Kölcsey Ferenc (1790-1838): Mohács (részlet)

               Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak. Apró harcokat vívtanak? csináljátok a békesség műveit temérdekekké. Változékonyságban sínlettek? változzatok ti is, mint a lepe, nemesbnél-nemesb alakokra. Emlékeik nem maradtak? mi tilt, hogy emeljetek nékiek? mi tilt, hogy Tinódiak helyett magatok álljatok elő lángénekkel? Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve; megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és  és célrahatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok, mint parányi vízcsepp az Óceánban tolongani.

Képzeljetek embert, ki ifjúságában eszét és erejét gyakorolta, tanult, munkált, s időről időre magasabb tökély felé sietett. Most jön egy szerencsétlen történet, mely őt emlékezetétől a múltra nézve egészen megfosztja; s ő mindent, mit eddig tanult, munkált, haladott vala, elfelejt. Mivé kell neki lenni? Egyszerre bukott le az eddig fáradtsággal nyert emelkedésből; nem bír többé alapot, mire építsen, ismeretet, mihez gyűjtsön; s ahelyett, hogy a már félig megtett utat folytathatná, minden lehetséges út töretlen áll előtte. Előbbi élete sírba szállt, s e pillanattól fogva vagy emberi becsének vége van, vagy, ha még lehetséges, újólag kell más, fáradságos életet kezdenie, s minden még oly parányi hangot, képet, gondolatot elölről kezdve, lassú haladással magáévá tennie. És vajon ezen újonnan szerzendő ismeretek, s azokkal egybeolvadó érzelmek és képzemények a régiek lesznek-e? Nem. Azok a gyermekévi homályos benyomásokon és sejdítéseken kezdődtek; s azoktól fogva vagy kevésbé tisztán szakadatlan szövedékben csatlódtak egymáshoz: ez újak pedig semmi kapcsolatban azokkal nem állanak. Más helyzetű s kiejtésű létszerek fogják fel most az első behatást; más körülmények közül foly minden ismeret; nincs már itt a gyermek gyengédsége, élénksége, szállongó heve, sötéttisztája s több efféle; s mindezek után a legszerencsésb esetben is várhattok-e oly meleg, oly viruló életet, mint amaz első vala?

Egész nemzete élete, mint egyes emberé. Ezt és azt az életen keresztülömlő emlékezet teszi egésszé, folyvásttartóvá, napról-napra gazdagabbá. Törüld ki a lélekből annak ragyogó színeit; és íme az élet halva van. Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg, s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem leszen. Az időtől fogva eltűnt a nemzet, mely magát gyermekkorból szép ifjúságba felvívta; mely tévelygések s előítéletek közt bár, de mindenesetre önérzéssel és saját érdekkel s bélyeggel készüle ki; mely hajdankora képeit századról századra szállítá, míg a késő messzeségben lassanként ideállá váltak, s mely az ideál segédével magát való nagyságra felemelni képes vala. S ti ezen ily szeretetre méltó nemzet helyére mit fogtok tenni?              

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)