Az orkán elsodorta kalapom.
A felhő bömböl, mint vad, bamba állat.
Egy ereszaljban meglapulva állok.
Ázom. De nem baj, megszárít Napom.
Szemközti házban egy azáleát
két ablak közt felejtettek bezárva.
Nyaralni mentek tán, mert szomjas, árva,
lekókad rajta rügy, bimbó meg ág.
Részegre issza rózsa, rozs, csalán
mostan magát kint kortyingatva gyorsan,
- ő nem vehet részt az országos sorsban:
szomjan hal Isten gazdag asztalán.
Az ő hazája egy virágcserép,
nem köldökzsinór nála a gyökérzet,
kapától és ásótól sohse vérzett,
nem száll reá se lepke, sem veréb.
Vizet pohárból, fényt is üvegen
át szűrve kap, mint üvegházi költő,
ki nem borzong belé, midőn üvöltő
vihar fut át virágon, szíveken.
Én ősgyökérrel élek, úgy kapom
a fényt, malasztot csók-frissen, szüretlen,
a könnyet is a kurta fényszünetben,
mit gyorsan szárít gyógyító Napom.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése