- Egy állomás a MŰ
felé -
Márai
Sándor új regénye elé nyugodtan oda lehetne tenni Valéry elgondolkoztató
paradoxonját: „Isten megteremtette a férfit és nem találván őt elég
magányosnak, egy nőt adott neki társul, hogy jobban éreztesse vele magányát.” A
regény felvet és megoldani igyekszik már problémákat is: a kizárólagos szerelem
kérdését, vagyis, hogy van-e olyan lény, aki nekünk, a mi számunkra
teremtődött, van-e igazi; az író
felveti a polgár, a polgári életforma problémáját is, mely annyira érdekli,
hogy a regény hősnőjének ugyanezt a mondatot adja a szájába, mint később,
sokkal később a férfinak: a polgárnak egész életén át kell bebizonyítani magát,
míg az arisztokrata csak egyszer bizonyítja be magát, amikor megszületik. De
ezek csak mellékproblémák, korroláriumai a lényegnek, mely a nő és a férfi
elbeszéléséből derült ki.
A regény első részében Marika, ez a kispolgári,
szeretetre vágyó, rokonszenves asszony meséli barátnőjének házassága
történetét; a második részben pedig
a férfi mondja el Peruból hazatért barátjának életét a gyermekkortól kezdve az
első házasságon át addig a pontig, amikor második feleségétől, az egykori
cselédtől is elválva kissé keserűen, de tudatosan vállalja a magányt, mely így
egyedül sokkal elviselhetőbb, mint a szerelemben. Első felesége mellett nem
tudott boldogan élni, mert az asszony szeretetre vágyott és szeretetet akart
adni, amit az elzárkózott önző férfi nem tudott nyújtani és elfogadni. Már csak
azért sem, mert házassága menekülés Áldozó Juditnak, a férfi anyjánál szolgáló
cselédnek az emlékétől. De amikor feleségétől elválik és elveszi az egykori
cselédlányt, akiből Angliában Huxley-t olvasó nagyúri dáma lett, a magányosság
érzése, ahelyett, hogy eltűnnék, fokozódik: a gazdagságba csöppent nő – akiről
az első feleség és a férfi elbeszélése után azt hihette az ember, hogy szereti
azt, aki magához emelte – kihasználja és meglopja férjét. Az első házasságban
émelyítette a feléje áradó szeretet, itt pedig megundorodik a nőtől, aki
visszaélt szerelmével és hiszékenységével. S mert végeredményben retteg a
magánytól, beletörődik abba a magányba, melyből legalább az áltatás hiányzik.
A regény technikája emlékeztet Marcel
Boulanger Rose című regényére és Gide
L’école des femmes-jára, melyekben a
nő és a férfi ugyanazt az eseményt – egy házasság történetét – meséli el, ki-ki
a maga szubjektív megvilágításában. Márainál annyiban módosul ez a technika,
hogy amíg a nő elsősorban a maga házasságának a történetét meséli el, a férfi
csak intermezzónak érzi első házasságát és azokat a motívumokat világítja meg,
amelyekről felesége nem tudhatott: a szülői házban töltött esztendőket, áldozó
Judit megjelenését, a kettőjük között kialakuló furcsa szerelmet, mely sokkal
erősebb, végzetszerűbb annál, semhogy egy viszony megoldhatná, - majd, csaknem
átugorva első házasságának a történetét, ott folytatja, amikor az Angliából
visszatért egykori cseléd felhívja telefonon és testi mivoltában is a házaspár
közé áll.
Érdekes,
elgondolkoztató könyv Márai regénye: egy nyugtalan szellem vallomása a
szerelemről, a házasságról, arról a páncélszerű, átlátszó magányról, mely
minden embert körülvesz, a polgári életformáról, a szeretetről és az alázatról.
A kritika mégis úgy érzi, valami hiányzik ebből a könyvből: valami, amit nem
pótolhat a szerző biztos, csaknem hibátlan írásművészete, a részletek lélektani
megalapozottsága, a gondolatok gazdag áradása, a drámai feszültség, mely a
regény három főhősét körülveszi. Julien Green írja naplójában, hogy valakinek,
aki megkérdezte tőle: mi különbözteti meg az igazi írót a mesterembertől, ezt
felelte: „Az igazi író hisz abban, amit leír”. Máraival kapcsolatban azt kell
mondani, hogy mindannyiszor, amikor valami élményszerűen tör ki belőle, a hatás
is teljes: ezért értékes mű a Polgár
vallomása vagy a Zendülők, de
mihelyt kiagyal valamit, amiben természetszerűleg ő maga sem hisz, könyvének
minden pontja sebezhető és az egésznek valami factice-jellege van. Ezért elhibázott regény a Válás Budán vagy a sokak által oly magasra értékelt Vendégjáték Bolzanóban. Közbevetőleg:
értsük már meg egyszer, hogy az író nem Isten, tehát nem lehet minden alkotása
tökéletes, s főleg: elsősorban az írónak ártunk, ha minden újabb könyvét a
legjobbnak kiáltjuk ki. Az ember szinte restelli, hogy ilyen banalitást kell
leírnia: elsősorban magának az írónak ártunk, ha pályájának pillanatnyi
hullámvölgyében született művét istenítjük s ugyanakkor teljes csődbe visszük a
kritikát, melyet a kommersz-szellem amúgy is elsorvasztani törekszik.
Az
Igazi távolról sem tökéletes alkotás. Ha valami nem belső élményről fakad,
vagyis az író nem hisz maradéktalanul abban, amit leír, alakjai sohasem élnek
önálló életet, bábuk maradnak, melyekkel azt csinál, amit pillanatnyi szeszélye
tanácsol. Áldozó Judit alakjára gondolok. A regény első részében úgy jelenik
meg, mint aki proletár származása ellenére („proli nő”, mondja róla
vallomásában a férfi) fensőbbrendű lény, olyannyira, hogy a gazdag, igényes és
polgári tradíciókban élő huszonnyolc éves fiatalember belészeret; de a cseléd
is az emberbe lesz szerelmes s nem a számára elérhetetlennek tetsző nagypolgári
fényes életbe. Az első feleség elbeszéléséből s főleg a férfi vallomásának első
részéből (a találkozás, a karácsonydélutáni beszélgetés) egy kissé
valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen lény bontakozik ki, aki a femme fatale szerepére hivatott a férfi
életében. Az olvasó – ez a naiv, de következetes lény – azt várja, hogy az
Angliából visszatért Áldozó Juditban, aki ott is cselédként élt, ugyanazt a
lényt fogja viszontlátni; ehelyett egy tökéletes dáma jelenik meg, aki Huxleyt
olvas, úgy eszik, mint egy hercegnő és a legközönségesebb módon meglopja a
férfit, aki elvette. Semmi kétség, ez a teljesen megokolatlan és érthetetlen
törés nem következik be, ha az író hisz alakjában és engedi, hogy Áldozó Judit
az legyen, aki fogamzásának első pillanatában volt.
Ha
egy bábú mozog az élő alakok között, akik – mint Márai regényében – elsősorban
tőle függnek, az a veszély fenyeget, hogy ők maguk is utánozzák a bábú
élettelen rángatódzásait és hasonlóak lesznek hozzá. Az Igazi első asszonya mégis élő alak marad, mert nem érinti Áldozó
Judit váratlan metamorfózisa; és élő alak marad a férfi is, aki sokkal erősebb,
belülről jövő karakter, semhogy bárki is változtathatna valamit rajta. Így,
végeredményben, a játékos, paradoxonokat szerető Márai alulmaradt abban a
birkózásban, melyet a benne élő igazi alkotóval folytatott, de regénye magán viseli
a vesztes kezének nyomait is: karcolásokat és kis foltokat. Ha majd sikerül
alkotás közben teljesen távol tartani magától azt a lényt, aki szereti a pointe-re alapított szellemességeket, a
„máraias” szavakat, a könnyű megoldásokat – és előbb-utóbb ennek sikerülnie
kell -, az eredmény nem a „legjobb regény” vagy a „chef-d’oeuvre” lesz, hanem egyszerűen, csendesen a mű, melyet sokan
türelmetlenül várnak tőle.
Just Béla
Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése