Szólítalak és nem jelentkezel,
pedig itt bujkálsz valahol közel.
A szekrényajtót meglököm, mögötte
egy árny fut el, vagy tán te vetkezel?
Ugyan szólj már!... egyedül lenni félek,
tudod te is!... Mért hallgatsz beste lélek?!...
Bújj már elő, vagy itt hagylak örökre!
A fürdőben ma befagyott a csap.
Fűtöttem és izgultam azalatt,
hogy megjössz s rámszólsz, merthogy nem vigyáztam.
De huszonnégy fok volt fagypont alatt
s az aljas víz, látván, hogy elutaztál,
megmerevült. Így fagyott be a vastál
s minden ablak így lett jeges a házban.
Ez jelkép!... Tudd meg: te vagy a meleg,
ha elhagysz, én is úgy megdermedek,
mint a ravasz víz a vas mosdótálban.
Hiába gyújtsz engesztelő tüzet,
a mozdulatlan jégálarc keményen
cáfolja régi, omlótestű lényem
s te nem találsz rám immár a halálban.
S én félek ettől… Mint varázsigét,
nevedet mondom a hidegbe szét.
Ez a varázslat visszahoz, boszorkány!
Ülj vonatra, vagy seprűre!... a hét
fekete táltos röpítsen idáig,
hol a lábam s a lelkem egybefázik,
mert kint visong a lepcses-szájú orkán.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése