Szenes Erzsi versei héber fordításban

- Elisevá Szenes: Fökáát hámmesi (Selyemgombolyag).

Tirgém méhungárit: Itámár Jáoz-Keszt. Tel-Aviv. –

Az emberélet útjának felén járó költőnőről 1936-ban – a Szerelmet és halált énekelek megjelenésekor – azt írta Radnóti Miklós a Nyugatban: „Szenes Erzsi új könyve megvalósulás. Az asszonyi önkifejezés párosodása ez egy benső és tudatos puritánsággal, mely az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelme, szinte asszonyi klasszicitás.”

Korábbi két köteténél is (Selyemgombolyag. Kassa, 1924.; Fehér kendő. Budapest, 1927) kiemelte a kritika a dísztelen egyszerű szavak frissességét, pontosságát, tiszta varázsát, hangsúlyának művészetét.

Még egyszer olvashattunk tőle verseket, abban a könyvben, amely az 1939-41-ben papírra vetett megrázó szlovákiai Naplóját tartalmazta (A lélek ellenáll. Budapest, 1966.) Az akkor már másfél évtizede Izraelben megtelepedett szerző így vallott az előszóban: „A perszekució óta nem írok verset. A líra meghalt, valami visszavonhatatlanul eltűnt, elmerült, lehanyatlott horizontomon. Néha az az érzésem, hogy napom tűnt el, és már csak holdam jár odafenn.”

Az értő és érző fordító – a nálunk is ismert Itámár Jáoz-Keszt – a három kötetből válogat 23 verset. A hátralevő kettőt a nagy tragédia szülte, magyar eredetijét nem ismerem. Kár, hogy az utolsó ciklusból nem szerepel egy vers sem. Legalább a Nem sirattalak jöhetett volna, a gyermeki fájdalom megkövülése, vagy az üldöztetéskor fogant néhány kétségbeesett sor (Minél erősebb a méreg):

Minél erősebb a méreg,

annál több ének

virul ki ajkamon.

Mint aki a halálba készül,

s az élet utolsó jeléül

még egy vércsepp

tör fel szívéből,

s szája szélén megsül.

Így egy fiatalabb – a szerelem gondjaitól barázdált – arc tekint reánk a héber betűk mögül. Ezt a képet alázattal, lelkiismerettel és átéléssel segít megmintázni a fordító.

Hadd érzékeltessük munkáját két példával. Egy biblikus ízű hasonlat (Szerelmi Zsoltár):

Mióta Te szemeidet énrólam levetted

vagyok mint ami agyagból készült

és akárki kezében összetörök.

A héber a forráshoz közelebb kerül:

Vöénechá hászirótá méáláj máhér

lömáán ehje köchómer

bijdé is váis löhissávér.

A zsidó folklórból való kép a második szemelvény (Nem fáj nekem):

megdobálom őket mazsolával,

mint a templomban menyegző előtt a vőlegényeket,

őseim hite szerint..

cimmúké-énáv báhen ájádde

minhág chátán likrát kiddúsin

köfi dát ávótáj.

Az eredetivel való azonosulás nem megy a művészi hatás rovására.

(…)

SCHEIBER SÁNDOR

  

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1588. old.)