Húgom mindent fölemészt, jaj, húgom a Tűzvész!
Mennyei kertekben illatozó Rózsa,
Hűvös liliomok csöndes gondozója.
Villámtalan éjszakák szomorú Hajnala!
Csillag vagyok én már! nagy szelek barátja,
Ezüstös villámok fényes villanása.
Szivárványok hajnali ködös ragyogása,
Szolgám a Förgeteg, úrnőm meg a Szélvész –
Szép Annim sikolya e viharban elvész:
A Hajnal a Télnek hangtalan zenéje –
Fekete szárnyamat kibontom a fénybe,
S a mennydörgés elnémul szavam zengésére.
A tavaszi csöndben hervadok magamban,
Villám-kék egekkel koszorús hajamban,
Csak hervadok magamban, hervadok magamban.
Minek nekem a dal, mikor a Szél vagyok,
Minek nekem az Ősz, ha úgyis hervadok;
Messzeszálló fenyvesek tüzénél sorvadok.
Jöjjetek Angyalok, szelíd Seregélyek,
Szárnyatok szegélyén lobogjon az ének,
Álmélkodó világunk hadd legyen fehérebb.
Most a mélybe hullok, fénylőn, sisteregve,
Mint fekete Villám örvénylő vizekbe,
Lehullok most a mélybe tükröző Egekbe!
Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése