kalandos képzelgése e téren. Ez a tizenkét énekes költemény azonban neki ad igazat: a költőnek, ha igazi költő, mindenhez joga van! Amikor néhány részlet megjelent a Magyar Csillag-ban, sokan derültek rajta. Így, egészében, egyike a magyar költészet példátlan és hasonlíthatatlan bravúrjainak, legszebb teljesítményeinek. „Ki ette meg a halálát? – Hát az, aki a hal állát.” Ebből az ötletből pattan ki a mű; mit számít már, mit mond a bölcs szófejtés?

Én kerestem és találtam,

halnak nevét a halálban,

hal állát a halál névben,

mint magzatot anyaméhben.

Mint egy búvár a tengerbe,

merültem én az emberbe,

aki vagyok önmagamba,

életembe, halálomba.

Tizenkét éneken át szárnyal és teremt a nyelvoktató, mítoszalkotó képzelet, fölényesen, játékosan, feledhetetlenül; zeng, dalol, játszik, csillog a magyar nyelv s képek képre ömlenek, mind monumentálisabban.

*

Valamikor, készülő-félben,

Egy rózsaszín kagylóban éltem,

hallgattam a tenger zúgását,

Másvilági szelek fúvását, -

Amíg egy nagy talp meg nem gázolt

Az életem csupa zsongás volt.

Ezt a zsongást, a „másvilági szelek fúvását” szerettük Sárközi György régebbi verseiben, ez adta meg az ő külön hangját, verseinek csillagzó fényét nemzedéke költői közt. S ez az, amit új kötetében – Higgy a csodában a címe -, sajnos hiába keresünk. „Dalon, virágon, vetésen, emberen – Átgázol mint egy súlyos történelem” – írja; hangja keserű, morc zsörtölődés, rekedten csap föl olykor, néha föl se csap; - fanyar, komor, füsttel-korommal égő líra ez. Zenéje sem a régi; „mint kenetlen sarkú, régen bezárt ajtó, - Úgy csikordul szavam”. Fáradságot érzünk a könyvben; mintha csak félig vetné papírra a verset, mintha meg akarna tagadni minden édes szárnyalást, minden önfeledt dalt; csupa félbehagyott zene, csupa legyintés, csupa csikorgás. Ezek a nóták valóban

Még ragadnak a naivságtól,

Szárnyuk ügyetlen s borzadoznak,

Hogy  lehullnak a magas ágról.

Föl sem igen szállnak rá, s ha megkísérlik, riadt szédület mered bennük. Közeledő léptek, Virágok közül visz a vonat: még itt is van valami elcsukló rémület, valami megtorpanás, pedig legközelebb állnak a régi Sárközihez. Az újban legjobbnak éppen azokat a verseket érezzük, amelyekben nem a korral pöröl: a Pásztorok, Cigányok, Esti séta a legszebbek, meg az ismerős ízű Virágének, de ebben az utolsó sor, ez a hanyagon odavetett műnépdalbeli közhely, már afféle unott legyintés. S a legszebb az utolsó vers, Hűvösödnek az éjszakák, - mintha azt a költőt hallanók, aki a felejthetetlen Virágok beszélgetésé-t írta; írjuk ide egyik szakaszát:

Két virág közt ing életed s csak egyik világunk közös.

Míg apró-cseprő gondjaid éled s panaszkodol, ködös

Fény villan néha arcodon, egy másik létnek fényjele,

Mint délutáni égen a hold korai kísérlete.

Bizonyára nem bennünk van a hiba, ha attól a költőtől, aki ilyen strófákat ír, akinek ez az igazi területe és hangja, nem érezzük hitelesnek, ha verseiben csontok ropognak, belek csavarodnak, hullák püffednek s a hold úgy lóg az égen, mint istálló szögletében a béres, aki fölkötötte magát az istrángra. S nem értjük, miért kell megbénulnia a korral szemben annak, akit a léleknek ilyen föltáratlanul igéző, rejtelmes virágai várnak.

*

Zelk Zoltán versei így együtt, kötetben – A lélek panaszaiból a kötet címe -, nagy, szép, őszinte meglepetést nyújtanak. Igazi, elmélyült költőarc tárul elénk. Költő, akinek élete, eleme a vers, és akinek a vers hangszer a legmélyebb vallomásokhoz. Test és lélek együttes, ősi misztikáját, rejtelmes élményeit zengi, sejtek, idegek és elme ködös és fényes mélyvilágát, „a lét rejtett aranyait”. Mi a világ értelme? –

Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve

az omló légben,vagy talán

egy hirtelen pattanva bomló

kisded levél az almafán,

melyekkel végre elmulathat

az ész a huga, az érzelem –

és küszöbödre ül kibontott

hajjal s liheg, a szerelem.

Miként a gyermek, aki pénzt lel

és örömében, mert rátalált

egy árnyra, színre, hangra, fény

mely tetszhalottként rejtezett,

de él eztán, mert szólítottad,

mert te adtál neki nevet.

Így ragadja meg s emeli versbe a költő a lét tüneményeit, a jelenségeket, meg rejtelmesen nagy sorokban azt a mélyebb valóságot, amelyről ma oly sokan megfeledkeznek, amelyet csak igazán hivatott költő tud megragadni, s amelynek megragadása minden nagy költészet legszebb célja. A szerelem? –

A te tested retteg testemben,

a te jövőd az én jövőmben,

így élek én magam veszítve

s téged kettőzve az időben.

A költészet? –

Lelked visszfénye: éji táj,

minden valónál igazabb való,

ahol, ha mondod: fű – füvet,

ha szólsz: bokor – bokrot jelent a szó,

Hol nincsen űr és nincs hiány

s minden szilárd, bár meg nem fogható.

Az értelmet dicséri, de ez az értelem nem hideg: mély tűzzel, forrón ragyog. S ilyen neveket, képeket ad a világnak, világról; abban a bizonyos belső tükörben szemléljük; fölolvad s új értelmet nyer, újra teremtődik. Mert, és nem csak a szerelemben. –

Én téged tudlak és úgy tudlak,

mint az Isten, aki teremtett.

Rezgésből, árnyból és színekből

újból és újból megteremtlek.

S ez a költői teremtés, igazi elemében, igazi nagy líra!

*

Zelk Zoltánnak, úgy érezni néha, Szabó Lőrinc a rokona az előtte járók közül; Jankovich Ferenc Illyés Gyulához áll közelebb. Kötetének jellemző a címe: Elégia. A világ, a tájak, az emlékek: mint egy lassan elúszó, elégikus látomás; egy-egy játék, ötlet, futam csillan benne néha – Áldomás, Bujócska, Kánon -, az alaphang azonban az a mély, távlatos zengés, szép férfihang. A népből jön ő is, öröksége azonban nem a dal patakvíz-szerű tisztasága, nem a csillogó egyszerűség; az ő valósága az irrealitás határát súrolja; költészete mint egy izgatott, súlyos, kék-lila este, dunántúli tájon, megnőtt árnyakkal, fantasztikussá omló felhőkkel. Milyen lobbanó, fölcsapó képekben vetődik föl benne a gyermekkor emléke:

Mert én meszeltem jászolaik hajdan,

én térdepeltem ökreik előtt,

én fohászkodtam a templomtoronyban

és meszelőmet mint egy szentelőt

fölemeltem, megáldva kis világom,

én lépdeltem e házak tetején…

Lehet, hogy szigorúan igaz emlék ez, akár „életrajzi adat”: így, a versben villogó fantasztikum is, tele irreális borzongással, - szinte babonás. S ezt érezzük a legmélyebben, legősibben népinek a költőben, és ez az ő hozománya! Ez a misztikum, amely mögött a halál ihlető szorongása fenyeget. Ízelítőül ideírjuk egyik legszebb versét, képviselje a többi kiemelkedőt is – egy-két cím: Szülőház, Ábrándos ég, Ó temető kövén, Nyíló szemek, Játék közben, Elégia -, ideírjuk a Mulandóság című verset:

Egy haldokló jaja fülembe vág,

a május üveg szeme tört –

mint földbe dugott lázmérők, a fák:

fölfut bennük a zöld.

Csak forgatja fejét e vak tavasz,

üres tenyerét nyújtja és dödög,

fénylik egy tű a légben, - madár csőre az?

A vetetlen föld bűzlik, mint a dög.

ölébe fog és elvisz az idő,

ahol a holdak inganak, oda:

nyomunkban álom-rongyok, szemfedő –

tavaszi felhők csipke-gomolya.

*

Öt költő, akit legutóbb vettünk szemügyre, a fiatalabb nemzedék tagjai. Kötetük tünetnek is örvendetes. Úgy látszik, a külső világ új fölfedezése után ez a fiatalabb nemzedék – melyen annyit sajnálkoztak, melytől annyiszor tagadták meg a tehetséget -, visszafordult, és vissza is talált, az időtlen, örök lírai témákhoz, létünk nagy kérdéseihez. S alighanem ez egyik legnagyobb értéke, érdeme.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március