Nem
értette, hogy miért vártak ezen az állomáson, miért nem mentek be a városba,
hiszen ide akartak eljutni? A csomagokat lerakták a váróteremben és leültek.
Esteledni kezdett s a pályaudvar rövidesen elnéptelenedett, olyan volt ez,
mintha valahol a világűrben álltak volna meg hirtelen, mert a hosszú utazás, a
rázás és a sok új élmény elmosta benne a régi, megszokott város s az otthon
képét és kilúgozta a lélekből a bizalom nyugodtságát és melegségét. Az új
otthon még csak ismeretlen, bizonytalan remegésben jelentkezett. Az új város
még nem tárta fel magát s az állomás épp úgy lehetett volna ötezer kilométerre
innen, mint egy kilométerre a régitől.
Eleinte
még kongtak, csengtek a jelzőharangok, aztán az is elhallgatott. A pályaudvar
lámpáit is eloltották s ők még mindig ott ültek a váróteremben.
A
szülők között nyugtalan, feszült, izgatott beszélgetés folyt. Eleinte nem is
értette miről vitáznak, de mind erősebb lett benne a vágy: hazamenni, valahova
hazamenni. Őszi nedves szelek kezdték rángatni a nehéz üvegajtót s amikor a
vonatból kiszálltak, egy-két csepp le is esett. Ez a szél még titokzatosabbá,
még bizonytalanabbá tette a várakozást a sínek mellett.
Vajon
miért itt, a levegőben állnak? Az egyetlen megnyugtató, a mama is mintha
eltávozott volna tőle. Hiába fogta a kezét, hiába simogatta, mégsem volt itt. A
vitában kigyúlt az arca s aztán, ami még furcsább lett: hirtelen nagy
könnycseppek folytak végig a szája mellett. Zokogása beleveszett a hideg,
fehérre meszelt váróterem részvétlenségébe. A férfit, apját mintha ezek a
könnyek még csak jobban ingerelték volna. Gúnynak, kijátszásnak, végső
fegyvernek nevezte a sírást. A gyermek most már értett valamit a vitából. A
férfit semmi sem hatotta meg, annyira meg volt győződve a saját igazságáról.
Minden váróteremben van tükör; itt is volt, a férfi megnézte magát, aztán
tovább folytatta, kimértebb, lassúbb hangon, de ennek zengése épp olyan hidegen
vészes volt, mint a tükör fénye s egy-két elharapott mondata rosszat sejtetett.
A lámpa sárga kévét sugárzott s ez még kínosabbá tette a hangulatot.
Nyilvánvaló,
gondolta, hogy valami félreértés volt közöttük. Mintha iszonyat szállta volna
meg a várótermet, az egész állomást s nem engedi, hogy a két jó ember
mosolyogjon egymásra. Megrettenve ült az egyik kofferen s ijedtében, először
rángatni kezdte a mama szoknyáját. Aztán meg azt kívánta, bárcsak nyitna be
valaki, hogy véget vessen ennek a vitának. Hirtelen olybá tűnt előtte, mintha
már évek óta tartana és nem akarna soha vége lenni. Kiesett az időből és a
térből és lassan, öntudatlanul a kiélesedő hangok és növekvő könnyek mögül
megérzett valamit, amit még nem tudott kimondani.
Ez
az ismeretlen állomás, a szűk és mégis irtózatosan dagadó, nyomasztó váróterem
olyan félelmet és nyugtalanságot ismertetett meg vele, mint amilyenben eddig
még nem volt része. Félt eddig valamitől? Csak a sötétben félt attól a rémtől,
a világító vörös arctól, amely a gonosz dajka meséje nyomán benne élt. De félt
néha máskor is. Ha a mama elmaradt és kissé későbben jött haza, mint ahogy
megígérte. Ilyenkor a legrosszabbra gondolt, azonnal kétségbe esett, nem hitte,
hogy valaha is visszajöjjön többé. Ilyenkor órák hosszat lesett ki az ablakon,
s figyelte kapu alatt koppanó lépéseket. Irtózatos várakozások percei voltak
ezek, amíg csak meg nem érezte az ismerős gyors koppanásokat.
A
várótermi jelenet azonban más izgalmat öntött beléje. Lehet, hogy mindenkinél
eljön az a pillanat, amikor először érzi magát a gyermek harmadik személynek,
amikor tulajdonképpen róla és miatta folyik a szó és mégis felesleges. Mélyről
jövő indulatoknak kell összegyűlniök, véletleneknek vagy inkább a sorstól
parancsolt eseményeknek kell találkozniok, hogy a gyermek néhány pillanatra
elválassza magát és kigyúljon benne az öntudat, amely egyforma gyermekben,
felnőttben és aggastyánban. A léleknek, az emberi személyiségnek felgyulladása
ez, fellázadás ellenségei az izgalom, a vita, a veszekedés ellen. A gyermek ki
akarja erőszakolni a tiszteletet önmagától, amellyel a családnak tartozik.
Érzi, hogy remegni kezdenek azok a láthatatlan szálak, amelyek szülőihez kötik:
fél, hogy valamelyik el is talál szakadni.
A
vita nőtt, most már a valóságban is szinte a végtelenbe nyúlt. Kérdés és
felelet váltakozott s a csomagok, kofferek, a nagy kosár, ott álltak,
ismeretlen utakra készen. A gyermek torkát elszorította a félelem, a fájdalom
és a düh, a lélek felgyúlt benne, cselekedni akart, mert helyre kell állítani
az egyensúlyt. Ha nem merülne fel benne most ez a gondolat, talán meg kellene
tébolyodnia, hiszen olyan zavaros mindez. A megérkezés helyett váróterem és
érthetetlen feszültség.
A
gyermekben ismeretlenek az erők. Felnőttek sokszor keresik, egy-egy mondása,
szava után, hogy „kitől hallhatta”. Ilyenkor elfelejtik, hogy a lélek, akit
teremtettek, önálló és független. Vannak emberek, akik életükben csak egyszer
szabadulnak fel. Vannak olyanok, akiket valamilyen nyomás, nevelés, megszokás s
nagy szülői egyéniségek hosszú ideig elnyomva tartanak, de a mélyben, amelyet
az ember még önmagánál sem ismer, az öntudat függetlenül éli a maga világát.
Sokan rémülten borulnak le az Isten hatalma, az Isten vagy a sors előtt, amikor
egy pillanatra meglátják, hogy mi lakozik bennük. A gyermekben nem is keresik a
titkokat, félembernek tartják. S mintha tükröt, valódi egyéniségüket
visszatükrözőt állítanak eléjük, olyan számukra, ha a gyermek néha kitárul.
Sokan csak a rövid nadrágot, a finom szájat és orrot, a feszes fehér húst
látják, egy darab mozgó-önmagukat, akiben azt hiszik, saját akaratuk él csupán
s íme, a másik ember, a harmadik személy, megszületik. Ilyenkor lesz valósággá,
nem akkor, amikor embernek formált húsdarabként a világra jön. A vért, inakat,
ereket az emberek úgy gondolják, jobban ismerik. A meglepetés iszonyatával
veszik észre, életük egyik pillanatában, hogy a hús és a vér nem is valóság,
csak kísérő forma, amelyről azt hitték, hogy lényeg.
Ez
volt az a megrettenés, amely akkor abban a pillanatban a várótermi vitát
megszakította. A gyermek, aki eddig úgy ült az egyik kofferen, mintha maga is
csomagolt volna – persze olyan, amelyre sokkal inkább vigyázni kell, mint a
többire -, mozogni kezdett. Felállt és szemeit fájdalmasan emelte fel a
vitatkozókra. De ezt még elfogadták volna, azt hitték, hogy éhes, türelmetlen
vagy emésztése elérkezett már ahhoz az órához, amikor meg kell könnyebbülnie.
Mindez magától értetődő, mindez természetes, mindennap így volt. Ez a valóság…
A
gyermek azonban most furcsán közeledik. Nem is sejtik, hogy mire készül. Még
mielőtt eszükbe jutna, hogy megkérdezzék, mi a baja, a harmadik személy már
megszületett. Ott térdel a váróterem olajos padlóján, két kezét könyörgően
összeteszi, majd átfogja két karjával a vitatkozók lábát s úgy kéri, hagyják
abba. Nem éhes, nem sír, nem fáj semmije, nem akar játszani, nem érdekli az
állomás. Erre a néhány pillanatra elvált, eltávolodott mindkettőjüktől, a lélek
öntudata hirtelen fellobbant.
Ha
valaki akkor benézett volna, fejcsóválva láthatta volna ezt a különös
jelenetet. Néhány másodpercig tartott csupán három ember találkozása. De nem
nézett be senki. És ők sem gondoltak rá, hiszen érezték, hogy állnak valahol,
időben és térben.
Ilyen
tiszták és mélyek lehetnek a halált megelőző másodpercek. Érthető, hogy aki
felnőtt korában találkozik velük, ezekkel a percekkel, nem szeret betekinteni a
mélybe.
Az
asszony magához ölelte a gyermeket és azt mondta: fáradt.
A
másik idegesen fejtette le lábáról a gyermek átkaroló kezét, mikor már szabad
volt, toppanva feléje rúgott: „Színház” – mondotta.
A
gyermek öntudatának nyílásai ekkor azonban bezáródtak már, a feszültség
feloldódott benne is, fáradt tagjai ólomsúllyal húzták le a földre s a
szabadító könnyek végigperegtek az ő arcán is. Karját és lábát is érték ezek a
könnyek, szinte fürdött bennük, s akkor este tízet ütött az óra.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése