2022. jan. 22.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Szép Ilonka


I.

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyilra gyors vadat,

S mind fölebb, és mindig fényesebben

A sörény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

 

A vadász még lesben ül sokáig

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap  áldoztáig,

S im a várt szerencse megjelent!

Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

 

„Tarka lepke, szép aranypillangó!

Lepj meg engem, szállj rám kis madár:

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyugodóba jár.”

Szól, s iramlik, mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

 

„Istenemre!” szóla felszökelve

A vadász „ez már királyi vad!”

És legottan minden mást feledve

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Versenyeznek tündér kedvtelésért.

 

„Meg vagy!” igy szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

„Meg vagy!” igy szól a vadász gyönyörrel, -

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll:

De a lány rab szép szem sugaránál.

 

II.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harcz fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága

S telt pohárnál ül az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábitó varázs ég.

 

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában

Bőven ömlött Nándor ostromában.

 

„Hunyt vezérem ifju szép sugára”

Szól az ősz most „éljen a király!”

A vadásznak vér tolul arczára

A még kupája illetetlen áll.

„Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel gyermek, és kövesd apádat.”

 

„Mert apád én kétszer is lehetnék,

És ha ittem, az nincs czenkekért;

Talpig ember a kit én emliték,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

 

„Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

 

S mind zajosban, mindig hevesebben

Vig beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hívebben

Bámulá a lelkes idegent.

„Vajh’ ki ő, és merre van hazája?”

Gondolá, de nem mondotta szája.

 

„Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába;

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában.”

 

Szól s bucsuzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

„Emlékezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

 

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indul a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

 

III.

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája;

Mert sok ujat meglepetve lát.

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

 

S van tolongás s uj öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

A ki Bécset vivó haragjában

Vérboszut a rosz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidul még szép Ilonka képe.

 

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordul életén?

Honn-e vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hüvös rejtekén?”

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arcza majdég, majd szinében elhal

 

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Ujlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák.

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: „Áldás életére!”

 

„Fény nevére, áldás életére;”

Fennkiáltja minden  hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak;

Haloványon hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

 

„A vadászhoz Mátyás udvarában,

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában,

Kis tanyánk ott nyugodalmat ád.”

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

 

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt,

Ugy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka, titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kinos emlék, és kihalt remények.

 

A rövid, de gyötrő élet elfolyt.

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása liliom-hullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön, s áll a puszta házban.

Ők nyugosznak örökös hazában.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése