I.
A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyilra gyors vadat,
S mind fölebb, és mindig fényesebben
A sörény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.
A vadász még lesben ül sokáig
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap
áldoztáig,
S im a várt szerencse megjelent!
Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,
S szép sugár lány, röpteként csapongó.
„Tarka lepke, szép aranypillangó!
Lepj meg engem, szállj rám kis madár:
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyugodóba jár.”
Szól, s iramlik, mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.
„Istenemre!” szóla felszökelve
A vadász „ez már királyi vad!”
És legottan minden mást feledve
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Versenyeznek tündér kedvtelésért.
„Meg vagy!” igy szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
„Meg vagy!” igy szól a vadász gyönyörrel, -
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll:
De a lány rab szép szem sugaránál.
II.
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harcz fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál ül az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábitó varázs ég.
S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven ömlött Nándor ostromában.
„Hunyt vezérem ifju szép sugára”
Szól az ősz most „éljen a király!”
A vadásznak vér tolul arczára
A még kupája illetetlen áll.
„Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel gyermek, és kövesd apádat.”
„Mert apád én kétszer is lehetnék,
És ha ittem, az nincs czenkekért;
Talpig ember a kit én emliték,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:
„Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”
S mind zajosban, mindig hevesebben
Vig beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hívebben
Bámulá a lelkes idegent.
„Vajh’ ki ő, és merre van hazája?”
Gondolá, de nem mondotta szája.
„Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában.”
Szól s bucsuzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
„Emlékezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”
Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indul a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.
III.
Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok ujat meglepetve lát.
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.
S van tolongás s uj öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
A ki Bécset vivó haragjában
Vérboszut a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidul még szép Ilonka képe.
„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordul életén?
Honn-e vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hüvös rejtekén?”
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arcza majdég, majd szinében elhal
S felrobognak hadvész-ülte képpel
Ujlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: „Áldás életére!”
„Fény nevére, áldás életére;”
Fennkiáltja minden hű
ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak;
Haloványon hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.
„A vadászhoz Mátyás udvarában,
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában,
Kis tanyánk ott nyugodalmat ád.”
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Ugy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka, titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kinos emlék, és kihalt remények.
A rövid, de gyötrő élet elfolyt.
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása liliom-hullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön, s áll a puszta házban.
Ők nyugosznak örökös hazában.
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése