Bernard Malamud (1914-1986): Isten haragja

Glasser, a fakóhajú, vizenyős-kék szemű nyugdíjas templomszolga a 6. utca melletti 2. Avenuen lakott legkisebb lányával egy vörösre festett háromemeletes ház legfelső emeletén. Gyűlölt a lépcsőkön fel- és lemászni: fáradt volt és ingerlékeny. A közeli régi zsinagóga tölgyfa ajtajait beszögezték, ablakait bedeszkázták: a fehérszakállú rabbi elutazott fiához, Detroitba. A templomszolga hatvanötödik évében járt: a társadalombiztosítótól kapott járadékot, meg még egy kevéske nyugdíjat a zsinagógától, melyet harmincnégy éven keresztül hűségesen szolgált. Lucille, nemrég elhunyt második feleségének egyetlen gyermeke, a nagymellű, huszonhat éves lány, aki magát a telefonban Lucinak nevezte, napközben segédkönyvelőként dolgozott egy linóleumgyárban. Egyszerű és magányos teremtés volt. Így a házban ritkán csöngött a telefon.

Attól kezdve, hogy az imaház bezárta kapuit, a templomszolga napjában kétszer kiföldalattizott a Canal Street-i zsinagógához. Első felesége halálának évfordulóján kaddist mondott mindkélt felesége emlékére, és kis híják legkisebb lányáért is. Néha, amikor eszébe jutott, ingerelte lányának sora. Vajon, miért vagyon én ilyen szerencsétlen a lányaimmal?

Mindent összevéve, bár kétszeresen özvegy volt, Glasser Isten segítségével tűrhetően éldegélt. Keveset követelt magának, mint az olyan ember, aki magában is jól megvan. Első házasságából való lányaiból nem sokat látott: Helen már negyven éves elmúlt, Fay pedig harminchét. Helen férje, egy iszákos alak, keveset adott haza, ezért Glasser néhanapján pár dollárral segített rajtuk: Faynek golyvája és öt gyereke volt. Glasser férjezett lányait öt-hat hetente látogatta meg.

Lucille iránt több szeretetet érzett, sőt néha úgy tetszett, hogy ezt a lánya is viszonozta. Máskor ez az érzése elhalványult: Lucille, anyja – egy kielégületlen perszóna – természetét örökölte. A lány nem sokat adott magára, alig akadt barátja – egyszer-egyszer üzletemberek vitték el sétálni – és lehetségesnek, sőt elég valószínűnek látszott, hogy végül is pártában marad. Nem találkozott olyan fiatalemberrel, sem rövid, sem hosszú hajóval, aki kérte volna, hogy éljen vele. A templomszolga nem örült volna a dolgok ilyen alakulásának, de megfogadta, hogyha ez valamikor mégis bekövetkeznék, nem fogja ellenezni. Ha Isten, az ő szánalmában, fél szemét behunyja, őt sem kell, hogy érdekelje, kicsoda mereszti ki mindkét szemét. Amit Isten ma kiismerhetetlenségében nem enged meg – a házasságot Luci számára – lehet, hogy arra a jövőben áldását adja. Glasser emlékezett még barátaira az ó-hazából, köztük orthodox zsidókra is, olyanokra, akik mielőtt megnősültek volna, éveken keresztül éltek leendő feleségükkel. És ez is egy életforma. Néha izgatta őt ez a gondolat. Ha a kelleténél szélesebbre tárjuk az ajtót, szél söpörheti a hálószobát. A hideg szélben pedig ott bujkálhat az ördög. Glassert a hideg rázta. Viszont még mindig jobb egy hideg hálószoba, mint egy ágy nélküli. Jobb, ha végre-valahára férjhez megy a lánya, mintha üres gőzösként szeli a vizet egy életen át. A templomszolga már látott olyan embereket, akiknek sorsuk végül többet adott, mint amennyit előzetesen ígért.

Esténként Lucille, hazatérve munkájából, elkészítette a vacsorát, Glasser pedig egyedül rakott rendet a konyhában, hogy lánya tanulhasson vagy előadásokra járhasson. Minden pénteken nagytakarított: ablakot pucolt és felmosta a padlót. Kétszeres özvegy lévén nem érezte tehernek a mindennapos házimunkák elvégzését. A nyugdíjas templomszolgát azonban mélyen elszomorította az, hogy legkisebb lányából hiányzik az ambíció. Lucille a középiskola befejezése után titkárnő szeretett volna lenni, de öt évvel később még mindig csak segédkönyvelőként dolgozott. Körülbelül egy éve mondta neki Glasser: „Főiskolai végzettség nélkül sohasem lesz jobb a fizetésed.” „A barátaim közül senki sem jár már főiskolára” – válaszolta Lucille. „Miért, kik a barátaid?” „Vannak, akikről tudom, hogy elkezdték és abbahagyták.” Glassernek sikerült végül is rávennie, hogy beiratkozzon a Hunter College esti tagozatára, ahol a szemeszter két tanfolyamára is jelentkezett. Bár vonakodva végezte el a tanfolyamokat, most már nagyritkán arról beszélt, hogy tanítani fog.

- Én egyszer meghalok – jegyezte meg a templomszolga – és jobb, ha van valamilyen szakmád.

Mindketten tudták, Glasser arra figyelmezteti Lucille-t, hogy vénlány maradhat. Úgy látszott, mintha ez nem izgatná, de Glasser később az ajtón át hallotta sírását.

Az egyik forró nyári napon kiutaztak földalattin a manhattani strandra, hogy megmártózzanak a tengerben. Glasser nyári kaftánt, húszéves filckalapot, fehér zoknit, elnyűtt, bunkó orrú fekete cipőt és nyitott nyakú, fehér inget viselt. Szakálla barnás volt, arca kipirult. Lucille vászonból készült, szűk, öves csípőnadrágot és világoskék, átlátszó ujjú, rövid csipkeblúzt vett fel az útra: lábán fapapucs volt, sötét meztelensége és a feszülő nadrág láttán apja elpirult, de nem szólt semmit. Lucille remélte, hogy a főiskolai tanfolyamok segítenek ezen. Lucille szürke szemét aranypontok tarkították, és fürdőruhában telt, de nem rossz alakja volt. Egy apjához elég hasonlóan öltözött jesiva bóher bámulta őt a földalatti hosszú hajóján át, és bár Glasser úgy érezte, hogy felkeltette a lány érdeklődését, Luci arca, a helyzet tudatára ébredve, megmerevedett. Apja gyengéd szeretetet érzett iránta.

Szeptemberben Luci először elhalasztotta a beiratkozást az esti tanfolyamra, majd pedig nem volt hajlandó rá. A templomszolga először kedvesen, azután dühödtebben próbálta rábeszélni, de a lányt ez sem hatotta meg. Egy órán át hallgatta kiabálását, aztán bezárkózott a fürdőszobába, és még akkor sem akart kijönni, amikor apja megesküdött, hogy vizelnie kell. Luci másnap későn érkezett haza a munkából, és Glasser maga kényszerült vacsorája, egy lágytojás elkészítésére. Ezzel vége lett a vitának: a lány nem ment vissza az órákra. Mintegy ezt téve jóvá, szobájában gyakran csöngött a telefon, és ő Lucinak nevezte magát, amikor felvette a kagylót. Új ruhákat vett magának, testhez álló trikókat, két bőrszoknyát, új szandált, cipőket: mindezt különféle kombinációkban hordta olyan vad színekkel, amilyeneket apja addig sohasem látott rajta. Nem tiltakozott, mert azt hitte, lánya elszánta magát a házasságra. És bár soha sem jött érte senki a ház elé, Luci egyre gyakrabban ment el otthonról. Hadd menjen, gondolta Glasser. Tévézett, és már aludt általában, mire Lucille hazatért a randevúról. „Na, hogy töltötted az estét?” – kérdezte reggel. „Mi közöd hozzá?” – felelte Luci. Álmában apja rendszerint leszidta a rövid ruhák miatt: hiszen amikor lehajolt, nagy belátás nyílt. Meg amiatt a felháborító ruhadarab miatt is, amit forró nadrágnak hívnak: meg a szemkihúzó miatt, meg a lilás szemhéjfesték miatt, amit a lány most már rendszeresen használt.

Egy napon azonban mialatt a templomszolga a Canal Street-i imaházban davenolt, Luci kiköltözött a 2. Avenue-i lakásból. A konyhaasztalon hagyott, vonalazott papírú, barna tintával írt levélke úgy szólt, hogy ezentúl szeretné a saját életét élni, de azért időnként jelentkezik telefonon. Másnap Glasser felhívta a linóleum gyárat, de egy férfi azt mondta, hogy Luci otthagyta állását. Bár mélyen megrázta, hogy lánya ilyen módon hagyta el a házat, a templomszolga úgy érezte, Isten segítségével még ez is jóra fordulhat. Glaser most már csupán azért imádkozott, hogyha valakivel együtt él, az legalább tisztességes zsidóember legyen.

Egy este, útban hazafelé Helentől, a 3. Avenuen egy prostituált mellett haladt el az utcán. Erősen kifestett, harminc év körüli nő volt, aki nem kísérelte meg őt leszólítani. Csak rápillantott az öregre és ment tovább, de látta Glasert azonnal elfogta az erős hányinger. Nehéz kő telepedett a szívére, Istenhez szeretett volna kiáltani, de nem tudott. Egyensúlyából kibillent testét öt percig botján kellett pihentetnie, hogy tovább tudjon menni. A prostituált megnézte hamuszínű arcát, és elsietett. Glasser az utcán esett volna össze, ha egy fiatalember nem támasztja neki egy telefonfülkének, míg sikerül odaintenie egy rendőrkocsit, amely végül is hazaszállította.

A templomszolga jajgatva zokogott, és öklével verte Luci – egy ágy meg egy szék híján – kiürült szobájának a falát.

Aztán telefonált legidősebb lányának, és elsírta félelmét.

- Miért vagy ebben ilyen biztos?

- A szívem érzi. Bár ne érezné, de érzi.

- Ez esetben hű maradt természetéhez – mondta Helen. – Nem lehetett mássá, mint ami voltaképpen. Én sohasem bíztam meg benne.

Glasser letette a kagylót, és felhívta Fayt.

- Csak azt tudom mondani, előre láttam, hogy ez lesz a vége – közölte Fay -, de mit is mondhat ilyenkor az ember?

- Mitévő legyek?

- Imádkozz Isten könyörületéért, mi mást tehetnél?

A templomszolga elsietett a zsinagógába, és Isten beavatkozását kérte imájában. Amikor visszatért lakására, egyáltalán nem fogta el megkönnyebbülés, csak szerencsétlenségét és megalázottságát érezte. Két öklével verte mellét. Hibáztatta magát, amiért nem bánt a lánnyal szigorúbban. Glasser úgy érezte, megsértette Istenét: dühös volt Lucira, amiért olyanná lett, és azt kutatta, miként büntethetné meg. Valójában könyörögni szeretett volna neki, hogy térjen haza: legyen jó és enyhítsen szívének fájdalmán.

Másnap még sötétben ébredt és elhatározta, hogy megkeresi Lucit. De hol keressen az ember olyan lányt, aki ringyó lett? Várt néhány napot, hátha telefonál, de mivel a lány nem jelentkezett, Helen tanácsára felhívta a tudakozót, és megkérdezte, van-e Luci Glasernek új telefonszáma.

- Luci Glasser nincs, de Luci Glass van – mondták a központban.

- Adja meg akkor ezt a számot.

Glasser kitartó unszolására a telefonos megadta a címet is: valahol a város szívében lakott, a 9. Avenuen. Bár még mindig szeptembert írtak, a templomszolga télikabátját öltötte fel és gumizott végű, nehéz botját vitte magával. Magában motyogva utazott a földalattin a nyugati 5. utcáig, onnét már gyalog ment a 9. Avenue-ig, egészen egy új, nagy narancssárga lakóházig.

A szakadatlanul zuhogó eső ellenére egész nap álldogált az utcán a lakóházzal szemben, míg késő este meg nem jelent a lánya: akkor követni kezdte őt. Miközben sietett utána, lánya taxit hívott. Glasser utána kiáltott, de nem fordult hátra benne senki.

Regge3l felhívta a lányt: az nem válaszolt, mintha tudná, ki keresi. Aznap este Glasser még egyszer elment a narancsszínű lakóház elé lés szemközt várakozott. Gondolkodott, bemenjen-e és megkérdezze-e a portástól a szobaszámot, de szégyellte. Aznap este Luci tizenegykor jött ki. Öltözetéről, és ahogyan ki volt festve, Glasser azonnal rájött, hogy nem tévedett.

A lány befordult a 48. utcán, és az 5. Avenue felé tartott. Luci nyugodtan ballagott az Avenue-n. A járda zsúfolva volt szótlan férfiakkal és feltűnően öltözött nőkkel. Hiába volt forgalmas és kivilágított az utca – sötét, gonosz benyomást keltett. Egyes áruházak neonfényes kirakatában bujnán ölelkező férfiak és nők képek hivalkodtak. Glasser felnyögött. Luci piros csipkeharisnyát hordott. Egy darabig ácsorgott az utcasarkon, távolabb a szomszéd háztömbnél álldogáló csapatnyi lánytól. Az arra járó férfiakhoz néha szólt valamit, közülük egy-kettő megállt, hogy néhány szót váltsanak vele, azután Luci várt tovább. Egy ideig valaki beszélt hozzá, ezalatt ő figyelmesen hallgatott. Azután bement a boltba, hogy telefonáljon, és amikor kijött, félholt apja már ott várta az ajtónál. A lány elment mellette.

Glasser felháborodva kiáltotta utána a nevét, és Luci a meglepődéstől megrémülve fordult hátra. A festék alatt, a műszempillák mögött a vidám száj és arc elfehéredett, szemei gyötrelmet tükröztek.

- Papa, menj haza! – kiáltott fel ijedten.

- Hogy tehet egy zsidó lány ilyen szörnyűséget az apjával?

- Papa, menj haza!

- Mit követtem el ellened, hogy ezt műveled velem?

- Ennek semmi köze hozzád. Azért csinálom, mert szeretek így élni. Nem olyan rossz, mint amilyennek az emberek hiszik.

- Nem rossz, hanem még annál is rosszabb! Mocskos!

- Nem az, ha egyszer nem tartod annak. Nem vagyok egyedül, mint azelőtt. Mindenféle emberekkel találkozom – vannak köztük zsidók is.

- Átok a fejükre!

- Te csak éld a magad életét, és hagyd, hogy én is ezt tehessem.

- Isten megátkoz. Elrohasztja a húsodat.

- Te nem vagy Isten – kiáltott fel Luci hirtelen haraggal.

- Te büdös kurva! – kiabálta a templomszolga, meglendítve botját.

Egy rendőr közeledett. Luci elszaladt. A templomszolga nem tudott válaszolni a rendőr kérdéseire: megnémulva állt.

Mire újra keresni kezdte, Lucinak már nyoma veszett. Az öreg elment a narancsszínű lakóházba, és a portás azt mondta, hogy Miss Glass elköltözött, de nem tudja megmondani, hova. Bár Glasser többször is visszatért, a portás egyre csak ezt hajtogatta. Amikor felhívta a számát, a központ egy magnóautomatája válaszolt: azt jelezte, hogy a vonalat kikapcsolták. A templomszolga az utcákat járta, kutatva út, bár Fay és Helen könyörögtek neki, hogy ne csinálja. Azt mondta, muszáj. Kérdezték tőle, miért. Sírt dühében. Kereste a 8. és a 9. Avenuen, meg a Broadwayen az utcalányok között. Néha betért kicsiny svábbogaras szállókba, megadta a lánya nevét, de nem ismerte őt senki. Eltelt egy hónap. Később egy októberi estén meglátta Lucit az 1. Avenuen a 23. utca közelében. Lucille a kélt tömb közötti járdaszegélyen álldogált, nem viselt kabátot, bár hűvösre járt az idő. Vastag fehér pulóver és fényes, bőr miniszoknya volt rajta. Kör alakú, négy centiméter átmérőjű, fémkeretes kis tükör volt szoknyája hátsó felére varrva, telt csípői magasságában, és amikor járt, ez nekiütődött tomporának. Volt egy másik kör alakú tükör elöl, szemérménél, szoknyája alját pedig szív alakú kis tükröcskék szegélyezték. Glasser átkelt az úttesten és várt, miközben lánya rémülten ismert rá.

- Lucille – könyörgött hozzá – gyere haza apáddal. Nem mondjuk meg senkinek. Ott an még a szobád.

A lány dühödten nevetett és elment. Meghízott, teste elnehezedett. Amikor Glasser követni kezdte, csúf neveket kiabált feléje. Átbotorkált a túloldalra, és egy sötét kapualjban várakozott.

Luci fel s alá sétált a háztömb előtt és amikor férfi közeledett, leszólította. Néha a férfiak szólították meg őt. És akkor elmentek a közeli utca valamelyik kopott, eldugott sötét szállodájába, és Luci félóra múlva visszajött az 2. Avenue-re, majd tovább ácsorgott ott, a 22. és 23. utca között, vagy esetleg egy kicsit feljebb az Avenue-n, a 24. utca közelében.

A templomszolga követte őt, és az utca túloldalán várt egy kiszáradt fa alatt. A lány tudta, hogy ott áll. Vár. Teljesítményét számolja. Jelenlétével büntet. Isten haragját kéri a prostituáltra és annak apjára.

SZILÁGYI ANNA fordítása

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. - 1443-1447. old.)