November. Kikerics
pislánkoló. Árva és szomjúhozó, kérkedő és kényelmetlen. Ősz-feneketlen.
November, magabiztos kopogtatással, indulatos csöngetéssel: „Szeretnénk beszélgetni!” A sötétség
szigonyai leereszkedtek a könyvespolcra… A csendéi is. Néztük egymást. A
képzelet fölébresztette a koponyámon feszülő ideghálózatot. Az megremegett,
mint a salétromos fal szögletébe font pókháló, mikor az ecetmuslica rászáll,
akár kifutópályára egy Boeing repülőgép. „És
azon kívül?” … És azon kívül nyolcvan százalék víz vagyok… A Víz esetleg
csak filozofál. Esetleg törtet a Semmi felé. Esetleg vázlatokat készít magának
a halálról. Az indulatokról. Mások észjárásáról. A fennmaradás lehetőségeiről.
Esetleg arról, hogy hiába nem kell átALAKULNI, vagy egyszerűen csupán
körforgásról. A Víz korforgásáról. A folyásról. A lassú folyásról, mely olyan
mint egy közmondásban: magabiztosan partot mosó. Vagy a Nagy Híd alatti
örvényekben töprengő. A Nagy Híg alatt, mely összeköti az életet és a halált. A
Nagy Híd alatt, ahol a facölöpöket ráncigálja, vagy inkább szövetséget kötve az
ész háborújában. Ideiglenes békét, fegyverszünetet, mint játszótéren a kis
műanyag játékkardocskákkal az uzsonnázni hazament gyerekek. „És azon kívül?” Szülőföld tutujgató.
Trillió vadvirágot éltető, s a történelem rétegeiben vén fenyők
hajszálgyökereit fölkereső, mint egy rokont, mint egy jó barátot, akit
elvesztett időközben, mint egy gyorsvonaton felejtett sóhajtást egy
jelentéktelen falusi állomás fölött. Csupán ennyi…
November. Kikerics
pislánkoló. Kémény alagutakkal a kozmosz felé. Nem menekülni, csak elmerengeni.
Talán ott nincsen senki. Vagy van egy isten-szívű ember, egy ember-szívű isten?
De másképp! Félénktelenül és más térben, más időben. Ahol a víz is bátrabban
beleolvad a zúzmarás csillagok fényébe, ahol hullámzani kezd egy ismeretlen
földöntúli zenére, mint itt a földön a Küküllőben úszkáló vadrécék, ha
megszólalnak a fehér templomtornyok múlt században öntött rézharangjai, vagy
egy svájci tükör-tóban Dixieland térzenére keringőt járó fehér hattyúk. Csupán
ennyi…
November. Halotti
pompával és történelemmel… S a vendégek?... Elmentek. Mi maradtunk. Változatlanul, mint a novemberi ég angyalszemű
csillagaival, anyatejfehér holdjával és megannyi kérdés, melyekre nem akarok
válaszolni soha! Csupán a csont-szigonyok maradtak szívem körül, mint hatalmas
tábortűz mellett Hargitán a nyári éjszakákon az emlékek homályos visszapillantó
tükreiben a derékig levetkőzött, s magukban dudorászó székely legények.
S a világ? Belefeketedik
fájdalmában. Kökényfekete világában. Nem mint a korom. Mint egy vak szemében a
világ. Az örök Semmi. Mint a rózsák egy tündérkert ágyasaiban, melyeket még
feketének se lát. Virágnak se. Semminek se. Szemében torzszülött gyermek a
huszadik század.
S a november? Olyan,
mint fehér sétabotja. Mint egy iránytű. Mint egy jelzőlámpa. Vigyázz, kék
november! Sistergő november. Béke november. Szánalom november. Történelem
november… Jó éjszakát!...
Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 6. sz. (1990. szeptember)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése