Alan Sillitoe: Indulás az életbe (A Start in Life)

- W. H. Allen, London, 1970. –

„Megtudom, miről is van szó tulajdonképpen, hazaviszek még néhány könyvet, hogy megértsem, mi mozgatja a világot” – ezt gondolja magában az 1961-ben megjelent Sillitoe regény, Az ajtó kulcsa hőse, Brian, hazatérőben a malájföldi függetlenségi harcos kommunisták elleni irtóhadjáratból, otthona, családja, munkahelye, haverjai felé, Angliába. Briant élettapasztalatai tanítják meg a kizsákmányoltak iránti szolidaritására, ez a szolidaritás azonban részéről csupán ösztönös, érzelmi fogantatású. Ő maga is érzi ennek fogyatékosságát, elégtelenségét, és úgy véli, „könyveket” is kellene olvasnia ahhoz, hogy megértse, „mi mozgatja a világot”.

A marxista kritika másfél évtizede, a Szombat este, vasárnap reggel, s a nagy sikert aratott remekmű, A hosszútávfutó magányossága megjelenése óta reménykedve várja, hogy Sillitoe hősei elolvassák végre ezeket a szükségesnek vélt könyveket. „… Sillitoe munkás hősei gondolkodó emberek, törekszenek a világ megértésére. A magunk részéről ebben látjuk az egyik  biztosítékát annak, hogy Alan Sillitoe idővel a magas gondolati igényű angol (munkás) regény megteremtőjévé váljék” – írja Sarbu Aladár a mai angol munkásregényeket vizsgálva. Ugyancsak ő írja: +Elsősorban a fokozottabb társadalmi érzékenység, a társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemzi, amely jelentős művészi tehetséggel és igényességgel is párosul. Az ajtó kulcsa alapján elképzelhető, hogy a mai társadalom bírálatával egyidejűleg a társadalmi fejlődés perspektíváinak ábrázolása is bevonul műveibe.”

Az ajtó kulcsát követő Sillitoe könyvekben (A plakátragasztó halála, Guzman, Go Home stb.) egy-egy emberi gesztus, néhány vonatkozás még táplálta is ezt a várakozást, de korántsem annyira, hogy az közelebb kerülhetett volna a beteljesüléshez. Ezek a művek megerősítették, bebizonyították azt, amiben minden kritikus megegyezik, hogy Sillitoe nagyszerűen ért az atmoszférateremtéshez, a jellemábrázoláshoz, bravúros nyelvújító, eredeti humora van, bővérű elbeszélő. Műveinek gondolati igénye azonban Az ajtó kulcsa óta, ahelyett, hogy következetesebben, tudatosabban kirajzolódna, mind elmosódottabbá, kényszeredettebbé válik.

A Sillitoe ábrázolta munkáskörnyezet mindig is inkább a munkásosztály perifériáit, a lumpenproletariátus tájékát jelentette, hősei többnyire nem tipikus munkásemberek, hanem a jellemábrázolás szempontjából izgalmas, sarkítható lumpenfigurák, akiknek jellemfejlődése, gondolati érlelődése a cselekmény folyamán csak meglehetősen enyhén emelkedő, lankás diagramot adna ki. A plakátragasztó halálának hőse, Frank Dawley még magasabb célt keres életének, Algériába megy, hogy a szabadságharcosok oldalán harcoljon, de erre elsősorban nem értelmi meggondolások késztetik, hanem a magánéleti, érzelmi problémáira való spontán reagálás.

Sillitoe legújabb regényének (A Start in Life, Indulás az életbe) egyes szám első személyben beszélő hőse, Michael Cullen ugyancsak nyughatatlan, gondolkodó ember. Egy munkásasszony törvénytelen gyermeke, az író számára otthonos nottinghami környezetben nő fel, már fiatalon gyárban dolgozik, és közben rendszeresen olvas. De az egykori Briannal ellentétben, szélesebb, társadalmi nagyságrendű összefüggések megoldását, megvilágítását már nem várja a könyvektől, s a közéletben aktívan résztvevő figurák, egy-egy „kommunista” apa vagy udvarló személyében itt már amúgy is csak néhány sorban felvillanó mellékszereplőkként bukkannak fel. „Láttam –mondja Michael Cullen – hogy az ember végeredményben a jó könyvek elolvastán sem lesz olyan bölcs, mint gondoltam volna. Lehet, hogy olvastam, ugyanakkor azonban nem tanultam az egészből semmit… nevetnem kellett, amikor rájöttem, hogy a jó könyvek éppen úgy menekülést jelentenek a világtól, mint a detektívregények vagy mint a pornográf irodalom.”

Michael egy stagnáló társadalmat lát maga körül, már a közvetlen közelben, ahol nincsenek olyan kiáltó ellentmondások, amelyek azonnali, radikális változást, kiegyenlítődést követelnének, s ahol nincs szükség és nincs lehetőség a fölemelkedésre. Ezért aztán a nagyobb távlatokban való gondolkodás jogáról is lemond. Egyetlen törekvése, hogy különösebb kötöttségektől, előírásoktól mentesen élhessen, és hogy megélhetéséért lehetőleg ne kelljen túlságosan sokat dolgoznia. A gyárat azért hagyja ott, mert nem tudja elviselni, hogy művezetőjének „tervei” legyenek vele. Egy ingatlanügynökségnél lesz tisztviselő, de elbocsátják, mert egy házeladás kapcsán törvénytelen úton akar pénzhez jutni. Találhatna magának újabb munkát, de ambiciózus menyasszonya annyira zsarnokoskodik fölötte érzelmileg, hogy elviselhetetlennek találja a gondolatot: egy ilyen nő mellett, tisztes polgár módjára mind feljebb haladni egy hivatali szamárlétrán. S amikor kiderül, hogy Claudine másállapotban van, s most már menthetetlenül el kell vennie feleségül, elszánja magát, otthagyja Nottinghamet, s megtakarított pénzéből vásárolt kocsiján nekivág a londoni országútnak.

Pikareszk regénybe illő, kalandos utazás után, út közben fölszedett útitársakkal érkezik meg Londonba. Itt csavarog ide-oda, amíg a pénzéből tart, majd kidobó ember lesz egy bárban, aztán sofőr, egy tisztes nagyiparosnak álcázott egykori gengszter, Jack Moggerhanger mellett, végül pedig aranycsempész, éppen Moggerhanger ellenlábasainak szolgálatában. Közben szerelmi viszonyba bonyolódik egy jó természetű, hiszékeny nevelőnővel, Bridgitte-tel, s Moggerhanger lányával is. Moggerhanger azonban végül is lebuktatja, becsukják az aranycsempészésért, s amikor kiszabadul, elveszi Bridgitte-et, barátaik társaságában letelepszik egy elhagyott kis állomásépületben, és megállapodott családi életre adja magát. De valószínűleg csak átmenetileg, mert úgymond: „az ember nem töltheti rövid földi pályafutását egy vastüdőbe zárva”.

Az egymásra tornyosuló epizódok, a kitérők a rendre felbukkanó újabb szereplők önálló élettörténetei ebben a könyvben már valóban csak egymásmellettiséget mutatnak jellem- és cselekményfejlődésről aligha beszélhetünk. Ha tíz esztendővel ezelőtt a kritika még félútra helyezhette Sillitoe-t „a fiatal angol írók szocialista és semmibe-lázadó szárnya közt” (Sükösd Mihály), akkor az Indulás az életbe-vel Silllitoe talán még az anarchista tiltakozástól is visszalépett. De tiltakozása legfeljebb a magánéletével legszorosabb összefüggésben álló vonatkozásokat veszi figyelembe. Nem hogy „a társadalmi fejlődés perspektíváit” nem ábrázolja, de az ábrázolt valóságdarabka a környező, belátható társadalmon belül is mind szűkebb lesz, ahogy egyszerűsödnek, szűkülnek a hős igényei, célkitűzései is. „Ha az ember a tengerben úszik –mondja Michael Cullen -, csak arra ügyel, hogy a sós víz ne menjen a szájába, s a szemét mindig a látóhatárra szegezi, még akkor is, ha a látóhatár csupán a következő hullám tarajáig terjed”.

Ebből a regényből úgy tetszik, mintha Sillitoe számára is csak az angol valóság egyhangú, szürke hullámainak a tarajáig nyílna látóhatár. Ám a tapasztalat szerint a gyakorlott, és elméleti tudással is rendelkező tengerész, még ha beleesne is a tengerbe, túllát a hullámokon, és már a csillagok állásából is meg tudja állapítani, mit kell keresnie a látóhatár mögött. Kár, hogy Sillitoe hőse ebben a könyvben lemondott az eligazodás lehetőségéről. És azokról a könyvekről. Mármint a megfelelő könyvekről, mert hátha mégis csak tanulna belőlük valamit.

ZENTAI ÉVA

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1590-1591. old.)